Thomas Jefferson, Benjamin Franklin, George Washington, John Adams és James Madison többé-kevésbé valamennyien az európai felvilágosodás produktumai voltak. Számukra Isten akaratát az ésszel megérthető természeti törvények tárták fel, és nem a bibliai kijelentés. Terminológiájukban Istenre olyan kifejezésekkel utaltak, amelyek önmagukban nem álltak szemben a Bibliával – „Nagy Építőmester”, „az univerzum Kormányzója”, „minden jó Legfőbb Szétosztója”, „Legfőbb Lény” stb. Ugyanakkor különösen isteni mivoltának összefüggésében kerülték Jézus Krisztus nevének említését, egyszerű és tiszta szavait filozófiai tanokkal keverték, tanításainak csupán erkölcsi értéket tulajdonítottak. Washington, Amerika leendő első elnöke és Benjamin Franklin szabadkőművesek voltak; a mai napig vita tárgya, hogy milyen mértékű és természetű szerepük volt a társaság működésében.
Csakhogy a franciaországi állapotokkal szemben Amerikában a bibliai hitnek kiterjedt bázisa volt. Lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni az 1735-től mintegy húsz éven át zajló Első Nagy Ébredés tömeghatását. Ráadásul olyan befolyásos személy is akadt az ébredés vezetői között, aki pontosan tisztában volt a locke-i gondolatok társadalmi következményeivel. Jonathan Edwardsot, az intellektuális zsenit már tizenhárom évesen megragadták John Locke írásai a Yale Egyetemen. Azonban egyetemi éveiben egy erőteljes szellemi átélés nyomán megtérésre jutott, majd pásztor lett. Szolgálatát gyakran kísérték a Szent Szellem fizikai és érzelmi megnyilvánulásai. Edwards emellett meggyőző értekezések sorozatában igyekezett kimutatni a felvilágosodás gondolatrendszerének belső ellentmondásait.
Hazafiak kontra királyhűek
Amerikában tehát a forradalmi elit soraiból nem hiányozhattak a „hídépítő” személyiségek. Benjamin Franklin baráti kapcsolatot ápolt az Első Nagy Ébredés motorjával, George Whitefield evangélistával, prédikációit is sokszorosította. Az egyébként ateista Thomas Paine pedig Józan Értelem című bestsellerében a vallás kigúnyolását félretéve prédikációs retorikával hatott az olvasókra. Az eredmény nem maradt el, különösen a szeparatista hagyományokkal rendelkező felekezetekből sok patrióta prédikátor – anélkül, hogy észrevette volna – Locke nyomán (ő írt az uralkodó és a nép közötti, önkényes hatalomgyakorlás esetén felbontható társadalmi szerződésről) hívők tömegeinek hirdette, hogy a keresztényeknek kötelességük szembeszállni a politikai zsarnoksággal.
Amerikában a politikai szabadság-ideál végül is összefonódott az ébredés képviselte szellemi szabadsággal, gyakran egyenlőségjelet is tettek a politikai meggyőződés és a Krisztus iránti hűség közé (ez persze a britek oldalán is megesett). Ez az egyes felekezetek között újfajta feszültségekhez, sőt a keresztényüldözés sajátságos eseteihez vezetett. Az új-angliai baptisták és presbiteriánusok patrióták voltak, Pennsylvania kvékerei és anabaptistái pacifisták. Sok német bevándorló semleges kívánt maradni, mások viszont harcba szálltak a függetlenségért. Délen az anglikánok tömörítették az elszakadást ellenző lojalistákat. A metodisták Wesley hatására ellenezték a háborút, aki mindenféle forradalmat elítélt (ennek ellenére az elszakadás után is sikeresek maradtak, sőt a 19. században a legnagyobb felekezetté váltak Amerikában, mert a vidéki lakosság vallási szükségleteit ők elégítették ki a leghatékonyabban).
Azokat, akik lelkiismereti meggyőződésből nem értettek egyet az anyaországtól való elszakadással, mindenféle súlyos inzultusban részesítették. A szólás szabadsága rájuk nem vonatkozott, nyomdáikat összetörték. Gyakran igen fájdalmas és életüket veszélyeztető módokon alázták meg, például olvadt szurokkal bekenték és tollban meghempergették őket. (Lojalisták kivégzésében „tüntette ki” magát Charles Lynch, az önjelölt bíró, akinek nevéből a lincselés szó származik.) Polgárjogukat megvonták, ingatlanaikat lefoglalták. A legtöbben Kanadába menekültek vagy visszaköltöztek Angliába, akadtak viszont, akik fegyvert is fogtak a király, III. György oldalán.
A hazafias érzületű prédikátorok már akkor is bűnről dörögtek a szószékről, ha valaki semleges maradt, és a pacifistáknak is a „királypártiakéhoz” hasonló megaláztatásokat kellett tűrniük. A pennsylvaniai hatóságok 1777 augusztusában a kvéker William Penn alapította államból negyven hittársát deportálták. (Megjegyzendő, hogy saját államukon belül már korábban elveszítették vezető szerepüket, mert az angol–francia gyarmatháború [1756–63] idején nem voltak hajlandók sem katonáskodni, sem ilyen célra adót fizetni.) Megesett, hogy kvéker hívők épp egy olyan helyen tartottak istentiszteletet, amely hamarosan csatatérré vált, és akkor sem voltak hajlandók abbahagyni, amikor már tombolt a harc körülöttük. A pacifisták gyakran kórházakban vállaltak szolgálatot, de a hazafiakat az is dühítette, hogy a brit sebesülteket is ellátták.
A kvékerek és az anglikánok körében a háború által teremtett helyzet szakadásokat is okozott. A hazafiakkal tartó anglikánok, például, akik nem voltak hajlandóak az Imádságoskönyv rendelkezései szerint cselekedni (ez ugyanis előírta az anglikán egyház fejének számító uralkodó ellenségei elleni imát), megalapították az Egyesült Államok Episzkopális Egyházát.
2011. 07. 22. (XV/29)
