Kereső toggle

Megtört kereszt

Hitvallók és Führer-hívők a náci Németországban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A keresztényüldözések története (34. rész)

A totalitárius nemzetiszocialista állam nem csupán a társadalom minden zugát kívánta ellenőrzése alatt tartani, hanem jellegéből adódóan a területén élő emberek lelkét is. Az árja faj felszabadítását nem csupán az élettér megszerzésével, hanem a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás teljes tagadásával, az egyetemes etikai parancsolatokat a nácik szerint genetikailag magában hordozó zsidó nép teljes kiirtásával, a későbbiekben pedig a keresztény hit minden formájának eltörlésével kívánták megvalósítani. A magukat „istenhívőnek" valló nemzetiszocialisták cselekedeteikkel nyilvánvalóan bebizonyították, hogy nem a Szentírás által bemutatott Istenben hittek. Céljuk a hívők passzivitásba kényszerítése volt, hogy végrehajthassák az „Új Európa" megalkotását.

Ha a nemzetiszocializmust nem csupán politikai programként vizsgáljuk, akkor meglepő, hogy milyen sok vallási elemet fedezhetünk fel a nácizmus szándékaiban és gyakorlatában. Mindenekelőtt rendelkezett egy történelmi vízióval, amelyben az új Német Birodalom - amelyet

ezerévesnek neveztek - létrejöttére és az árja nép misztikus rendeltetésének betöltésére törekedett. Sajátos vallási nyelvezete, vallási liturgiái és szent rítusai voltak, amelyek a vér és tűz metaforái köré épültek fel. A vallási rituálék között érdemes megemlíteni a minden évben megrendezésre kerülő Birodalmi Pártnapokat, amikor a hívők mintegy zarándoklatként keresték fel az adott helyszínt.

Pártnapok Nürnbergben

A náci hatalomátvételt, 1933 januárját követően a Birodalmi Pártnapokat mindig Nürnbergben tartották, ahol külön rituális tér kiépítése kezdődött meg, hogy a német nép képviselői közösen imádhassák messiásukat, Adolf Hitlert. Kongresszusi csarnokot kezdtek építeni, amelyben a Führer évente egyszer több tízezer párttag előtt beszélt volna. A pergamoni Zeusz-oltár mintájára felépített lelátó és szónoki emelvény szolgálta azt a célt, hogy Hitler a szélesebb nyilvánosság előtt elmondhassa kinyilatkoztatásait.

Az ősz elején, általában szeptemberben szervezett Birodalmi Pártnapokra az ország minden tájáról érkeztek a Hitlerjugend fiataljai, akik gyalogosan, zarándoklatként tették meg a gyakran több száz kilométeres távot. Ezekről az utakról propagandafilmet is forgattak, ezzel mutatva be a nácizmus fiatal és erős jövőjét. A pogány képzetek és fogalmak keresztény elemekkel fonódtak össze.

Különösen igaz volt ez a nácizmus elitcsapatára, a Heinrich Himmler által megszervezett és irányított SS-re. A mindenkori Birodalmi Vezető mellett minden esetben tizenkét SS-tábornok állt, másolva ezzel Jézus és tizenkét tanítványa kapcsolatát. A mélyen okkult és nordikus mitológiával telített szervezet tudatosan küzdött a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás ellen. A Harmadik Birodalomban a náci zászló felé mutatott üdvözlő karlendítés és a Führer nevének köszöntésbe illesztése sokak számára vallási töltettel bírt. A nemzetiszocializmusnak saját messiása is volt: Adolf Hitler. A mozgalom rendelkezett saját bibliával is, ez volt Hitlernek a börtönben írt programadó könyve, a Mein Kampf (Harcom).

Birodalmi konkordátum

A nácik a családi és a faji érdekeket hangsúlyozva léptek fel, az ateizmus és a kommunizmus legyőzését ígérve. Ezzel számos hívő figyelmét elterelték a lényegről: az új hit kérdéséről. Sok keresztény a legelső időkben a német nép számára erkölcsi megújulást hozó erőnek látta a nemzetiszocializmust. Noha a náci retorikából kiolvasható volt potenciális népirtó szándéka, a német kereszténység képviselői és a hívek - tévesen - csupán politikai pártnak ítélték.

Mire felismerték, hogy tulajdonképpen konkurens vallási mozgalomról van szó, már késő volt, a nácik „lenyelték" az államot. Szinte nem maradt lehetőség az érdekérvényesítésre. Lehetőségei leginkább a katolikus egyháznak voltak, amely - ellentétben a széttagolt struktúrájú protestáns felekezetekkel - központilag irányított intézmény volt. Emiatt őket a nácik sokkal veszélyesebbnek tartották a nemzetiszocializmusra nézve, mint a protestánsokat. Ráadásul a katolikus egyház érdekeinek képviseletét éppen azok a polgári pártok látták el - mint például a Zentrum -, akiket a nácik könyörtelenül kiszorítottak a hatalomból.

A hatalomátvételt követően a németországi katolikus egyház püspökei megtagadták a szentségek kiszolgáltatását a náci eszmék képviselőitől. Komoly szellemi ellenállást tanúsítottak az általuk istentagadónak tartott „istenhívőkkel" szemben. 1933. július 8-a után azonban minden megváltozott. Akkor írták alá ugyanis azt a konkordátumot, amely az egyik legjelentősebb fejlemény volt a hitleri hatalom nemzetközi konszolidációjában. A Vatikán „miniszterelnöke", Eugenio Pacelli államtitkár (a későbbi XII. Pius pápa) a német katolikus egyház tájékoztatása nélkül folytatta le a megelőző tárgyalásokat. Ezzel a megegyezéssel kívánta biztosítani a katolikus egyház jogait és előjogait Németországban. Ezt követően a plébánosok egyetlen katolikus hívőnek sem tilthatták meg, hogy belépjen a náci pártba.

A konkordátum gyakorlatilag megakadályozta a katolikus egyház klérusát és részben a laikusokat is, hogy fellépjenek a nácik ellen. Ahogyan a náci politika faji és más szempontokból is radikalizálódott, a katolikusok előtt két lehetőség állt: vagy megsértik a konkordátumot, vagy csendben maradnak. A többség az utóbbit választotta. Ennek ellenére a náci kormány és hivatalai folyamatosan zaklatták az egyházat: elkobozták a katolikus óvodákat, az egyháztagokat mondvacsinált vádakkal meghurcolták, eltávolíttatták a feszületeket az iskolákból, bezáratták az egyházi nyomdákat, és akadályozták azoknak a segélyprogramoknak a működését, amelyek a származásuk miatt „nemkívánatos" személyekről gondoskodtak.

Ennek hatására XI. Pius pápa kibocsátotta a „Mit brennender Sorge" (Égő aggodalommal) kezdetű enciklikát, amelyben a rasszizmust is elítélte. A körlevelet a tiltás ellenére is becsempészték Németországba, és márciusban minden templomban egyszerre kihirdették.

A feldühödött nácik folytatták a katolikusok zaklatását, de 1939 késő őszén visszavettek a támadásokból. A kényszerű fegyverszünetnek egyszerű oka volt: kitört a második világháború, és Hitler a kereszténységgel való végső leszámolást a győzelem utánra halasztotta, hiszen addig szüksége volt a német katolikusok millióira a fronton. A konfliktus azonban még számos alkalommal kiújult: 1939 őszétől a Harmadik Birodalomban tízezrével zajlott a fogyatékkal élő németek meggyilkolása, az úgynevezett T-4 program. A tömeges gyilkosságot természetesen nem lehetett titokban tartani. Amikor a hírek kiszivárogtak és szélesebb körben ismertté váltak, August von Galen, Münster püspöke nyilvános prédikációban felemelte a szavát az erőszakos eutanáziaprogram ellen, ami széles körű tiltakozást eredményezett. Ezzel elérte, hogy a nácik felhagytak a fogyatékosok tömeges meggyilkolásával.

A zsidók kiirtására tett kísérlettel szemben már csak néhány főpap tiltakozott: Konrad von Preysing, Berlin püspöke és Joseph Frings kölni érsek. Mindkettőjüket zaklatni kezdte a Gestapo. 1943-ban a katolikus püspökök fuldai gyűlésén heves vita folyt arról, hogy felemeljék-e a szavukat mint katolikus egyház a zsidók legyilkolása ellen. Végül a konkordátumra hivatkozva és nacionalista érzelmektől vezérelve elvetették a lehetőséget. Láthatjuk, hogy a konkordátum gúzsba kötő hatása felülírta a lelkiismeret szavát.

Inkább németek, mint keresztények

Érdemes áttekinteni azt is, hogyan alakult a régi hagyományokra visszavezethető német protestantizmus sorsa. A lutheri reformációt követően a protestáns felekezetek teológusai és vezetői az Ige nemzeti nyelven való hirdetésével és a politikai hatalomnak (Obrigkeit) való engedelmesség jegyében formálták a német kultúrát. Az egyházi intézményrendszert a fejedelmeknek rendelték alá, ezért a Német Császárság 1918-as felbomlását követően bizonytalanokká váltak.

A legtöbb protestáns egyházi vezető, még a később a rendszerrel szembeforduló Martin Niemöller is, üdvözölte a nácik hatalomra kerülését. Ezzel szemben, amikor a nemzetiszocialisták központosítani és ezzel egy kézben tartani igyekeztek a tartományokra széttagolt protestánsokat, kitört a tiltakozás. Alig egy évvel a náci hatalomátvétel után a német protestáns egyház két részre szakadt. Az egyházon belüli nemzetiszocialista hatalomátvételi kísérlet elindította az úgynevezett Kirchenkampfot, amely hatással volt minden németországi egyházra, de leginkább a protestantizmusra gyakorolt hatást.

A náci központosító kísérlet egyik eleme volt, hogy Német Keresztények néven Ludwig Müller birodalmi püspök vezetésével új felekezetet hoztak létre. Ők nem a Bibliára és nem az egyházi tanításokra támaszkodtak, hanem elsősorban a náci ideológiára, inkább németek, mint keresztények akartak lenni. Helyeselték a nácik politikai, faji törekvéseit, amelyeket az egyházon belül is meg akartak valósítani. Elvetették az Ószövetséget mint „túl zsidós" könyvet. Célul tűzték ki az Újszövetség könyveinek megtisztítását minden zsidó befolyástól és elemtől. Ki akarták vetni azokat a lelkészeket, akik nem tudtak tiszta árja származást igazolni. Müller maga erről így nyilatkozott: „Mi, Német Keresztények alkotjuk a nemzetiszocializmus legelső frontvonalát. Adolf Hitlerért élni, harcolni és meghalni, egyenlő azzal, hogy igent mondunk a krisztusi útra."

Amikor a Német Keresztények többséget szereztek az egyházi választásokon, kivált egy csoport, és megszületett a Hitvalló Egyház. Ma úgy tekinthetünk rájuk, mint olyan hívőkre, akik szembefordultak a nácizmussal. 1934 májusának utolsó napjaiban Wuppertal városában zsinatot tartottak, és kiadták a tanácskozás helyszínéül szolgáló kerületről elnevezett Barmeni Teológiai Nyilatkozatnak nevezett hitvallást. Ebben kifejezték hitüket Jézus Krisztusban mint testté lett Igében, abban, hogy csak általa nyerhet az ember bűnbocsánatot; az egyházról mint nem emberi szervezetről, hanem a Jézus Krisztusban mint Megváltóban hívő emberek közösségéről szóltak. Kijelentették: az állam feladata a jog és béke fenntartása.

Nem szóltak azonban a faji politikával szemben, és nem sarkallták cselekedetekre a hívőket. Ahogyan a Hitvalló Egyház emblematikus figurája, Martin Niemöller lelkész a háborút követően, mára sokat idézettként, keserűen kijelentette: „Először a kommunistákat vitték el, de én nem szóltam semmit, mert nem voltam kommunista. Azután a szocialistákat vitték el, de én nem szóltam semmit, mert nem voltam szocialista. Aztán a szakszervezeti tagokat vitték el, de én nem szóltam semmit, mert nem voltam szakszervezeti tag. Azután a zsidókat vitték el, de én nem szóltam semmit, mert nem vagyok zsidó. Végül eljöttek értem is, és akkorra már nem maradt senki, aki értem szót emeljen." És valóban így történt.

Hitvallók Hitler ellen

A rezsim kezdeti éveiben a vallási ellenállás kizárólag vallási köntösben zajlott. Még volt lehetőség a nonkomformista viselkedésre. 1935 után fokozódott a nyomás a német társadalomra és az egyházakra, ezért a politikai engedetlenség került előtérbe. A háború éveiben a Hitvalló Egyház mint politikai ellenállási erőfeszítés szétesett. Többek között azért, mert számos lelkészt katonai szolgálatra hívtak be. A hívek pedig, mint pásztor nélküli juhok, vagy szétszaladtak és behódoltak, vagy - csekély számban - a földalatti ellenállásba kerültek. Közéjük tartozott Dietrich Bonhoeffer, aki 1935-ben Londonból visszatérve csatlakozott a Hitvalló Egyházhoz mint az igehirdetői szeminárium vezetője. 1940-ig publikálhatott, két könyve is megjelent: A szentek közössége és a Követés.

Bonhoeffer bizonyos területeken nem tudott szakítani egyháza téves látásaival, különösen a faji kérdésekben. „A szomorú igazság az, hogy Bonhoeffer sokkal jobb ember volt, mint amilyennek teológiája mutatja" - írta róla Frank H. Littel történész. A prédikátorképzőt a Gestapo 1940-ben végleg bezáratta. Bonhoeffernek megtiltották az igehirdetést, a tanítást és a publikálást. Sógorán keresztül bekapcsolódott a német ellenállási mozgalomba. Az SS-szel rivalizáló titkosszolgálat, az Abwehr keretein keresztül kamatoztatta tudását. 1943-ban letartóztatták és börtönbüntetésre ítélték. A berlini Tegel katonai börtönben raboskodott, ahonnan egy vele és hitével szimpatizáló őr segítségével sikerült számos cenzúrázatlan levelet kicsempésznie.

Az 1944. július 20-i, Hitler elleni sikertelen merényletet követően az Abwehr több tagjával együtt átszállították a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) kínzókamrájába. Innen Buchenwaldba, majd a flossenbürgi koncentrációs táborba került. Amikor 1945 áprilisának első napjaiban felfedezték Canaris tengernagy titkos naplóját, Hitler elrendelte az összes Abwehr-munkatárs meggyilkolását mint összeesküvőkét. Himmler SS Birodalmi Vezető külön parancsára Bonhoeffert április 9-én hajnalban Flossenbürgben felakasztották.

A protestáns egyházak tagságának túlnyomó többsége, részben a megfélemlítés hatására, passzív és lojális maradt a rendszerhez, mint jó állampolgár kiszolgálta annak céljait. Azokat pedig, akik valamilyen módon szembeszálltak a rezsimmel, szinte gondolkodás nélkül koncentrációs táborba hurcolták. A dachaui lágerben volt külön barakk, amelyben csak a rendszernek be nem hódoló papok és lelkészek voltak.

Kisegyházak és a Führer

A nemzetiszocialista hatalomátvétel idején számos olyan keresztény vagy a Bibliából kiemelt részekre építő keresztény színezetű vallási csoport volt Németországban, amelyek a történelmi felekezetekhez hasonlóan konfrontáltak a náci hatalommal.

Amíg a náci párt felső vezetésében - legalábbis gyakorlati kérdésekben - eltérő koncepciók voltak a katolikus és a protestáns egyházak felé való viszonyulásban, a kisebb felekezetek ügye sürgetőbb kérdéseket vetett fel. Gyanúsnak találták többek között a nemzetközi kapcsolataikat és az evangéliumi keresztény szervezetekben való részvételüket. Noha voltak közöttük, akik az erkölcsi és gyakorlati ellenállást választották, vezető testületeik a nemzetközi kapcsolatok minimalizálásával és csendes engedelmességükkel többnyire elkerülték a Gestapo figyelmét.

Lester Sumrall amerikai lelkész magyarul is megjelent önéletrajzában leírta, hogy amikor 1937-ben prédikációs úton járt Németországban, azt tapasztalta, hogy Hitler még a pünkösdiek egy része számára is elfogadott volt mint olyan vezető, akitől azt várták, hogy megfékezi majd a bolsevizmust. Annyira elismerték a Führert, hogy még pénzt is gyűjtöttek - annak ellenére, hogy a náci vezetés szektaként tekintette őket, és mindent megtett, hogy csoportjaikat felszámolja.

Már 1934-től zajlott a kisegyházak üldözése, a felszámolásuk és ellehetetlenítésük kiemelt feladata volt a biztonsági rendőrségnek. A behódolni nem hajlandókat kiemelték, hogy a többséget megfélemlítsék, és így ellenőrizzék és passzívvá tegyék. A következő reakciók születtek: a legkisebb közösségek elhagyták Németországot. A többség azonban igyekezett kiegyezni a rendszerrel. Az adventisták az első pillanattól nyilvánosan deklarálták nacionalizmusukat és a náci párt iránti hűségüket. Átalakították a liturgiát, hogy kiiktathatóak legyenek belőle az Ószövetség szövegei, és kidolgozták az állammal való együttműködésük módját.

Azonban az adventisták közül kivált Adventista Reformmozgalom tagjai nem kötöttek kompromisszumot, és vállalták az üldözést a hitükért. Noha a náci hatóságoknak lett volna módja, hogy valamennyi „szektát" betiltsák, mégsem tették meg. Az érintettek nagy része ugyanis támogatásáról biztosította a náci pártot, másrészt együttműködött a rendszer céljainak megvalósításában, ha mégsem, akkor csendben illegalitásba vonult. Amíg tevékenységüket ellenőrizhették, nem léptek fel velük szemben, de a háború után az összes szabadegyházra a radikális felszámolás várt volna.

Ki kell emelnünk azt a teológiájában nem keresztény, de a Bibliát elfogadó felekezetet, amelynek tagjai semmiféle kompromisszumot nem kötöttek a nácikkal: a Jehova Tanúiról van szó. Radikálisan más utat választottak, mint a taktikázó katolikus, protestáns és szabadegyházak. Figyelmen kívül hagyták a térítésre és a gyülekezésre vonatkozó tilalmakat, írásaikban nevükön nevezték a náci rezsim bűneit, különös tekintettel a zsidóüldözésre. Nem voltak hajlandóak fegyvert fogni. Nem voltak hajlandóak tisztelegni a náci lobogó előtt. Nem voltak hajlandóak a „Heil Hitler!" köszöntésre sem. A tiltás ellenére összegyűltek, hogy közösen tanulmányozzák a Bibliát. A Gestapo kíméletlenül lecsapott rájuk. Először börtönbe zárták őket, majd 1935-ben az elsők között kerültek a rendszer nem politikai ellenfelei közül a táborokba. Lila háromszöggel jelölték meg őket mint bibliatanulmányozókat. Bármikor szabadulhattak volna, ha elismerik a náci rezsim létjogosultságát, és megtagadják hitüket. Nem tudunk olyanról, aki megtette volna. Az alig 20 ezer főt számláló csoportjukból több mint 11 ezret küldtek táborokba, ahol közel 2 ezren életüket vesztették. A gyermekeket elszakították a szülőktől, hogy náci családokban nevelkedjenek. Kivégeztek közülük 270 főt mint lelkiismereti okokból katonai szolgálatot megtagadót.

Amint azt Martin Niemöller előre látta - bár maga kezdetben csak a keresztény hitre tért zsidók mellett állt ki, mint a Hitvalló Egyház lelkésze -, 1937-ben érte is eljöttek. A hatóságok lelkészi hivatalával való visszaéléssel vádolták. Hét hónapos vizsgálati fogságot követően a bíróság pénzbüntetésre ítélte, és szabadon bocsátotta. Hitler külön utasítása kellett ahhoz, hogy a lelkészt, aki nem volt hajlandó befogni a száját, újra elfogják. Először a Berlin melletti sachsenhauseni koncentrációs táborba szállították, majd 1941-ben Dachauba vitték, ahol 1945-ös szabadulásáig raboskodott.

A sokat átélt lelkész a háború után számos írásban és nyilvános beszédben is felhívta a figyelmet arra, hogy a legnagyobb baj, ami a náci uralom alatt élő német keresztényekkel történt, az, hogy passzívvá váltak a terror hatására. És ezzel asszisztáltak mindahhoz a szörnyűséghez, ami akkor történt: „A németországi keresztények Isten előtt nagyobb felelősséggel tartoznak, mint a nemzetiszocialisták, az SS vagy a Gestapo. Fel kellett volna ismernünk Krisztus Urunkat szenvedő és üldözött felebarátunkban, függetlenül attól, hogy kommunista-e vagy zsidó." (Folytatjuk.)

Olvasson tovább: