Kereső toggle

Az egyházak államosítása

Hogyan tartotta kézben a pártállam a felekezeteket?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A rendszerváltoztatás előtti évtizedek egyházpolitikája a marxizmus–leninizmus jobbára csak vulgárisan értelmezett ateista ideológiájában gyökerezett. A politikai hatalom birtokosai a tömegek számára leegyszerűsített, könnyen elsajátítható tételekre támaszkodva alakították ki az osztályharc stratégiáját, amelyhez hozzátartozott a klerikális reakció elleni küzdelem is.

Marx a vallást a valóságos nyomorúság ellen való tiltakozásnak tekintette, ami ugyan ópium, de egyúttal „a szorongatott teremtmény sóhaja”; Lenin azonban már tudatos csalásnak, „papi maszlagnak” nevezte. Úgy vélte, hogy a vallás a hamis tudat terméke, amely idővel elhal, s a politika számára csak az az alternatíva marad, hogy ezt – a tudományos világnézet és a társadalmi-gazdasági függőségeket felszámoló világforradalom előrehaladásával amúgy is bekövetkező – megsemmisülést milyen eszközökkel kívánja elősegíteni.

Bűnbakkereső szemlélet

A politikai rendszer és az egyházak szembenállása a formai változásoktól függetlenül, éppen a már említett kibékíthetetlen ideológiai különbség miatt, mindvégig konstans tényező maradt. Változás inkább csak a deklarációk és a módszerek szintjén volt tapasztalható: az ünnepélyes kijelentések nemegyszer a valóság elkendőzését szolgálták, míg a módszerek tekintetében a fizikai kényszer egy idő után olyan mértékű megfélemlítést eredményezett, hogy alkalmazása többnyire szükségtelen lett, így a későbbiek során kifinomultabb eszközök kerültek használatba. Addigra már a történelmi egyházak ellenállásra képes vezetőit eltávolították, a vallás- és lelkiismereti szabadságot korlátozták.
A bűnbakkereső szemlélet azonban változatlan maradt: még néhány évvel a rendszerváltoztatás előtt is belügyminisztériumi tisztek zaklattak egyházi személyeket, és a március 15-ei múzeumkerti megmozdulásokért a szerzetesi középiskolák diákjait akarták felelőssé tenni. Vagyis ugyanúgy, ahogy az ötvenes években, később is mindenütt a klerikális reakció aknamunkáját kívánták leleplezni.
A Kádár-rendszerben elítélték ugyan a személyi kultuszt, de semmit sem adtak vissza abból, amit az ötvenes években az egyházaktól elvettek. S ezzel gyakorlatilag jóváhagyták azt, ami a Rákosi-korszakban történt.

Az egyházak államosítása

1946-ban Rajk László belügyminiszter egy rendeletével feloszlatja a társadalmi szervezeteket, ami által számos keresztény-keresztyén egyesület is kénytelen volt beszüntetni a működését. 1948-ban az egyházi iskolákat, a szociális intézményeket, a kórházakat is államosítják, s ez lényegében véve felszámolta a magyarországi szerzetesrendek tevékenységi lehetőségét. Majd 1950-ben az Elnöki Tanács 34. sz. törvényerejű rendelete (tvr.) a szerzetesrendek működési engedélyét is megvonja. Közben igyekeztek lecserélni a protestáns egyházak vezetőit, Mindszenty Józsefet pedig 1948-ban letartóztatják. (Az egyházi vezetők lecserélése, perbe fogása, bebörtönzése nemcsak Magyarországon, hanem az egész közép-kelet-európai régióban nagyjából ugyanazon – feltételezhetően szovjet eredetű – forgatókönyv szerint zajlott.)
1950-ben a kommunista rendszerrel kollaboráló papok megalakítják a Katolikus Papok Országos Békebizottságát, s az így létrejött békepapi mozgalom – vezetőiknek kiközösítése ellenére – a rendszerváltoztatásig zavartalanul működött, országos hetilapot Katolikus Szó címmel jelentetett meg; tagjai közül néhányan az 1954-ben megalakult Hazafias Népfrontban vállaltak szerepet, mások a későbbiek során országgyűlési képviselők lettek, illetve egyik vezetőjük, Beresztóczy Miklós a parlament alelnöke lett. Egyébként az Actio Catholica révén, ahol ugyancsak vezető szerephez jutottak, az összes létező katolikus sajtóorgánumon mindvégig rajta tartották a kezüket. A békepapi mozgalom egyes vezetői sajnálatos módon még a rendszerváltoztatást követően is megtarthatták a pártállam szolgálatában szerzett pozícióikat.
A már lefejezett és megfélemlített katolikus hierarchia is végül beadta a derekát: a Magyar Katolikus Püspöki Kar 1957-ben létrehozta a maga „békeművét”, az „Opus Pacis”-t.
1951-ben alakult meg a pártállami egyházpolitika sajátos szervezete, az Állami Egyházügyi Hivatal, amely kis megszakítással a rendszerváltoztatásig működött, s folyamatosan ellenőrizte és sokszor közvetlenül irányította is a magyarországi egyházak és vallásfelekezetek működését.

Szocialista főkegyúri jog

Még ugyanebben az esztendőben perbe fogták Grősz József kalocsai érseket, habár ő volt az egy évvel korábban kötött, állam és egyház közötti – kánonjogi szempontból ugyan érvénytelen – megállapodásnak a kényszerűen készséges aláírója.
Bár a kádári ún. konszolidáció évei alatt az ötvenes évek egyházpolitikáját úgy állították be, mint az egyház és az állam – a vallás- és lelkiismereti szabadság  érvényre juttatása érdekében történő – szétválasztásának időszakát, valójában ennek éppen az ellenkezőjében voltak érdekeltek. A 20/1951. sz. a főkegyúri és kegyúri jog gyakorlásáról, illetve az azzal kapcsolatos egyházi állások betöltéséről szóló törvényerejű rendelet indoklása arról szól, hogy az egyházi hivatalok betöltése a magyar történelemben mindig állami jog volt, amit a felszabadulás után a Vatikán és a magyar püspöki kar törvényellenesen magához vont. Ezért az említett tvr. kimondja, hogy a főkegyúri jognak a katolikus egyház irányában lévő jogosítványa az Elnöki Tanácsot illeti meg, amely ezt a jogot vagy közvetlenül, vagy közvetve, azaz az Állami Egyházügyi Hivatalon keresztül gyakorolja. Ezért találkozhattunk a sajtóhírekben a magasabb egyházi tisztségek betöltése alkalmával egészen a rendszerváltoztatás évéig ezzel a kitétellel: „az Elnöki Tanács előzetes hozzájárulásával”.
Ezt azonban már az ’56-os forradalmat követően a Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1957. évi 22. sz. tvr.-e írja elő, amely bizonyítja, hogy az államhatalom jozefinista modellben gondolkodott. Itt már elutasítják ugyan a főkegyúri jog gyakorlását, de amit a főbejáraton kizártak, azt a mellékajtón beengedik: a történelmi egyházak és az izraelita felekezet vonatkozásában a tisztségek betöltését az Elnöki Tanács és a művelődési miniszter hozzájárulásához kötik, mégpedig az állam szuverenitására hivatkozva. Az egyházak, illetve az érintett vallási felekezet autonómiájáról természetesen szó sem esik.

„Bajuszos püspökök”

De még ez sem volt elég, „az állam közvetlenül is belenyúlt az egyházkormányzatba és a személyi viszonyok alakulásába” – írta 1985-ben Gergely Jenő egyháztörténész. Ebben nagy szerepe volt az Állami Egyházügyi Hivatalnak, amely a 110/1951. május 19-ei minisztertanácsi rendelet alapján minden egyházmegyei aulába a kormányzat egyházpolitikájának érvényesítése érdekében miniszteri biztost nevezett ki. Ezek a biztosok az ellenőrzésen túlmenően a politikai hatalommal együttműködő békepapokat is igyekeztek egyházkormányzati kulcspozíciókba juttatni. Így a püspökségek irodaigazgatói, a püspöki titkárok és a vikáriusok szinte kivétel nélkül egészen az Állami Egyházügyi Hivatal megszüntetéséig, azaz a rendszerváltoztatásig ezek közül az állam által megbízhatónak tartott kollaboráns papi személyek közül kerültek ki.
S amikor már régen megszűnt a „bajuszos püspököknek” csúfolt miniszteri biztosok ez irányú megbízatása, a kialakult gyakorlat töretlenül folytatódott. Ennek köszönhetően az Állami Egyházügyi Hivatal mindvégig mindent tudott.
Az irodaigazgatók, a vikáriusok és a titkárok csak a Püspöki Kar ülésén nem vehettek részt, arra magától értetődően csak a püspököknek volt jogosultságuk. De hogy egyetlen szó vagy gesztus, esetleges elszólás se maradjon rejtve az ÁEH előtt, ezért az a szokás alakult ki (amit e sorok írójának személyesen is volt alkalma megtapasztalni), hogy a Püspöki Kar ugyan zárt ajtók mögött tanácskozott, ámde az ajtó elég vékony volt ahhoz, hogy minden szó a szomszédos szobában is tisztán hallható legyen, ahol viszont néma csendben ültek az irodaigazgatók…

A főpap dublőre

Néha azonban maguk a püspökök is jelentettek. Olykor éppen csak hálából a kinevezésükhöz való előzetes hozzájárulásért. Így az ÁEH nemcsak teljes körű és kimerítő, hanem sokoldalú információkhoz jutott. Még arra is akadt példa, hogy egyházi személyek rivalizálásból egymást jelentették föl. S akkor a Hivatal eljátszhatta a pártatlan jóakaró, az egyéni érdekek és ellentétek fölé emelkedni képes igazságtevő és békéltető szerepét. Ezt a szerepkört játszották a legnagyobb átéléssel. Ezért voltak a leghálásabbak. S ez volt az egyházi személyek részéről a legnagyobb szolgálat.
A rendszerváltoztatást követően azonban csak egyetlen püspök mondott le, de ő sem a háborgó lelkiismerete miatt, hanem azért, mert a helyzete ténylegesen tarthatatlanná vált. A személyét illetően ugyanis tudatosan félrevezették a Vatikánt, mégpedig egy vele azonos vezetéknevű szemináriumi spirituálist ajánlottak püspöknek, akit a Szentszék elfogadott, ámde mégsem őt szentelték fel, hanem az állam által támogatottat. Az eredetileg püspöknek szánt szemináriumi spirituális a nyolcvanas évek elején Lourdes-ban az eucharisztikus kongresszuson hunyt el – békés mosollyal az arcán.

A kiegyezés

Ha valaki a rendszerváltoztatást megelőző évtizedek egyházpolitikai eseményeit és a történések hátterét vizsgálja, sokszor csak nehezen érti meg az állam részéről lépten-nyomon tapasztalható bizalmatlanságot, holott az egyházi hierarchia lefejezését, a szerzetesrendek felszámolását és egy-két drasztikus intézkedést követően a katolikus egyház részéről már komolyabb ellenállásra nem lehetett számítani.
A Magyar Katolikus Püspöki Kar a kommunista vezetés mindenben készséges partnerének bizonyult: buzdító körleveleket adtak ki a mezőgazdasági munkákra, az ócskavasgyűjtésre és a békekölcsön-jegyzésre. (Ez utóbbit a papság számára kötelezővé tették.) Továbbá tisztelgő látogatást tettek az ÁEH elnökénél, s természetesen üdvözlő táviratot küldtek Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettesnek hatvanadik születésnapja alkalmából. De a kommunista vezetés mindvégig tudta, hogy az egyházpolitikában, különös tekintettel a katolikus egyházra, az öntudatos párttag sohasem lehet eléggé éber. Így aztán tragikomikus helyzetek alakultak ki. A Hazafias Népfront egyik ünnepi ülésén a vezetőségben helyet foglaló egyházi személyeket az őket legnagyobb reverenciával köszönteni szándékozó szónok a következőket mondotta: „Köszöntöm a klerikális reakció itt megjelent tisztelt képviselőit!”
Ugyancsak a bizalmatlanságra visszavezethető rendelet volt az, amely eskütételre kötelezte az egyházi hivatalviselőket. Változó tisztségek esetén ugyanannak a személynek ugyanazt az esküt többször is le kellett tennie. A püspökök csak Grósz Károly miniszterelnöksége alatt jutottak el odáig, hogy ennek az értelmetlen gyakorlatnak a megváltoztatását föl merjék vetni.
Az állam és a katolikus egyház viszonyának alakulásában fordulópontot jelentett a Vatikánnal történő megállapodás. A hatvanas években a magyar egyházpolitika irányítói előtt egyre világosabbá vált, hogy az egyházak és vallásfelekezetek kérdését s egyáltalán a vallásosság problémáját nem lehet pusztán adminisztratív eszközökkel megoldani, s a vallás elhalásának időpontja is a beláthatatlanság irányába tolódott. A kommunista vezetés egyházpolitikai vonatkozású adminisztratív intézkedései ekkortájt már nem az egyház megszüntetését célozták, hanem a „szocializmus társutasának” tekintett intézmény megtisztítását.
Másfelől a katolikus főpapság elöregedése miatt a Szentszék és a magyar kormány új egyházfők kinevezéséről kezdett tárgyalásokat. A személyi kérdések megoldásával összefüggésben került sor a megállapodásra.
Budapesten, 1964. szeptember 15-én a Külügyminisztériumban az állam és a katolikus egyház viszonyára vonatkozó okmányokat írt alá a Magyar Népköztársaság kormányának teljhatalmú megbízottjaként Prantner József miniszter, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke és Monsignore Agostino Casaroli, a Rendkívüli Ügyek Kongregációjának akkori helyettes titkára.
Ennél sokkal többet erről az úgynevezett részleges megállapodásról nem is lehetett tudni, mert a dokumentumokat nem hozták nyilvánosságra. A következmények azonban kézzelfoghatóak voltak: néhány év múlva tíz új főpapi kinevezés történt, 1971-ben Mindszenty bíboros elhagyja Magyarországot, majd halálát követően, 1976-ban az esztergomi érseki széket is betöltik. 1975-ben Lázár Györgyöt, a Minisztertanács elnökét, majd 1977-ben Kádár Jánost és Puja Frigyes külügyminisztert fogadja magánkihallgatáson a Vatikánban VI. Pál pápa.
De miközben ezek a látványos diplomáciai lépések történnek, s az egyházi hierarchia strukturálisan kiépült, a színfalak mögött tovább működtek azok a beszervezési módszerek, amelyek az ötvenes évek egyházpolitikai tevékenységét jellemezték. Mindvégig működött a cenzúra is. A nyolcvanas évek lengyelországi Szolidaritás-mozgalmáról a katolikus sajtóban semmit sem szabad írni.
Egy évvel az Állami Egyházügyi Hivatal megszüntetése (1989) előtt Miklós Imre államtitkár, az ÁEH elnöke még összehívta az összes magyarországi egyház és vallási felekezet kiadóit és szerkesztőit, hogy fenyegetésekkel megtűzdelt eligazításban részesítse mindazokat, akik egy új világ lehetőségében mernek reménykedni. S a legutolsó pillanatban is, amikor a többpártrendszer kialakulása kézzelfogható közelségbe került, az arra hajlandó újságíróktól olyan cikkeket rendeltek, amelyek arról szólnak, hogy vallásos embernek nem ajánlatos részt venni a pártpolitikában – miközben a békepapok kánoni tiltás ellenére is ott ültek az országgyűlésben. Végül az ÁEH megszüntetése után Miklós Imrét kitüntették a Vatikánban. De ez már nem egyéb, mint az Agostino Casaroli nevével fémjelzett és sok kínos magyarázkodásra okot adó „Ostpolitik” utólagos visszaigazolása…

Olvasson tovább: