Kereső toggle

Vértanúk és árulók

Keresztényüldözések története (6.): A krónikákat a túlélők írják

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az egyháztörténelem talán máig legnagyobb ellentmondását rejti az a kérdés, amelyet a felekezeti elfogultságoktól mentes történészek vagy egyszerű laikus szemlélők ma is gyakran feltesznek: hogyan válhatott az egykori védettséget élvező zsidó felekezetből, a később helyi szinten, majd pedig birodalomszerte szisztematikusan üldözött keresztény egyházból a 4–5. századra hitelvi és/vagy intézményi riválisainak módszeres és könyörtelen üldözőjévé, amely erre a célra éppen annak a birodalomnak az állami gépezetét használta fel, amelynek részéről alig egy századdal korábban még maga is üldöztetést szenvedett el. A virágzó közel-keleti és észak-afrikai közösségek szétverésének következtében a kereszténység központja Rómába került át. A védtelenné vált térség pedig előbb a vandálok, majd a muzulmán seregek támadása nyomán a mai napig kikerült a kereszténység főáramából.

Az összetett kérdés megválaszolásához a 3. század eseményeit is szemügyre kell vennünk, amikor is a keresztények üldözése egyre inkább birodalmi méreteket öltött, és császári szinten nyert törvényi megalapozást a század közepétől. (Lásd sorozatunk korábbi részét: Caesar kontra Khrisztosz. Hetek, 2011. február 4.) Az intenzívebbé váló, majd gyakorlatilag évtizedeken át tartó üldözések ugyanis, különösképpen a harmadik század közepétől, egyre súlyosbodó nyomást gyakoroltak a keresztény közösségek vezetőire, és immár a társadalom minden szegmenséből származó hívők tömegeire. A nyomásra, az üldöztetésre, a bürokratikus eszközökkel való ellehetetlenítésre (lásd például a Decius által kiadott libellus-rendeletet), és végső soron a tömeges kivégzésekre különféle válaszok születtek: a készséges, szinte felajánlkozó behódolástól egészen a végsőkig kitartó hitvallásig és az ezért járó vértanúság vállalásáig.
Mindebből pedig egyenesen következett, hogy az egyházon belül olyan kategóriák jöttek létre, mint a bukottak (lapsi), az egyházi javakat, szent iratokat a hatóságoknak kiszolgáltatók (traditores), az elmenekülők, az életüket hamis áldozóigazolással megmentők, a hitvallók (confessores), illetve a vértanúk (martyres). Ugyanakkor ezek az évtizedek egyben ki is élezték a már a második századtól a kereszténységen belül feszülő ellentéteket és vitákat, éspedig az apostoli ősegyház mintáit, a karizmák gyakorlását és parúziavárását őrző és továbbra is inkább a karizmatikus tekintélyekre építő mozgalmak és irányzatok, illetve a Jézus visszajövetelét immár végérvényesen a távoli jövőbe helyező, és így mindinkább a jelen viszonyai között berendezkedő többségi kereszténység képviselői között.
Az üldözésre adott válaszok tekintetében az előbbiek közül sokkal több hitvalló és így több mártír is került ki, mint azt mértékadó történészek, így például Paul Johnson oxfordi történész is megállapítja A kereszténység története című munkájában: „A keresztény ébredési csoportok, a »nyelveken beszélők« voltak a legmakacsabbak és a leginkább hajthatatlanok. A korai mártírok túlnyomó többsége azokból a csoportokból került ki, akiket az egyház a későbbiekben eretneknek nyilvánított.”
Éppen emiatt talán semmit nem tudnánk e csoportok és mozgalmak valódi értékrendjéről, felfogásáról, hitvallásáról, ha a máig legkiemelkedőbb latinul író teológus, a karthágói Tertullianus nem csatlakozott volna hozzájuk. Tertullianus a főáramú egyházban tapasztalt erkölcsi visszásságok és a klérus szerepének dominanciája miatt szakított korábbi egyházával, miután személyes tapasztalatot szerzett a „Paraklétosz”, vagyis a Szentlélek működéséről és erejéről. Ezt követő műveiben számos alkalommal ostorozta a Szellem munkáját elutasító és így a szellemi karizmák helyett csak lelki síkon működő, Pál apostol után „pszichikus”-nak titulált nagyegyházat, és hevesen védelmezte a szellemi karizmákban megújuló „pneumatikus” egyházat.

Segítő a szenvedésben

Ebben a korszakában a következőképpen ír egy katolikus barátjának az üldözés idején tanúsított menekülésről: „Amikor tehát a vezetők menekülnek, a nyáj tagjaiból ugyan ki fog kitartani, amikor a legfelsőbb fokig arról győzik meg, hogy menekülni kell? Az bizonyos, hogy a jó pásztor életét adja juhaiért. (…) Rossz pásztor az, aki a farkast látva menekül, és prédának otthagyja a juhokat; az ilyen pásztort kiverik a majorból, küldetésének bérét kárpótlásul visszatartják, sőt még előző béréből is kárpótlást követelnek azért, amivel az Urat megrövidítette. (…) Ezért tehát az egyház elöljáróinak nem szabad menekülni az üldözés idején. (…) Nem azt keresik, aki a széles úton kész járni, hanem azt, aki a keskenyen; és emiatt is szükséges a Paraklétosz, aki elvezet minden igazságra, aki mindennek eltűrésére figyelmeztet. Akik megkapták, nem ismerik az üldözés előli menekülést, sem maguk pénz általi kiváltását, mert övék az, aki szószólójuk lesz a számonkérésnél, így segítő lesz a szenvedésben.”
Tertullianus felfogása egy kompromisszummentes, már-már provokatív magatartásra enged következtetni, amely mozgalmának tagjait jellemezhette. A főáramú kereszténységben gyakran szemére is vetették a montanistáknak, hogy szinte keresik a mártírságot, és provokálják az üldözőket. Az ortodoxia azt is felrótta nekik, hogy az általuk vezetett gyülekezetekben asszonyoknak is juttattak egyházi tisztségeket. Mások pénzzel kapcsolatos vádakkal illették a nagy befolyású vezetőt, mondván, hogy óriási pénzösszegeket kezel, feltűnő és hivalkodó utazásokat tesz, valamint kiemelkedő javadalmazást biztosít legközelebbi követőinek. Az ellene megfogalmazott vádak egy részéről még az ortodox püspökök is elismerték, hogy közönséges hazugságok. Euszebiosz püspök például említést tesz egy történetről, miszerint Montanus és egyik fő próféta asszonya közösen követtek el öngyilkosságot, de rögtön hozzáteszi, hogy ez koholmány. „Az elmélet hamarosan odáig jutott, hogy a tanításban való eltévelyedés már önmagában is erkölcsi romlást jelent – az ortodox vitázók tehát kétségbe vonták a jóhiszeműséget is.”
Paul Johnson szerint a legszigorúbb életet követelő és leginkább istenfélő közösségek vonzották a legtöbb hívőt, és voltak a legsikeresebbek, ám éppen ezért őket támadták legelkeseredettebben az ortodox vezetők. Hogy miért nem maradtak fenn jelentős számban hiteles beszámolók ezekről a korai ébredési mozgalmakról? Nem véletlenül: amikor az eretnekek elleni harc a hitviták szakaszából átlépett az állami segédlettel folytatott üldözésbe, a megbélyegzett mozgalmak és szerzők írásait megsemmisítették. Tertullianus írásművei csak azért kerülték el az „emlékezetből való törlés” végzetét, mert ő alkotta meg írásaiban a latin nyelvű keresztény teológia szakkifejezéseinek nagy részét, amelyeknek fontos szerepe lett Krisztus természetéről folytatott  a 4–5. századi vitákban és a hitvallások megszövegezésében.

A Szellem egyházától a püspökök egyházáig

A katolikus ortodoxia már a második századtól kezdve elindult az egyszemélyi, monarchikus püspöki tekintély megerősítésének útján, és az egyház doktrinális és intézményi egységének elveit, a püspököknek az apostoloktól való személyi jogfolytonosságát olyan dogmatikai erődrendszerré dolgozta ki, amelyek eredetileg elsősorban a gnosztikus kihívásokra való válaszok voltak, azonban hamarosan a rendszert belülről bírálók, a kereszténységet bibliai alapokon megújítani igyekvő mozgalmak és személyek is hamar kívül találták magukat a katolikus egység sáncain, és egyúttal az egység minden megbontója megkapta az eretnek megbélyegzést is, függetlenül tényleges hitbeli meggyőződésétől.
A vita a harmadik század folyamán elsősorban a tekintély kérdése körül forgott, éspedig a püspök szellemi tekintélye, valamint az általa végzett szolgálatok érvényessége körül. A kérdést az hozta felszínre igen élesen, hogy a harmadik századi üldöztetések az egyházban és elsősorban a főáramú, katolikus egyházban tömeges tagadást, árulásokat, hitehagyást váltottak ki, amelyekben sok esetben a püspökök is érintetté váltak. Amikor Decius császár meghirdette a nagy keresztényüldözést, az egyháznak már sok volt a veszítenivalója.
A vészhelyzet, amely megszakításokkal ugyan, de hatvan éven át, egészen Constantinus türelmi rendeletéig tartott, az egész birodalomban megrendítette a keresztény közösségeket.
Cyprianus, Karthágó püspöke arról számol be, hogy Afrikában az emberek – püspökeik vezetésével – seregestül jelennek meg az elöljáróságokon, hogy bejelentsék, készek áldozatokat bemutatni „saját jószántukból” a hivatalos isteneknek. A hit elhagyása, az aposztázia nyomában az erkölcsök általános összeomlása következett be. „Sok püspök, akinek az lett volna a feladata, hogy bátorítsa az embereket, és példát mutasson nekik, feladta a szent szolgálatot, elhagyta a nyáját, de még a vidéket is, és megpróbált pénzt szerezni magának, csalárdsággal és fondorlattal birtokot szerzett, vagy uzsorával foglalkozott” – írja Cyprianus a bukottakról. Az üldözés során tagadóvá lett vagy más módon kompromittálódott keresztények tömegei és a hivatalos papság közül a vérükkel tanúskodó mártírok mellett a börtönt és kínzásokat kiálló hitvallók kimagaslottak, és spirituális tekintélyre tettek szert.
Az üldözésben elbukottak sok esetben hozzájuk fordultak, hogy az üldözés elültével az egyházba való visszafogadásukat kieszközöljék, ez a gyakorlat azonban megkérdőjelezte a hivatalos papság bűnbocsátó privilégiumait. Cyprianus, aki a katolikus egység teológusa is volt, a püspök és az egyházi hierarchia tekintélyét magasan fölébe helyezte akár a hitvallással vagy éppen a mártírsággal szerzett szellemi tekintélynél, és egyenesen azt írja A katolikus egyház egységéről című művében a hivatalosan felszentelt püspöktől függetlenül a hitvallók körül szerveződő közösségekről: „Még ha meg is ölik az ilyet a keresztény név megvallásáért, ezt a szennyfoltot a vér sem mossa le. A széthúzás kiengesztelhetetlen súlyos bűn, még a halál elszenvedése sem tisztítja le.”
Végső soron ő fogalmazza meg azt a máig vissza nem vont dogmát, hogy a katolikus egyházon kívül nincs üdvösség, vagyis az üdvözítő Megváltó helyett az üdvözítő egyház és papság dogmáját. Noha ő maga lamentál a püspökök hittagadása fölött, mégis elkeseredetten védelmezi tekintélyüket, bármit is tettek vagy nem tettek az üldözés idején. Az általa is tisztelt Tertullianus még így ír a szellemi hatalom kérdéséről: „…az egyház maga lényegét tekintve a Szent Szellem… és ebben az értelemben az egyház természetesen bocsát meg bűnöket, azonban a Szellem Egyháza a Szellem emberei által, nem pedig egy bizonyos számú püspökből álló egyház. Mert az Úr rendelkezik a jogokkal és a döntés szabadságával, nem pedig a szolga, az magát Istent illeti, nem pedig a papot.” E mondatai alapján Tertullianust joggal nevezik egyes kutatók a protestantizmus előfutárának is.

Birodalmi kereszténység és keresztény birodalom

A főáramú kereszténység az intenzív üldözések során tapasztalt megrázkódtatásokra és a hitvallók részéről a hivatalos klérust ért erkölcsi és szellemi bírálatokra válaszul nem a szellemi megújulás programjával válaszolt, hanem a formális egység ideológiai erődítményének sáncai mögé vonult vissza, kitaszítva mindenkit, aki ezt valamilyen módon megkérdőjelezte. Mindeközben a kegyetlen üldözések egyúttal olyan demográfiai átrendeződést eredményeztek a keresztény népesség összetételében, hogy a hitvalló keresztények többsége életét áldozta meggyőződéséért, miközben a válságos évtizedeket a kompromisszumra kész keresztények többsége túlélte, és így ők alkották a constantinusi konszolidáció korában a főáramú egyház többségét is.
Ahogyan a hangsúly egyre inkább a szervezeti egység és a hierarchikus felépítés irányába tolódott, a katolikus egyház a harmadik–negyedik század fordulójára maga is a birodalom egyfajta tükörképe lett, amely saját államigazgatási bürokráciájával, a püspökökkel és hivatásos írástudói rétegével, egységes doktrínarendszerével és azok tekintélyi értelmezésével birodalom lett a birodalomban. Valóságos világi tényezővé vált, amelynek monolitikus egysége birodalomépítő és -stabilizáló tényezővé válhatott az üldözéssel talán e szempont miatt is felhagyó Constantinus császár szemében, aki gyakorlati módon felismerte, hogy immár a katolikus egyház ideológiája remekül egybevág az egyetemes avagy katolikus birodalmi állam céljaival és szükségleteivel. Ezért felhagyott a kiüresedett pogány államvallással, hogy szövetségre lépjen egy fiatal és dinamikus partnerrel, a kereszténységgel. „Ez tehát Constantinus császár toleranciarendeletének egészen evilági és racionális magyarázata – elemzi a kérdést a történész. – Az általános vallási türelem constantinusi álláspontja azonban nem volt sokáig tartható… A birodalom elképzelni sem tudta, hogy ne üldözze a kereszténységet; amikor pedig el- és befogadta, egyre nehezebben állta meg, hogy ne üldözze annak – külső vagy belső – ellenségeit. Ugyanezek a kényszerek gyötörték az egyházat is, amely… puszta megtűrésre áhítozó, szenvedő áldozatból monopóliumra törő erőtényezővé vált” – írja Johnson.
Constantinus számára természetszerű volt, hogy mint pontifex maximus, azaz legfőbb vallási vezető, hasonlóan a többi pogány vallás papságához, az újonnan elfogadott keresztény egyház papjait, püspökeit is különféle kiváltságokban részesítse, állami tisztviselői rangba helyezze őket, ezért például felmentette őket a költséges közhivatalok viselése és a helyi adók alól. Ennek viszont az volt a közvetett és mérhetetlenül nagy horderejű következménye, hogy hamarosan a császár lett a hitelvi kérdésekben a döntőbíró, aki maga elnökölt a zsinatokon, holott csak a halálos ágyán keresztelkedett meg, és megtérése is számos ellentmondást hordozott. A milánói ediktum békülékeny és toleráns deklarációja ellenére is talány, hogyan fogadhatta el hitbeli igazság kérdésében a keresztény egyház a császár illetékességét.

„Mi köze a császárnak az egyházhoz?”

A negyedik századot végigkísérő vita és erőszakos konfliktus, amely az észak-afrikai kereszténység később tragikussá váló sorsában mély nyomot hagyott, mindjárt a császár Maxentius feletti győzelmét követően, Karthágó püspökének megválasztása kapcsán robbant ki. 311-ben Caecilianust választották püspökké, azonban ezt sokan, mintegy nyolcvan numídiai püspök nem tudta elfogadni, mivel a felszentelést egy úgynevezett traditor, vagyis az üldözés idején a szent írásokat kiszolgáltató püspök végezte el, és ezért azt érvénytelennek tartották. Ezért helyette Majorinust, majd pedig Donatust választották püspökké.
A vita során mindkét fél Constantinushoz fordult, akinek megbízásából először Miltiadész római püspök elnökletével itáliai és galliai püspökök gyűlése döntött Caecilianus javára, majd miután ezt Donatus nem fogadta el, 314-ben Constantinus Arelatéba (a mai Arles) összehívta a nyugati birodalom püspökeit, és ez a gyűlés szintén Caecilianust erősítette meg székében, sőt azt a nagy jelentőségű elvi döntést is megfogalmazták, hogy a püspöki fölszentelés akkor is érvényes, ha történetesen a püspök traditor, vagyis áruló volt, mivel a felszentelés akkor is érvényes, ha a felszentelést végző püspök történetesen erkölcsi okból méltatlanná vált. Ez azért bír rendkívüli jelentőséggel, mert ezzel vált teljessé és végérvényessé a püspök és a papság mint klérus elkülönülése a laikusoktól, mivel a klérus által kiszolgáltatott szentségek (a keresztelés, a bűnbocsánat stb.) a klerikusnak adott felhatalmazás által automatikusan érvényeseknek tekintendők, és arra e szerint semmiféle módon nincs befolyása az illető klerikus erkölcsi állapotának és tetteinek.
A puritán erkölcsű észak-afrikai keresztények többsége, akikben jócskán ott munkált a Rómával egyébként sem rokonszenvező pun tradíció is, heves ellenkezéssel fogadták ezt a döntést, és továbbra is abban hittek, hogy az egyház a kiválasztottak és a szentek közössége, és a püspököknek mindenképpen feddhetetlennek és támadhatatlannak kell lenniük, ami nem mellesleg összhangban is volt Szent Pálnak az ez ügyben Timotheosznak adott instrukcióival. Ezért Donatus vezetésével létrejött egy jelentős tömegbázissal rendelkező észak-afrikai egyház, amely függetlenítette magát az egyre inkább Róma-központú katolikus egyháztól. Jelszavuk immár ez volt: „Mi köze a császárnak az egyházhoz?” Az ortodox katolicizmus a következő évszázadban gyakorlatilag ebben a térségben kisebbségbe szorult, és a gazdag földbirtokos réteg és a partvidéki városok elrómaiasodott polgárságának köreire korlátozódva a tiszteletreméltóság, a konformizmus és a világgal való kiegyezés vallása volt. A donatista egyház mind politikai, mind pedig gazdasági értelemben elutasította a fennálló világrendet, és ebben a kontinens belsejében fekvő síkságok és a hegyvidék lakosságának szemlélete fejeződött ki.
Constantinus parancsára már 316 és 321 között durva atrocitások érték a donatista közösségeket a hatóságok részéről, majd negyedszázadnyi császári türelmi politika után a katolikus hívek türelme fogyott el. 347-ben Caecilianus és hívei erőszakos állami beavatkozásért folyamodtak a császárhoz. Donatus száműzésével, valamint számos donatista hívő meggyilkolásával igyekeztek megtörni a rivális felekezet befolyását. Ez az esemény egyben mérföldköve a keresztények által a velük egyet nem értő más keresztényekkel szemben való állami erőszak alkalmazásának, amelyet ezután még számos újabb követett.
A donatistákat azonban ezek az elnyomó intézkedések még jobban megacélozták, és maguk is felvették a kesztyűt. A zsidó zelótizmus hagyományait az esszénus szentségi ideállal ötvözve gyülekezeteik egyes tagjai szabadcsapatokat (circumcelliones) szerveztek, akik husángokkal felfegyverkezve vettek elégtételt a Róma-párti vallási riválisokon, magukat eszkatologikus várakozásuk jegyében a „szentek kapitányai”-nak nevezve. Püspökeik és papjaik inkább pun nyelven prédikáltak, mint latinul, hasonlóan a törzsi nyelven prédikáló frígiai montanistákhoz.
Az „Aposztata” vagyis „Hitehagyott” melléknevű Julianus császár idején (361–363) a donatisták visszakapták elkobzott javaikat, és a császár megvonta a katolikus ortodoxiától a korábbi katonai támogatást, s ezzel a császár, mint írja, a vérontásnak is véget vetett. „Az úgynevezett eretnekek számos közösségét – írja – gyakorlatilag lemészárolták, például Szamoszatában, Bithüniában és Galatiában…” Julianus restaurációs kísérlete kudarcot vallott, és ezt követően a kereszténnyé lett birodalom és a birodalommá vált kereszténység érdekei még inkább összefonódnak, eretnekellenes törvények egész sorában jutva kifejeződésre.
A „keresztény állam” ugyanazon érvek alapján támadja az „eretnekséget”, ahogyan korábban általában a kereszténységet is. Büntetéseket helyez kilátásba azoknak, akik „vitatják a vallás dolgait… akik izgatnak a rend és nyugalom ellen, lázadást szítanak, és az egyház békéjét háborítják. … Senkinek nem engedtetik meg, hogy a nyilvánosság elé lépve érveljen a vallás ellen, vitatkozzék vagy tanácsokat osztogasson”, áll egy 380-as évekből származó rendelkezésben. Már 333-ban, Constantinus idején alkalmazták a cenzúra eszközét a hivatalos kereszténység védelmében, amikor az Arius által összeállított minden iratot máglyán való elégetésre ítéltek, „…hogy semmi fenn ne maradjon, ami reá emlékeztetne”, és hasonló sors várt az írásait rejtegetőkre is. „A császároknak a vallásos kötelezettségek iránt tanúsított magatartása általában ugyanazt a sémát követte: eleinte magabiztos ökumenizmus jellemezte, s a vége sosem volt más, mint vak düh, és elnyomó intézkedések sora… A császár mindig úgy érezte, hogy az egyik félnek kell pártját fognia, hivatalos rangra kell emelnie, és levernie a másikat pusztán a békesség kedvéért… Azzal a szándékkal fogadta be a kereszténységet, hogy egy dinamikus államvallás segítségével újítsa meg lankadó erejét. Az eredmény azonban csupán egy állami rituálé lett, ártalmatlan, mert élettelen…” – olvashatjuk Johnson értékelését.

Vandálok után muzulmán seregek

A totális keresztény társadalom eszményének és a későbbi középkori inkvizíció módszereinek fő ideológiai megalapozója az az Aurelius Augustinus volt, aki az észak-afrikai Hippó püspökeként a 390-es évek derekától püspöksége első húsz évét a donatista egyház Róma égisze alá való visszatérítésének, majd ennek kudarca után a közösség szisztematikus felszámolásának szentelte. Ő volt az, aki kidolgozta az állami kényszerintézkedések eszközét alkalmazó hittérítés ideológiáját, és az eretnekekkel szembeni kínvallatás elveit, amelyet később az inkvizíció is készséggel alkalmazott. „A kíméletlenségre nagyobb szükség van a vizsgálatok során, mint a büntetés végrehajtásakor”, valamint: „…általában a nagyobb szigor alkalmazása a nyomozáskor szükséges; az irgalmasságnak akkor jön el az ideje, amikor már napvilágra került a bűn”.
Ágoston volt az, aki felhívta a figyelmet azokra a bibliai szöveghelyekre is, amelyekre a vallási erőszak védelmezői hivatkoztak az elkövetkező évszázadok során. Paul Johnson szavaival élve Ágoston „az állami ortodoxiához folyamodott a másként gondolkodók kiirtása célját szolgáló szükséges és állandó szövetség érdekében. Az egyház kinyomozott és megtalált, az állam fenyített és megtorolt”. Ágoston püspökségének kezdetén a donatista egyház erős, gazdag, virágzó és szilárdan megalapozott intézmény volt. 411-ben, már az Ágoston által ihletett üldözések után is tudtak 300 püspököt állítani.
Az ezt követő két évtizedben, mielőtt 429-ben a vandálok lerohanták Észak-Afrika tengerparti vidékeit, erővel törték meg a donatista egyház maradványait. A magasabb társadalmi osztályokba tartozó hívek csatlakoztak az államegyházhoz, a közrendűek jelentős része törvényen kívülre kényszerült, útonálló, bandita lett. Sokan az öngyilkosságot választották. Észak-Afrika és a Közel-Kelet üldözött és üldöző, de a belharcoktól egyaránt kimerített, meggyengült és kiszolgáltatott keresztény közösségeit végül a hetedik század muzulmán arab inváziója sodorta el, mindmáig szinte nyomtalanul.

Olvasson tovább: