Kereső toggle

Kisarjadt a hit

Reformáció és ellenreformáció Magyarországon

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A 16. század elején Magyarországon is jelentős igény volt az egyház megújítására. Papok, szerzetesek és világiak között egyaránt beszédtéma volt a római katolikus egyház visszatetsző helyzete, az erkölcsi és szellemi romlás számos megnyilvánulása. Luther Márton üzenete szinte azonnal élénk visszhangot váltott ki az országban. A katolikus egyház vezetői azonban gyilkos indulattal fordultak a kibontakozó reformáció ellen. A keresztényüldözésekről szóló sorozatunk 18. része a magyar protestánsok küzdelmeiről szól.

Az 1521-ben frissen beiktatott esztergomi érsek már szükségesnek látta, hogy az ország valamennyi templomának szószékéről felolvastassa a lutheri hitújítást elítélő pápai bullákat. Bár valószínűleg ezzel csak az érdeklődést növelte a reformátor tanításai iránt. A következő évben iratkoztak be először magyar diákok a reformáció fő központjának számító wittenbergi egyetemre. A katolikus egyház vezetői a legkeményebb fellépést sürgették a hitújítás ellen, és az 1523-as országgyűlésen sikerült törvénybe iktatniuk, hogy Luther minden hazai követőjét fej- és jószágvesztéssel kell sújtani. Mivel a rendelkezés hatástalannak bizonyult, két év múlva súlyosbítani kívánták a büntetést, és törvénybe foglalták, hogy minden lutheránust máglyán kell megégetni.

Az üldözés támogatására a klérusnak sikerült megnyernie II. Lajos királyt is, és miközben az ország vezetői szinte semmit nem tettek a küszöbönálló hatalmas török támadás feltartóztatására, királyi biztosok járták az országot Nagyszebentől Pozsonyig és Sopronig, hogy elfojtsák a reformáció kibontakozását.

A mohácsi vész az egész országot megdöbbentette, és sokakat Isten keresésére ösztönzött. Egyre többen választották a Luther által képviselt utat, és hitüket a Szentírásra kívánták alapozni. Ez azt is jelentette, hogy szakítani kellett a római egyház megannyi bibliaellenes tradíciójával. Bátor prédikátorok egész sora támadt, akik életüket, egzisztenciájukat is kockáztatva hirdették a bibliai hitet.

Közülük az egyik legnevesebb Dévai Bíró Mátyás volt, akit magyar Luthernek is neveztek. Előbb Kassán szolgált, de az egri püspök börtönbe vetette, majd Bécsbe vitette és ott állították az inkvizíció törvényszéke elé. Bátran vállalta hitét, mielőtt azonban máglyára vetették volna, kassai hívei sikeresen megszöktették börtönéből. Tovább folytatta reformátori munkáját, ezúttal Szapolyai János ellenkirály fővárosában, Budán. Hamarosan itt is börtönbe vetették, de ekkor is sikerült kiszabadulnia, és az ország más részein szolgálta az ébredés ügyét. Legendás működésének híre Lutherhez is eljutott.

Szintén kassai lelkész volt Szántai István, akinek eredményes reformátori munkája a katolikus klérus engesztelhetetlen gyűlöletét váltotta ki. Fráter György váradi püspök, Statileo János erdélyi püspök és Frangepán Ferenc kalocsai érsek követelésére fogva hurcolták Szapolyai János elé Segesvárra, akitől azt várták, hogy Szántait, mint nyilvánvaló lutheránust, máglyán égettesse meg. A király nyilvános vitát rendelt el, amelyben Szántai fő vádlója egy híres ferences szerzetes, Szegedi Gergely volt, bíróként pedig két gyulafehérvári kanonokot, Wolphard Adorjánt és Kálmáncsehi Sánta Mártont rendelte ki az uralkodó. Szántai olyan meggyőzően érvelt a hitújítás mellett, hogy a tárgyalás végén a két kijelölt bíró azt kérte Szapolyaitól, mentse fel őket tisztük alól, mert mint mondták, Szántai a tiszta Szentírást prédikálja, de ha ők felmentenék, azzal a főpapok haragját zúdítanák magukra. A király végül úgy döntött, hogy szabadon bocsátja Szántait, aki híveivel bántatlanul visszatérhetett Kassára. Szántai védőbeszéde olyan hatásosnak bizonyult, hogy egyik bírája, Kálmáncsehi Sánta Márton hamarosan szakított a katolicizmussal és a hitújítás mellé állt. A későbbiekben döntő szerepet játszott Debrecen reformációjában, és református püspökként fejezte be életét.

A hitből történő felnőttkori vízkeresztséget hirdető anabaptista mozgalom mártírja lett Fischer András. Az 1520-as évektől a Felvidék különböző városaiban hirdette az evangéliumot, sokakat megkeresztelt, és még a papok közül is többen csatlakoztak az anabaptista mozgalomhoz. Ugyanakkor rendszeres üldöztetés volt az osztályrésze. 1530 körül rövid időre az előkelő Csetneki család védelmét élvezte, akiknek a várában anabaptista zsinatot tartottak. Végül 1540-ben Gömör megye főispánja, Bebek Ferenc elfogatta, Krasznahorka várába záratta, majd a vár fokáról a mélységbe taszítva végeztette ki.

Sztárai Mihály ferences szerzetesből lett Luther követőjévé. Miután 1530 körül megtért, minden eszközt igyekezett felhasználni a bibliai hit terjesztésére. Legfőbb feladatának a prédikálást tekintette. Gyakran jelent meg evangélizálni piactereken, vásárokban, ahol a portékáikat harsányan kínáló kalmárok és az áron alkudozó vásározók hangos forgatagába magyar nyelven felhangzó zsoltárok hangja vegyült. A piacozók tömegében ugyanis Sztárai elkezdte énekelni vagy éppen hegedülni az általa írt dicséreteket, majd miután köré gyűltek a meglepődött emberek, hirdette számukra az evangéliumot.

Fontosnak tartotta az oktatást is. Ezért egykori rendfőnökével együtt hozzáláttak a sárospataki protestáns iskola megszervezéséhez, amelyből később létrejött a nagyhírű Sárospataki Református Kollégium. Később a dél-baranyai reformáció központjában, Laskón hozott létre jelentős iskolát, ahol ő maga is tanított. A színjátszást is sikerrel állította a reformáció terjesztésének szolgálatába. Az irodalomtörténet által is számon tartott színdarabja az 1557-ben írt „Az igaz papságnak tiköre". A tréfás darab végén az igaz papság követelményeinek meg nem felelő katolikus papok mindegyike egy-egy neki való szakmát választ, a pápát pedig elküldik kapálni.

Sztárai hatékony szolgálata nem eredményezett számára túlzott népszerűséget a klérus körében. Ő azonban kezdettől fogva kész volt vállalni a konfliktusokat. 1549-ben „Az igaz keresztyéneknek kevés számukról" című énekét például úgy keltezte, hogy azt „a tar papokkal való nagy ütközetiben" írta. Egyházszervezői munkájának eredményét jelzi 1551-ben írt levele, melyben a következőkről számolt be: „Már teljes hét éve, hogy a török uralom alatt álló alsó-baranyai Laskó városában Isten akaratából elsőként és teljesen egyedül elkezdtem a kereszt igéjének hirdetését. Azóta a Duna és a Dráva mindkét oldalán százhúsz gyülekezetet alapítottam a Szent Lélek és a testvérek segítségével."

Huszár Gál a prédikátori működése mellett elsősorban mint „könyvnyomtató reformátor" szerzett hírnevet magának. Számos jelentős reformátor, többek között Sztárai Mihály, Melius Juhász Péter és Bornemisza Péter műveinek volt a kiadója. Tevékenységét a katolikus klérus részéről mindvégig ádáz gyűlölet kísérte. Munkáját így folytonosan megújuló üldöztetések közepette végezte. Már az életéről ismert legkorábbi adat is arról tájékoztat, hogy 1554-ben az esztergomi érsek üldözése elől kellett Magyaróvárra menekülnie, ahol a város helyőrségének parancsnoka fogadta védelmébe. Itt rövid időn belül protestáns lelkészképző szemináriumot hozott létre, s a lelkészeket a környékbeli falvakban állította szolgálatba. Bátor hitét mutatja, hogy kész volt nyilvános hitvitát vállalni pozsonyi és győri kanonokokkal szemben. 1557-ben Bécsbe látogatott, s ott megismerkedett a híres nyomdásszal, Raffael Hoffhalterrel. Kitanulta a nyomdászmesterséget, sőt sikerült megvásárolnia egy teljes nyomdafelszerelést is, melyet hazatérve Magyaróvárra azonnal a reformáció szolgálatába állított. A győri nagyprépost már a következő évben a győri székesegyház kapujára függesztette ki a Huszár Gál kiközösítését közhírré tévő iratot. S mivel ő a megbánás legkisebb jelét sem mutatta, ezért egyházi nagy átkot, anathémát mondtak ki rá egy látványos szertartás, az átokmise keretében. A szertartás a püspök vezetésével folyt harangzúgás közepette az oltár előtt, ahol teljes liturgikus díszben sorakoztak fel a püspök és papjai. Mindegyikük kezében egy-egy égő gyertya volt, melynek lángja az átok alá vetett személy lelkét és szellemét jelképezte. A püspök vezényletével a gyertyákat a földre vetve oltották el, így kívánva büntetni az illető lelkét és szellemét. A latin nyelvű átokmisében pedig az átok alá vetett személy testének minden részére parancsoltak romlást, bomlást és pusztulást. Huszár Gál életén azonban nem sok hatása mutatkozott a kimondott átkoknak. Tevékenysége épp ezt követően vált intenzívebbé. Az uralkodó elé került az ügye, de veszélyeztetett helyzetéből Kassa kínált menekülést. A város tanácsa ugyanis meghívta városi lelkésznek. Alig érkezett meg új szolgálati helyére, az egri püspök máris felhatalmazást szerzett Habsburg Ferdinánd királytól, hogy a keleti országrész katonai főparancsnokának segítségével elfogathassa a lelkészt.

Huszárt börtönbe vetették, de amikor a püspök Egerbe akarta hurcoltatni, a polgárok zavargásokat rendeztek a városban, melynek során sikerült kiszabadítaniuk lelkészüket. A falakkal övezett Kassáról kereskedők szekerén csempészték ki és vitték Debrecenbe. Itteni másfél éves működésének jelentős eredménye a mindmáig működő debreceni városi nyomda megteremtése volt 1561-ben, melynek révén Debrecen hamarosan a protestáns nyomdászat egyik központjává vált.

A következő évben ismét a nyugati országrészben találjuk Huszár Gált, aki Rév-Komáromban a dunai sajkások kapitányának védelmét élvezve hirdette az Igét. Amikor az ország katonai főparancsnoka az esztergomi érsek kérésére elfogatóparancsot bocsátott ki ellene, Huszár elhagyta Komáromot és a nem kevésbé veszélyes Nagyszombatba ment, amely ekkor az esztergomi érsekség székhelye volt. Miután királyi elfogatóparancs is megjelent ellene, ismét menekülnie kellett. Csak három év múlva került biztonságosabb helyzetbe, amikor Trencsén vármegye protestáns főispánja, Forgách Imre hívta meg udvari lelkészének Komjátiba, ahol nyomdászi tevékenységét is folytatta.

A reformáció lendületesen terjedt az országban, és számos kézzel fogható pozitív eredményt hozott. Sokak élete a bibliai hit segítségével megváltozott. Számos sikeres életpálya bizonyítja ezt. Ezek közé tartozik Nádasdy Tamásé, aki az első teljes magyar nyelvű Újszövetség kiadásának legfőbb támogatója volt. Köznemesi szintről emelkedett a Királyi Magyarország legmagasabb közjogi méltóságába, és elnyerte a nádori tisztséget. Eközben a Habsburg udvar protestánsgyűlölete ellenére támogatta az üldözött reformációt. Birtokára fogadta Dévai Bíró Mátyást éppúgy, mint a menekült anabaptistákat. Hasonló felívelő pályát futott be a Vizsolyi Biblia mecénása és a hatóságokkal szembeni bátor védelmezője, Rákóczi Zsigmond, aki az egri várkapitányságból az erdélyi fejedelmi székbe emelkedett. Sokak sikeres házasságának is a bibliai hit volt az egyik kulcsa. Az említett Nádasdy Tamás még több mint két évtizedes házasság után is „szerelmes Orsikám"-nak szólította leveleiben a feleségét.

Az evangélium ahhoz is elég erősnek bizonyult, hogy emberek megszabaduljanak bűnözői életmódjuktól. Erről számolt be például Eszéki Zigerius Imre, aki török hódoltsági területen szolgált, többek között a dél-baranyai Veresmarton. Amikor odaérkezett, meglehetősen elvadult állapotok uralkodtak, közbiztonság gyakorlatilag nem létezett. A környéken számos gyilkos és tolvaj garázdálkodott, akik közül többen az evangéliumot hallva megtértek, felhagytak a bűnözéssel és polgári foglalkozásba kezdtek.

Sokak szakmai munkáját is teljesen áthatotta a bibliai hit. Így például Pozsony híres városi orvosa, a padovai egyetemen tanult Szegedi Kőrös Gáspár, aki egyike volt az ország néhány tudományos felkészültségű doktorának, akiért számos főrangú személy versengett, hogy kezelésében részesülhessen, nemcsak meglátogatott hitükért bebörtönzött protestáns vezetőket, hanem sikerrel járt közbe kiszabadításukért is. Ő az 1550-es években a következőket írta hivatásával kapcsolatosan: „...készen állok, orvosságokat adok, éjjel-nappal szolgálatban vagyok, de az eredményt Istenre bízom [...] az Isten gyógyítja meg a nagy betegségeket, az orvos csak Isten szolgája [...] saját kezemet Isten kezeként használom..."

Az ébredés kibontakozásával párhuzamosan az egyének és családok mellett különböző régiók felemelkedése is megfigyelhető volt. Ezek közé tartozott az úgynevezett 12 tolnai város, melyek török hódoltság alá kerültek ugyan, de protestáns polgáraik az adott körülmények között is prosperitást tudtak biztosítani városaiknak. Tokaj-Hegyalja vidékének felvirágzása is ezekben az évtizedekben kezdődött. A korábban csak helyi jelentőségű borvidéknek sikerült országos jelentőségűvé válnia, s hamarosan az egyik legfőbb hazai kiviteli cikké tudták tenni a tokaji bort. A reformáció kibontakozásával párhuzamosan ugyanis gondosabb szőlőművelést kezdtek folytatni, újabb fajtákat honosítottak meg és fejlettebb borkezelési eljárásokat vezettek be.

Az országot sújtó török pusztítások  ellenére, a növekvő arányú ébredéssel párhuzamosan az ország gazdasága  egyre sikeresebb lett. A Hunyadi Mátyás korában még veszteséges magyar külkereskedelem az 1540-es évekre tudott átfordulni nyereségessé, majd az 1570-es évekre a kivitel értéke (kb. 5 millió aranyforint) négyszerese volt a behozott külföldi áruk értékének, ami a magyar gazdaság számára több millió forint tiszta nyereséget jelentett. Mindez elképzelhetetlen lett volna a reformáció által hozott szemléletbeli változás nélkül, amivel együtt járt az, hogy jelentősen megnőtt az emberek kreativitása. Mérvadó kutatók szerint a 16. század közepe, második fele a magyar vállalkozás első virágkorának tekinthető.

A protestáns hit feltartóztathatatlanul terjedt az országban. A 16. század végére a reformáció hívei már több mint 90 százalékát tették ki a lakosságnak. Minden addigi kísérlet eredménytelennek bizonyult a hitújítás feltartóztatására. Így például az ellenreformáció harcos élcsapatának, a jezsuitáknak a hazai működése sem tudta megállítani a reformáció hazai előretörését a 16. század folyamán. A kifejezetten rekatolizációs céllal szerveződött jezsuita rend csak két évtizeddel megalakulása után, 1561-ben tudott megtelepedni Magyarországon Oláh Miklós esztergomi érsek buzgólkodása nyomán. Ő székvárosában, Nagyszombatban telepítette le őket, ahol rendházuk és kollégiumuk azonnal megkezdte működését. Munkájuknak elemi csapás vetett véget. Hat év elteltével, 1567 tavaszán hatalmas tűz ütött ki a városban, amely felperzselte a jezsuiták rendházát és kollégiumát. Meglepő módon a jezsuita generális nem az újjáépítésre és a munka folytatására utasította a rendtagokat, hanem a kollégium megszüntetését és a város elhagyását rendelte el. Majd szeptemberben megszületett az a döntés is, hogy a rend az egész országból vonuljon ki. A jezsuiták ezt követően csaknem húsz évig nem tudták megvetni a lábukat Magyarországon, s amikor 1586-ban ez sikerült nekik, még mindig évekbe tellett, míg ismét vissza tudtak kerülni Nagyszombatba.

A jezsuita misszionáriusok a 16. századi Magyarországon nem bizonyultak a protestantizmus hatékony ellenfeleinek. Több jezsuita is ismeretes, akik áttértek protestáns hitre, ugyanakkor a nagyszombati kollégiumuk rektorát néhány évvel az alapítás után erkölcstelen életmód, engedetlenség és iszákosság vádjával zárták ki a rendből.

A 17. század első harmadában azonban jelentős fordulat játszódott le vallási téren Magyarországon. A katolicizmus már csaknem a teljes összeomlás határára jutott, amikor sikerült megfordítania az addigi folyamatokat. Ebben jelentős szerepet játszott a reformáció mozgalmának súlyos  belső meggyengülése. Az európai folyamatokkal párhuzamosan Magyarországon is protestánsok széles körében vált a hitélet egyre inkább kiüresedő vallási tradícióvá. A hivatalos protestantizmus több bibliai igazsággal is szembefordult. Előtérbe került a felekezetieskedés, s az egyes protestáns irányzatok élesen támadták egymást.

Ugyanakkor a katolicizmus mindent elkövetett belső megerősödése érdekében, miközben a világi hatalmat is igyekezett az ellenreformáció szolgálatába állítani. A nagybirtokosok rekatolizációjával indították meg az ellentámadást. A század elején mindössze három katolikus főúri család volt az országban. Az ellenreformáció vezetőjének, Pázmány Péternek és jezsuita munkatársainak működése nyomán azonban néhány évtized alatt több mint harminc nagybirtokos családot sikerült meggyőzés útján visszatéríteni katolikus hitre. Ők viszont már földesúri jogaikra hivatkozva erőszakkal űzték el birtokaikról a protestáns prédikátorokat és kezdték meg a jobbágyok katolikus vallásgyakorlatra kényszerítését. A főurak rekatolizálásával a protestánsok egyben elvesztették addigi legfőbb anyagi támogatóikat is. Ezzel párhuzamosan 1625-től az ország nádora ismét katolikus lett, és az 1630-as évek végére az országgyűlésen megszűnt az addigi protestáns többség.

A rekatolizáció fő irányítója, Pázmány Péter református szülők gyermekeként a híres váradi református kollégiumban kezdte meg tanulmányait. Tízéves volt, amikor édesanyját elvesztette, s apja katolikus asszonyt vett feleségül. 1583-ban kivették a váradi református iskolából és a jezsuiták kolozsvári kollégiumába íratták be. Itt néhány hónap múlva áttért katolikus hitre, majd 1588-ban belépett a jezsuita rendbe. Ezt követően Krakkóban és Bécsben, majd Rómában nyert alapos képzést a jezsuita intézetekben. Négyéves római teológiai tanulmányai során különösen nagy hatással volt rá Roberto Bellarmin bíboros, a rend római kollégiumának igazgatója. Az ő 1586 és 1593 között kiadott nevezetes munkája (Viták a keresztény hit kétségbevont kérdéseiről a kor eretnekeivel) a protestánsok által bibliai alapon elfogadhatatlannak minősített katolikus hitelvek és hitgyakorlat védelmében felhozható érvanyag nagyszabású összefoglalása. Hamarosan Európa-szerte ez lett a katolikusok számára a hitviták során az egyik legsikeresebben használható fegyver, s mintául szolgált Pázmány főművének, a Kalauznak is.

Pázmány már 1600-ban bekapcsolódott a hazai rekatolizációs küzdelmekbe. Rendkívül eredményes tevékenysége nyomán 1616-ban elnyerte az esztergomi érseki széket. Megnövekedett lehetőségei birtokában igyekezett mennél inkább megerősíteni egyházát anyagilag is. Kiemelt célnak tekintette a katolikus oktatás fejlesztését. Mint írta, érseki jövedelmének kétharmadát tanulókra és kollégiumokra fordítja. 1627-ben Bécsben létrehozta a később róla elnevezett papnevelő szemináriumot, a Pazmaneumot. 1635-ben pedig Nagyszombatban jezsuita egyetemet alapított bölcsészeti és teológiai karral, amely a mai Eötvös Loránd Tudományegyetem őse.

Szervező munkája és személyes térítései mellett elsősorban tollával érte el legnagyobb eredményeit. Igyekezett megcáfolni a reformáció minden fontosabb tételét. Így például a protestáns hitet jelölte meg az országra szakadt török pusztítás és erkölcsi romlás legfőbb szellemi okaként. Mint írta: „akinek szeme vagyon, eszébe veheti, hogy a mi nemzetségünkön az Istennek bosszuálló, haragos ostora vagyon... Hogy pedig nem Mi, hanem Ti légyetek nagyob okai, az ti újonnan toldozott, foldozott, sok régen kárhoztatott eretnekségekből öszve-tatarozott vallásotokkal, mely (mint az vipera kígyó fiakról szokták mondani) megemészti azokat, az kik őket szülték és tartották, igen könnyű megmutatnunk... Tagadhatatlan dolog, hogy miúta ti ez világra hozátok az új tudománt, miúta az ti tudomántoknak veszedelmes és ártalmas almáját megővék az emberek, azúta felnyittaték az emberek szeme minden gonoszságra és istentelenségre".

Az ellenreformáció jegyében a 17-18. század folyamán országszerte nagy erőkkel igyekeztek a települések vallási képét katolikussá formálni. Falvak százaiban vették el a protestánsok egyházi ingatlanait, és a kényszerítő eszközök változatos alkalmazásával térítették át a lakosokat katolikus vallásra. 1608 és 1781 között a protestáns közösségektől több mint 1880 templomot vett el a katolikus egyház erőszakkal, amelyből több mint 1280 végleg katolikus kézen is maradt. E szám csak a templomokat tartalmazza, de ha a hozzájuk tartozó lelkészlakásokat, iskolákat, szántókat, réteket is beleszámoljuk, az így megszerzett összes ingatlan száma több ezerre tehető.

Különösen nagy arányokat öltöttek a templomfoglalások 1671 után, a szabad vallásgyakorlat önkényes eltörlését követően. 1674-ben került sor a királyi országrész mintegy háromszáz protestáns lelkészének és tanítójának együttes perbefogására, a Szelepcsényi György esztergomi érsek elnökletével Pozsonyban ülésező rendkívüli törvényszéken. A koncepciós per során először mindnyájukat halálra ítélték, hogy áttérésre vagy szolgálatuk feladására bírják őket. Végül a legállhatatosabbnak bizonyuló mintegy negyven lelkészt és tanítót lábon hajtották le az Adriai-tengerhez, ahol életfogytiglani gályarabságra adták el őket. Az élvemaradottakat csak egy év múlva, 1676-ban tudta nagy összegű váltságdíj ellenében kiszabadítani a holland Ruyter admirális. A papok és tanítók nélkül maradt protestáns gyülekezetek ingatlanai a katolikus egyház tulajdonába mentek át.

A török uralom alól felszabaduló királyi városok esetében - ahol a hódoltság idején jelentős protestáns gyülekezetek működtek - a Habsburg berendezkedés teremtett alkalmat ingatlanaik megszerzésére és egyházközségeik felszámolására. Budán például a török alatt két református gyülekezet is működött. Várbeli templomukat már közvetlenül az 1686-os ostrom után szerzetesek kapták meg. Óbudai templomuk 1698-ban lett a római egyházé. 1703-ban a király kiváltságlevelet bocsátott ki az ország nemrég felszabadult fővárosa, Buda, illetve Pest számára. Ez kimondta, hogy ettől kezdve e két városnak csak katolikus polgárai lehetnek, városi ingatlannal, polgári jogokkal csak ők rendelkezhetnek. Hasonlóképpen csak katolikusokat tűrhetett meg lakosai között Székesfehérvár, Pécs és Kassa is.

Radonai Mátyás pécsi püspök például nem sokkal a török kiűzése után a következő kemény hangú felszólítást küldte a siklósi reformátusoknak: „Heretikusokat [azaz eretnekeket], zsidókat, rablókat, kálvinistákat, istenkáromlókat nem akarok megtűrni püspökségemben. Aki maradni akar, annak katolikussá kell válnia."

A katolikus ingatlanszerzések lendületesen folytak a 18. században is, továbbra sem túlzottan idillikus körülmények között. A Pest megyei Rádon például, ahol a környéken már korábban lezajlott erőszakos templomfoglalások következtében a vidék utolsó református temploma állt, 1728 áprilisában megjelent a váci prépost, további tizenhárom pap kíséretében. Előbb az áttérni nem akaró falu presbitériumát a helyi földbirtokos embereivel végigbotoztatták, a lelkészt súlyosan bántalmazták, a falu lakóit kikergették a határba, majd a református templomot és lelkészlakást a katolikus egyház tulajdonába vették. A környékbeli Veresegyház, Szada, Mogyoród, Kosd, Alsónémedi és Üllő protestáns gyülekezetei már 1718-19 folyamán hasonló sorsra jutottak. Nemcsak templomaikat, ingatlanaikat vették el, hanem katolizálásuk elősegítése érdekében súlyos pénzbüntetés, megbotozás, pellengérre állítás terhe alatt megtiltották számukra, hogy protestáns istentiszteleten megjelenhessenek.

Veszprémben 1717-ben foglaltatta el a  veszprémi püspök a reformátusok által épített helybéli templomot.

Győrött 1749-ben vették el végleg az evangélikusoktól és a reformátusoktól templomaikat, lelkészlakásaikat, iskoláikat. Így lett az evangélikusok újvárosi templomából Szent József-templom, parókiájukból a plébános lakása, és iskolaépületeik ezentúl már az újvárosi katolikusok elemi oktatását szolgálták...  (A szerző történész.)

(Folytatjuk.)

Olvasson tovább: