Kereső toggle

A keresztény­üldözések története (29.)

Az Újvilág üldözöttjei

Amerika harcai a vallásszabadságért és a rabszolgaság ellen

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Észak-Amerika első telepesei, a zarándokok vallási üldöztetés miatt távoztak Európából, és a brit kolóniák fiatal népét a felvilágosodás eszméi nem vonzották. Túlságosan lekötötte őket a megélhetésért való küzdelem, nem is maradt idejük filozófiai spekulációkra. Azonban a lassanként önálló nemzeti identitásra ébredő és a függetlenségéért Angliával is konfrontálni kész gyarmati közösség élére olyan emberek álltak, akikre hatott a 18. század deista racionalizmusa.

Thomas Jefferson, Benjamin Franklin, George Washington, John Adams és James Madison többé-kevésbé valamennyien az európai felvilágosodás produktumai voltak. Számukra Isten akaratát az ésszel megérthető természeti törvények tárták fel, és nem a bibliai kijelentés. Terminológiájukban Istenre olyan kifejezésekkel utaltak, amelyek önmagukban nem álltak szemben a Bibliával – „Nagy Építőmester”, „az univerzum Kormányzója”, „minden jó Legfőbb Szétosztója”, „Legfőbb Lény” stb. Ugyanakkor különösen isteni mivoltának összefüggésében kerülték Jézus Krisztus nevének említését, egyszerű és tiszta szavait filozófiai tanokkal keverték, tanításainak csupán erkölcsi értéket tulajdonítottak. Washington, Amerika leendő első elnöke és Benjamin Franklin szabadkőművesek voltak; a mai napig vita tárgya, hogy milyen mértékű és természetű szerepük volt a társaság működésében.
Csakhogy a franciaországi állapotokkal szemben Amerikában a bibliai hitnek kiterjedt bázisa volt. Lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni az 1735-től mintegy húsz éven át zajló Első Nagy Ébredés tömeghatását. Ráadásul olyan befolyásos személy is akadt az ébredés vezetői között, aki pontosan tisztában volt a locke-i gondolatok társadalmi következményeivel. Jonathan Edwardsot, az intellektuális zsenit már tizenhárom évesen megragadták John Locke írásai a Yale Egyetemen. Azonban egyetemi éveiben egy erőteljes szellemi átélés nyomán megtérésre jutott, majd pásztor lett. Szolgálatát gyakran kísérték a Szent Szellem fizikai és érzelmi megnyilvánulásai. Edwards emellett meggyőző értekezések sorozatában igyekezett kimutatni a felvilágosodás gondolatrendszerének belső ellentmondásait.

Hazafiak kontra királyhűek

Amerikában tehát a forradalmi elit soraiból nem hiányozhattak a „hídépítő” személyiségek. Benjamin Franklin baráti kapcsolatot ápolt az Első Nagy Ébredés motorjával, George Whitefield evangélistával, prédikációit is sokszorosította. Az egyébként ateista Thomas Paine pedig Józan Értelem című bestsellerében a vallás kigúnyolását félretéve prédikációs retorikával hatott az olvasókra. Az eredmény nem maradt el, különösen a szeparatista hagyományokkal rendelkező felekezetekből sok patrióta prédikátor – anélkül, hogy észrevette volna – Locke nyomán (ő írt az uralkodó és a nép közötti, önkényes hatalomgyakorlás esetén felbontható társadalmi szerződésről) hívők tömegeinek hirdette, hogy a keresztényeknek kötelességük szembeszállni a politikai zsarnoksággal.
Amerikában a politikai szabadság-ideál végül is összefonódott az ébredés képviselte szellemi szabadsággal, gyakran egyenlőségjelet is tettek a politikai meggyőződés és a Krisztus iránti hűség közé (ez persze a britek oldalán is megesett). Ez az egyes felekezetek között újfajta feszültségekhez, sőt a keresztényüldözés sajátságos eseteihez vezetett. Az új-angliai baptisták és presbiteriánusok patrióták voltak, Pennsylvania kvékerei és anabaptistái pacifisták. Sok német bevándorló semleges kívánt maradni, mások viszont harcba szálltak a függetlenségért. Délen az anglikánok tömörítették az elszakadást ellenző lojalistákat. A metodisták Wesley hatására ellenezték a háborút, aki mindenféle forradalmat elítélt (ennek ellenére az elszakadás után is sikeresek maradtak, sőt a 19. században a legnagyobb felekezetté váltak Amerikában, mert a vidéki lakosság vallási szükségleteit ők elégítették ki a leghatékonyabban).
Azokat, akik lelkiismereti meggyőződésből nem értettek egyet az anyaországtól való elszakadással, mindenféle súlyos inzultusban részesítették. A szólás szabadsága rájuk nem vonatkozott, nyomdáikat összetörték. Gyakran igen fájdalmas és életüket veszélyeztető módokon alázták meg, például olvadt szurokkal bekenték és tollban meghempergették őket. (Lojalisták kivégzésében „tüntette ki” magát Charles Lynch, az önjelölt bíró, akinek nevéből a lincselés szó származik.) Polgárjogukat megvonták, ingatlanaikat lefoglalták. A legtöbben Kanadába menekültek vagy visszaköltöztek Angliába, akadtak viszont, akik fegyvert is fogtak a király, III. György oldalán.
A hazafias érzületű prédikátorok már akkor is bűnről dörögtek a szószékről, ha valaki semleges maradt, és a pacifistáknak is a „királypártiakéhoz” hasonló megaláztatásokat kellett tűrniük. A pennsylvaniai hatóságok 1777 augusztusában a kvéker William Penn alapította államból negyven hittársát deportálták. (Megjegyzendő, hogy saját államukon belül már korábban elveszítették vezető szerepüket, mert az angol–francia gyarmatháború [1756–63] idején nem voltak hajlandók sem katonáskodni, sem ilyen célra adót fizetni.) Megesett, hogy kvéker hívők épp egy olyan helyen tartottak istentiszteletet, amely hamarosan csatatérré vált, és akkor sem voltak hajlandók abbahagyni, amikor már tombolt a harc körülöttük. A pacifisták gyakran kórházakban vállaltak szolgálatot, de a hazafiakat az is dühítette, hogy a brit sebesülteket is ellátták.
A kvékerek és az anglikánok körében a háború által teremtett helyzet szakadásokat is okozott. A hazafiakkal tartó anglikánok, például, akik nem voltak hajlandóak az Imádságoskönyv rendelkezései szerint cselekedni (ez ugyanis előírta az anglikán egyház fejének számító uralkodó ellenségei elleni imát), megalapították az Egyesült Államok Episzkopális Egyházát.

Ébredés a prérin

A Vadnyugatot benépesítő bevándorlóknak „nem volt jó sajtójuk”: erőszakoskodó, iszákos, káromkodó, szerencsejátékos, szombatrontó és hamisan esküdöző, istentelen fickókként tartották őket számon. E „vadak” körében (Kentuckyban, 1798-ban) indult az az eseménysorozat, amit a Második Nagy Ébredésként tartanak számon az egyháztörténészek.
Egy ír-skót származású presbiteriánus lelkész, James McGready prédikációi közben a hallgatóságon látványos érzelmi-fizikai megnyilvánulások lettek úrrá: zokogni, kiabálni kezdtek, leestek, vonaglottak vagy órákon át halottként hevertek a rönkház padlóján, és a legdurvább lelkű bűnösök közül sokan könnyek között tértek meg. Miután az eseményeknek híre ment, százak, ezrek érkeztek a helyszínre, és több napig tartó istentisztelet-sorozatok vették kezdetüket, az amerikai történelem első, később nagy hagyományra szert tevő „sátoros összejövetelei”. Volt olyan, hogy Kentucky lakosságának közel tizede jelen volt.
A puritán gyökerű, mereven és szigorúan kálvinista presbiteriánus felekezet nem volt felkészülve az események feldolgozására. A keleti partvidék „konszolidált” egyházi vezetői gyanakodva nézték a nyugati határvidék e meglehetősen zajos ébredését. A Yale-en és a Princetonon végzett klerikusok a kálvini eleve elrendelés tanát szegezték szembe az ébredés zászlóvivőivel: úgyis csak az Istentől kiválasztott kevesek üdvözülhetnek, az emberek megnyerésére irányuló erőfeszítéseknek tehát semmi értelme. A szellemi megnyilvánulásokat kritizálták, lenézték, a nyugati prédikátorokat írástudatlanoknak minősítették. Némely lelkészt ki is zártak, mások önként váltak ki a presbiteriánusoktól. Az ébredés egy újabb hulláma a baptistákhoz közelítette a benne szolgálókat, hiszen a felnőttkori vízkeresztség jelentőségét kezdték újonnan felfedezni ők is.
Az újonnan megtért hívők gondozásában a presbiteriánus-kongregacionalista felekezetnél jóval hatékonyabbnak bizonyultak a laikusok szolgálatára fokozottan építő metodisták, akik a függetlenségi háborút követően önállósodtak Amerikában. Talán kevésbé képzett, de annál elszántabb kerületi lovasaik rendszeresen benyargalászták egy-egy körzet lakosságát, bibliai üzenetekkel erősítve lelküket. (Egy korabeli mondás szerint „olyan hideg van, hogy csak a kerületi lovasok mennek ki ilyenkor”.)
1821-ben, huszonkilenc évesen tért meg egy fiatal, praxisát hamarosan feladó ügyvéd, Charles Grandison Finney. Személyében egyesült a nyugati prérik megtapasztalásokban gazdag és a keleti partvidék intellektuálisan kiműveltebb kereszténysége. Sikerét nem csak a megtértek sokasága jelezte: szolgálatát az erő olyan hatalmas megnyilvánulásai kísérték, mint annak idején a vadnyugati ébredést. Ezek miatt sok támadást is kapott: minél sikeresebb lett, annál többet. Holott sokak szerint inkább személyiségével hatott, és nem az által, amit mondott. Szolgálatának egy angol tanúja szerint: „Nem prédikál, hanem csak elmagyarázza azt, amiről mások prédikálnak.” Hallgatóságának heves szellemi- és érzelmi megnyilvánulásain túl sok kritikát kapott amiatt, hogy hölgyeket is engedett nyilvánosan imádkozni (kálvinista körökben ez nagy botránykőnek számított), és hogy szent erőszakossággal, céltudatosan igyekezett a hallgatóságát Krisztus melletti döntésbe belevinni. Finney hatása – miként az 1830 után lassan lecsengő Második Nagy Ébredésé – túlélte korát: szolgálata nyomán az ébredés fogalma polgárjogot nyert az amerikaiak vallásról való gondolkodásában.

Nem mindenkié a szabadság

„Hol a teremtés ősi jogai/E névhez ’ember!’ advák örökűl -/Kivéve aki feketén született,/Mert azt baromnak tartják e dicsők”. Vörösmarty Amerikáról szóló sorai sajnos igazak voltak, egészen 1865-ig. Az „alapító atyák” (közülük többen maguk is rabszolgatartók) még úgy gondolták, hogy a rabszolgaság, a „különleges intézmény” hamarosan magától el fog halni – ekkor még délen is többnyire szükséges rossznak fogták fel. Az Alkotmány lehetővé tette a rabszolgatartást, mivel a déli államokra szüksége volt a fiatal Uniónak. A történelem nem Jeffersonék várakozásának megfelelően alakult: az angol ipari forradalom által megnövelt, gyapot iránti kereslet inkább megerősítette és kiterjesztette a legolcsóbb munkaerő alkalmazását a déli államokban. Az északiak azonban sorra eltörölték saját területükön a rabszolgatartást.
Az embertelen intézménnyel szembeni tiltakozást először kvékerek vállalták, 1688-as germantowni deklarációjuk a világtörténelem első ilyen jellegű nyilatkozata. Nem véletlen, hogy a Biblia betűin túllátó, a szellemi szabadságra érzékeny kvékerek a későbbiekben is élen jártak a rabszolgaság elleni küzdelemben. Utóbb mind a Nagy Ébredés prédikátorai, mind a baptista és a metodista szolgálók szót emeltek ellene. (A rabszolgaságot nyíltan elítélő John Wesley tanítványa, Wilberforce volt az, aki elérte, hogy Angliában 1833-ban végleg el is törölték a rabszolgaságot – ennek híre az USA-ban is hatott.)

Az elnyomottak éneke

A 19. század elejére azonban elcsendesedett a lelkészek hangja, és noha igyekeztek a gyakorlatot szelídíteni, soraikban megtűrték a rabszolgák tulajdonosait is – vagy beletörődve a szomorú realitásba, vagy maguk is osztva az előítéleteket.
Az egyszerű vagyontárgynak tekintett fekete rabszolgáknak fizikai elnyomatásukon kívül a szellemi életük korlátozásával is szembe kellett nézniük. Pedig többségük a 19. században már keresztény hívő volt: megtérítésük a Nagy Ébredés idején kezdődött, és dacára annak, hogy tulajdonosaik egyszerű vadállatoknak tartották őket, a fogékonynak bizonyuló feketék főként baptista és metodista missziók által tömegesen fordultak Megváltójuk felé.
A fehérek gyülekezeteiben azonban elkülönítve kellett ülniük, és a nekik szóló üzenetek többnyire az uraiknak való engedelmességről szóltak. Saját soraikból támadt, sokszor írástudatlan, de annál karizmatikusabb prédikátoraikat csak akkor hallgathatták, ha titokban gyűltek össze bozótosokban, mocsarakban, kockáztatva, hogy lelepleződésük esetén kétszáz korbácsütés várja őket. Csak ilyen viszonyok között nyilvánulhatott meg a szabadság iránti vágyuk, körülményeik ellenére is lelkes és buzgó hitüknek sokszor eksztatikus kifejezése. Az a fajta, érzelmileg telített, odaadó, mélyen átélt hit volt ez, amelynek a spirituálékat is köszönhetjük.
Helyzetüket tovább rontotta, hogy a látomásaira hivatkozó rabszolga, Nat Turner vezetésével Virginiában véres lázadás tört ki (1831), s ennek leverése után már a rabszolgák írni-olvasni tanítása is büntetendő lett.

A rabszolgaság és a Biblia

Felszabadított, északra került feketék már a 18. században is fogalmaztak meg kezdetben alázatos, majd egyre szenvedélyesebb hangú petíciókat a helyzet ellen, mindvégig ragaszkodva a bibliai képhasználathoz és az innen merített érvekhez. Képmutatásnak nevezték, hogy miközben a fehérek a 68. zsoltárt imádkozzák („Szerecsenország hamar kinyújtja kezeit Istenhez”), az Afrikából származókat szolgaságban tartják.
A Biblia keletkezésének idején a rabszolgaság élő intézmény volt, s így természetszerűleg nem tiltja azt. Ennek nyilvánvaló kijelentését elvárni teljesen történetietlen megközelítés lenne. Az Ige természetesen nem is szorgalmazza a rabszolgatartást, hanem azzal mint létezővel számol – a rabszolgatartók ellenérveikben ki is használták a tiltás hiányát. A négerek alacsonyabbrendűségével operáló déli érvekkel szemben azonban hatásosan lehetett szembeszegezni, hogy „Isten az emberi nemzetséget egy vérből teremtette” (Apcsel 17:26), hogy minden embert „a maga képére és hasonlatosságára teremtett” (1Móz 1:26-27), s hogy bármely nemzetből származó ember lehet Isten előtt kedves az istenfélelme által (Apcsel 10:34-35). És ha a Biblia betűin túllátva észrevesszük az elveket, máris nehéz megindokolni, hogyan hozható összhangba a rabszolgatartás a „szeresd felebarátodat, mint önmagadat” (3Móz 19:18; Mt 22:39; Jak 2:8) maga Jézus által kinyilatkoztatott és második legfontosabbnak minősített parancsolatával.
A házassági elválás esetén is nyilvánvalóvá válik egy elv: noha a mózesi törvények lehetővé tették, a válás Jézus szavai szerint mégsem Isten tökéletes akarata szerint való volt, és Mózes is csak „szívetek keménysége miatt engedte meg” (Mt 19:8). Joggal tehető fel a kérdés: vajon nem ez-e a helyzet a rabszolgasággal is? Ráadásul Mózes törvényei emberiességi okokra visszavezethetően erősen korlátozták a rabszolgaságot. Isten ószövetségi népének története azzal kezdődik, hogy az Úr kiszabadítja az egyiptomi rabszolgaságból, s erre a későbbiekben emlékezteti is őket. A feketéknek „volt füle a hallásra”, a megalázottakat felemelő Isten szavait nem feltétlen úgy értették, ahogy rabtartóik szerették volna.
A Biblián túlmenően a petíciók írói a magántulajdont védelmező Alkotmánnyal szemben gyakran hivatkoztak a Függetlenségi Nyilatkozatra is: „Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett…”

A felszabadítók üldöztetése

Charles Finney mindvégig hangsúlyozta, hogy a megtért keresztény hitének a gyakorlatban is meg kell nyilvánulnia hagyományos, emberbaráti értelemben vett jó cselekedetekben. A Második Nagy Ébredést követően mozgalmak sokasága jelent meg: hol az alkoholizmus ellen, hol a vasárnapi iskolákért, hol a szombat jobb megtartásáért alakultak szervezetek.
Az sem véletlen, hogy Finney tanítványai jutottak először arra a következtetésre, hogy az amerikaiak megtérésének fő akadálya egy speciális nemzeti bűn, amely sok egyéb bűnnek is forrása. A nemzet alkotmánya, illetve az állami törvények által védelmezett rabszolgaság nemcsak a világ más népeivel való egybevetésben számít az amerikaiak becsületén esett szégyenfoltnak, hanem a nemzet számára fenntartott isteni áldásnak is fő akadálya.
A korábbi rabszolgaság-ellenes megnyilvánulásokkal szemben az újonnan kialakuló abolicionista mozgalomban (a szó az ’eltörölni’ jelentésű abolish kifejezésből ered) új elem, hogy a rabszolgaság azonnali, kárpótlás nélküli eltörléséért szálltak síkra. Hangsúlyozottan keresztény mozgalom volt ez, születésében is fontos szerepet játszott egy teológiai szemináriumon megrendezett, tizennyolc napig tartó, imaösszejövetelekkel sűrűn megtűzdelt vita a diákokkal – ennek eredményeként jutottak a résztvevők a fenti, radikális álláspontra. Az Amerikai Rabszolgaság-ellenes Társulat Alapító Nyilatkozata (1833) egyébként hangsúlyozza a békés szándékot: a „ne tegyünk gonoszt, hogy jó származzék belőle”, illetve „a gonoszt jóval győzd meg” bibliai elve alapján. Ugyancsak leszögezték, hogy tevékenységük nem a rabszolgák felé irányul, azaz nem kívánnak lázítani.
Az első éveket a morális nyomásgyakorlás, a rábeszélés jellemezte. A kampányok megszervezésében sokat számítottak a korábbi éveknek a Második Nagy Ébredéshez kapcsolódó mozgalmakban, missziókban szerzett tapasztalatai. Brosúrák nyomtatása és terjesztése, helyi társaságok szervezése, misszionáriusok képzése és kiküldése, tömeggyűlések szervezése és még sok más összetevője volt kampányaiknak. Érvelésükben a bibliai citátumok mellett hivatkoztak történelmi 
alakokra, (Hannibál, Augustinus, Alexandre Dumas), akik – szerintük – fekete bőrűek voltak. Értelmes, volt rabszolgák nyilvánosság elé állításával pedig élő ellenpéldát is tudtak szolgáltatni az „alacsonyabb képességű néger” sztereotípiáival szemben.
Tevékenységük elképesztő mértékű ellenállásba ütközött. A rabszolgaságnak és a rabszolga-kereskedelemnek a fővárosból való kitiltásáért folytatott 1835-ös petíciókampányuk az úgynevezett szájpecek-törvény (1836) elfogadásához vezetett. (Ennek értelmében a Kongresszus kijelentette, hogy nem foglalkozik a rabszolgaságra vonatkozó petíciókkal.) Postakampányuk, mely kifejezetten a déli rabszolgatartókat, és – elkerülendő a lázítás vádját – nem a rabszolgákat célozta, annyit ért el, hogy a déli államok feljogosították postamestereiket az abolicionista brosúrák kivételére és megsemmisítésére. 1836-ban Jackson elnök éves üzenetében nem mulasztotta el a postakampány pocskondiázását, és sürgette a Kongresszust, hogy hozzon létre az abolicionista irodalomnak az egész Államok területéről való kitiltását lehetővé tevő törvényt. Garrisonra, az egyik vezéralakra Georgia törvényhozása ötezer dolláros vérdíjat tűzött ki. Északon az ellenfeleik, akik általában a helyi elitet jelentették, arctalan, hataloméhes, kotnyeleskedő, a távolból szervezkedő gyökértelen kívülállóknak írták le őket, és utcai zavargásokat szerveztek ellenük (néhány spontán megmozdulás is volt). 1837-ben az abolicionistáknak mártírjuk is lett: Illinoisban a kiváló Elijah P. Lovejoyt a feldühödött tömeg meggyilkolta.
De nem hiába vállalták a szenvedéseket. Táboruk sok esetben pont a zavargások hatására szaporodott. A harcnak azonban ára volt: a rabszolgakérdés mentén szinte minden amerikai felekezet kettészakadt, és a mozgalmon belül is kialakult a bibliai világnézettől elszakadó, kissé az anarchizmusba hajló irányzat is – a két szárny szervezetileg is különvált.
Az abolicionisták szívós munkájának volt köszönhető, hogy északon lassan-lassan megváltozott a közvélekedés (volt ebben szerepe egy presbiteriánus prédikátor lányának, Harriet Beecher Stowe-nak is, azáltal, hogy 1852-ben megjelentette a Tamás bátya kunyhóját). Tőlük ered az elv, hogy a hívőknek egy súlyos visszásság (különösen a faji megkülönböztetés) ellen kötelességük küzdeni a társadalom befolyásolása révén. Nem az abolicionisták hibája volt, hogy a rabszolgaság eltörlését végül nem az ő mozgalmuk hozta el: a négymillió fekete rabszolga sorsa végül a polgárháború (1861–65) harcterein dőlt el. Lincoln elnök rendelete (1862) felszabadította az Államok területén élő rabszolgákat, az északiak győzelme után pedig az Alkotmány XIII. kiegészítése (1865) eltörölte és megtiltotta a rabszolgatartást.
Az újkori rabszolgaság végével nemcsak az Államok, hanem az egész emberi történelem egyik legszégyenletesebb epizódjának végére került pont. (Folytatjuk.)

Olvasson tovább: