Kereső toggle

Aki szelet vet

A Horthy-rendszer felelőssége a 20. századi jogtiprásokban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A polgári állam alapértékeinek felszámolása nem 1945 után, a kommunista hatalomátvétellel kezdődött, hanem több mint két és fél évtizeddel korábban, 1919-ben, Horthy Miklós hatalomra jutásával. A Horthy-rendszer indulásakor, 1919–20-ban, egyik meghatározó vonása volt, hogy teljességgel hiányzott belőle a polgári államok alapvető jellemzője: a jogrend és a jogbiztonság. Ezt a fehérterror ököljog alapján végbevitt számtalan kegyetlenkedése és több száz büntetlenül elkövetett politikai gyilkossága jelezte.

A Horthy-rendszer alkalmazta a magyar történelemben először politikai ellenfeleivel szemben a bírói ítélet nélküli fogva tartásnak, az internálásnak a polgári viszonyok között elfogadhatatlan eszközét, ezreket záratva internálótáborokba.

Szintén e rendszer vezette be először a diákok továbbtanulásának származás miatti adminisztratív akadályozását 1920-ban.  A polgári jogegyenlőség durva megsértésével vezették be a zsidótörvények sorát.  A polgári tulajdonjog semmibe vételére is ők mutattak példát 1942-ben, egymillió-kétszázezer hold szántóföld és erdőbirtok erőszakos kisajátításával.  Származási alapon polgáraik tömegeit fosztották meg tőkéjüktől, gyáraiktól, üzemeiktől, bankjaiktól, műhelyeiktől, üzleteiktől.

A Horthy-rendszer államapparátusa a holokauszt során több százezer vétlen magyar állampolgárt fosztott meg teljes vagyonától, majd hathatósan közreműködött a kifosztott emberek tömeges megöletésében. Ezzel a magyar történelemben először a Horthy-rendszer helyezte a magyar államra saját polgárai kirablásának és meggyilkoltatásának rendkívül súlyos erkölcsi tehertételét.

Amikor 1945 után a Kommunista Párt jogsértő intézkedések sorával felszámolta a polgári államot, valójában az előző rendszer által megkezdett úton haladt tovább. A '45 utáni intézkedések pusztító viharként csaptak le a Horthy-rendszer társadalmi bázisát jelentő rétegekre. Az elszenvedett durva jogfosztásokat, emberi és polgári jogaiknak, tulajdonosi jogaiknak gyakori semmibe vételét joggal tarthatták hatalmas történelmi bűnöknek. Ugyanakkor mindezek előtt az általuk támogatott rendszer nyitotta meg az utat.

Akasztófák kísérték a fehér lovast

Magyarországon az 1848-as forradalom áprilisi törvényeivel született meg a polgári állam. Tényleges kiépülésére a szabadságharc leverése miatt csak az 1867-es kiegyezéstől kezdődően került sor. Felszámolására az első nagy kísérletet az 1919 tavaszán Kun Béla irányításával kikiáltott Tanácsköztársaság jelentette, amely proletárdiktatúrát vezetett be, vörösterrorral. 133 napig tartó fennállása azonban csak rövid epizódnak bizonyult.

Az 1919-től kiformálódott Horthy-rendszer névleg polgári berendezkedésnek számított. Negyed százados fennállásának számos nagy horderejű intézkedése azonban erőteljesen megkérdőjelezi, hogy valóban polgári államnak minősíthető-e a Horthy-korszak Magyarországa.

A rendszer születési körülményei teljességgel méltatlanok egy polgári államhoz. 1919 augusztusától több mint 16 hónapon keresztül szabadon és büntetlenül folyhatott a brutális fehérterror. Ennek során minden törvényes eljárás és ítélet nélkül emberek százait ölték meg a Horthy fővezér közvetlen parancsnoksága alá tartozó tiszti különítmények.

Augusztus elején Horthy személyesen adott parancsot a különítményeknek ezekre az úgynevezett tisztogatásokra. Minden törvényességet felrúgva gyakran a börtönökből hurcolták el a vizsgálati fogságban lévőket, mint például Szekszárdon, ahol a Prónay-különítmény tucatnyi tagja önkényesen behatolt a megyeszékhely törvényszéki fogházába, és brutálisan megkínozták a politikai foglyokat. Másnap ugyanezt megismételték. Harmadnap, vasárnap délelőtt ismét behatoltak a börtönbe, és a törvényszék elnökének, valamint az ügyészség vezetőjének tiltakozása ellenére kihurcoltak a Vásártérre 17 politikai foglyot. Ott a különítményesek rögtönzött „tárgyaláson" 8 fogolyra kimondták a halálbüntetést. Több ezer ember jelenlétében hozzá is kezdtek az akasztásokhoz, melyeket mintegy háromnegyed órán át folytattak.

Horthy főhadiszállásán, Siófokon, egyetlen augusztusi éjszakán 42 embert gyilkoltak meg a különítményesek. Augusztus-szeptember folyamán mintegy 200-ra tehető a városban és környékén meggyilkoltak száma. Horthy mindössze azt kifogásolta, hogy miért éppen az ő ablaka előtt akasztották fel az egyik kommunistát. Ő ugyanis a hazai és különösen a külföldi nyilvánosság előtt igyekezett elhatárolni magát a tömeges gyilkosságoktól.

Sajtóbírálatért gyilkosság

A gyilkosok semmiféle felelősségre vonástól nem tartottak, sőt nemegyszer szinte kérkedtek tetteikkel, és fotókon is megörökítették azokat. Egy Somogy megyei faluban egész fényképsorozatot készítettek arról, hogy a falusiak szeme láttára miként végeznek egyik áldozatukkal - fehér kesztyűben. A nyilvános bírálatot azonban nem tűrték. Amikor a Kecskemét környéki vérengzésekről a Népszava cikksorozatban számolt be, és követelte a gyilkosok felelősségre vonását, a cikksorozat íróját és a lap szerkesztőjét, Bacsó Bélát és Somogyi Bélát különítményesek elhurcolták, és 1920. február 17-én brutális kegyetlenséggel meggyilkolták. A bíróság a nyilvánvaló bizonyítékok ellenére a tetteseket felmentette. Amikor azonban az akkori belügyminiszter, Beniczky Ödön öt év múlva, 1925 tavaszán a Katonai Ügyészség előtt a gyilkosságra vonatkozó vallomását az Újság című lapban közzétette, és fényt derített a gyilkosok kilétére, a bíróság őt és az Újság szerkesztőjét ítélte el (börtönbüntetésre, illetve súlyos pénzbírságra).

A hosszan elhúzódó fehérterror egyszerre szolgálta sikerrel a magyar lakosság széles rétegeinek megfélemlítését, Horthy és egy szűk politikusi kör erőszakos hatalomra jutását, valamint az egyik nagy rivális erőnek, a Szociáldemokrata Pártnak a politikai életből történő durva kiszorítását. A fehérterror végrehajtói teljes büntetlenséget élveztek. Erről Teleki Pál kormányának 1920. decemberi amnesztia-rendelete gondoskodott. Eszerint szabadon kellett bocsátani mindazokat, akik 1919. augusztus 1-e és 1920. február 16. között követtek el bűncselekményt, még akkor is ha "hazafias felbuzdulásból" gyilkoltak meg embereket.

Amikor a nyilasok, majd a kommunisták hatalomra jutásával az országban eluralkodott a terror, a megfélemlítés, amikor a bíróságok manipulált eljárások után hoztak törvénytelen ítéleteket, amikor a pártokat erőszakkal némították el, csakúgy, mint az ellenzéki sajtót, akkor senki sem állíthatta, hogy mindez ne lett volna ismerős a Horthy-rendszer időszakából.

Hasonló mondható el az internálásokról. Nem az ÁVO által 1949 után megnyitott Kistarcsa, Recsk, Kazincbarcika, Tiszalök voltak Magyarország első internálótáborai, hanem a Horthy-rendszerben felállított Hajmáskér, Zalaegerszeg és más hírhedt táborok. Egy polgári állam törvényhozása csak háború idején tartja megengedhetőnek az internálást, miként az 1912. évi LXIII. magyar törvénycikk. Ezzel szemben a Horthy-adminisztráció békeidőben éveken át alkalmazta ezt. Jellemző, hogy az ellenzéki szociáldemokrata párttal kötött megegyezésben (Bethlen-Peyer-paktum) a Bethlen-kormány részéről jelentős engedménynek számított, hogy az internáltak egy kis részét készek voltak szabadon bocsátani, azokat, akikért külön névjegyzékbe foglalva a szociáldemokrata párt kezességet vállalt. Maguknak az internálótáboroknak a felszámolásáról azonban ekkor, 1921 decemberében, a belső rend helyreállása ellenére szó sem esett.

Listázott polgárok

A Horthy-rendszer járt élen abban is, hogy diákok tömegeit származásuk miatt zárta el az egyetemi továbbtanulás lehetőségétől. Az 1920-as numerus clausus törvény tanulmányi eredménytől függetlenül 6 százalékban korlátozta az egyetemekre felvehető zsidó származású hallgatók létszámát. Ezt a rendelkezést 1928-ban ugyan feloldották, de 1939-ben a második zsidótörvény 7. paragrafusa ismét visszaállította a származási korlátot, mely a rendszer bukásáig érvényben maradt. A kommunista hatalomátvétel után hamarosan ismét megjelent a származási alapon történő kizárás a felsőoktatásból. 1948 nyarán kormányrendelettel (7078/1948) bevezették a származási kategóriák használatát. Nagybetűkkel jelezték, hogy az illető diák milyen származású (M=munkás, P=paraszt stb.). X volt a jele annak a diáknak, aki szülei alapján osztályidegennek minősült. Ide tartoztak a Horthy-rendszer egykori bázisának, a földbirtokosoknak, kulákoknak, tőkéseknek, az előző rendszer hivatalnokainak, katonatisztjeinek, csendőröknek és egyházi személyeknek a gyermekei. Az ő továbbtanulásukat többnyire már a középiskola szintjén sem támogatták, így jelentkezési lapjukat tovább sem küldték. Ez a kategóriarendszer egészen 1963-ig fennmaradt, diákok tömegeit vágva el a továbbtanulás lehetőségétől.

Minden polgári államnak alapvető jellemzője, hogy biztosítja polgárainak a jogegyenlőséget. Magyarországon ezt az 1848-as forradalom vívta ki, és a Horthy-rendszer kezdte meg a felszámolását 1920-ban, a már említett numerus clausus törvénnyel. A polgári jogegyenlőség semmibe vételét mutatja az 1920-1944 között hozott 22 zsidótörvény és a zsidókat szintén származásuk miatt sújtó több száz rendelet.

Kifosztás állami rendeletre

A magántulajdon tisztelete, sőt védelme is elengedhetetlen ismérve valamenynyi polgári államnak. Ezzel szemben a Horthy-rendszer intézkedések sorával több százezer polgárát fosztotta meg magántulajdonától. Ezek közül az egyik első rendelkezés az 1942 szeptemberében hatályba lépett XV. törvénycikk, amely kimondta, hogy minden zsidó származású állampolgárt meg kell fosztani a tulajdonukban lévő földektől és erdőktől. Egyben minden zsidó állampolgárt eltiltott föld, erdő és falusi ingatlantulajdon szerzésétől. Az országgyűlésben ugyan néhányan tiltakoztak a törvény ellen, hangsúlyozva, hogy az „újabb rést üt a polgári jogegyenlőség és a magántulajdon elvén", de szavuknak nem lett foganatja. A korabeli megnagyobbodott országterületen 700 ezer hold szántó, szőlő, gyümölcsös és 500 ezer hold erdő volt zsidó tulajdonban. Mindezt az államnak kellett átadni, elvben kárpótlás fejében.

A törvény alacsony kamatozású, harminc év elteltével beváltható kötvények formájában határozta meg a kárpótlást. Ennek névértéke a törvényhez kapcsolódó rendelkezés szerint „a valódi és tényleges kárpótlásnál lényegesen kevesebb" volt. A tulajdonosok azonban soha nem kapták meg a kárpótlást, hiszen többségüket az állam közreműködésével hamarosan életüktől is megfosztották.

Három év múlva, 1945 tavaszán az immár kommunista irányítású állam által végrehajtott földreform szintén csak papíron ismerte a kárpótlást. Ezúttal főként az úri földbirtokosokat fosztották meg tulajdonuktól, melyet tömegbázis szerzése céljából parasztok között osztottak szét. Újabb három év elteltével, 1948-ban a paraszti földtulajdon felszámolása következett a termelőszövetkezetekbe kényszerítés keretében, amely a Kádár-rendszer első éveire vált teljessé.

A Horthy-rendszer azonban nemcsak a földtulajdonuktól fosztotta meg zsidó származású polgárait, hanem 1944 nyarára lényegében minden ingatlanuktól. A gazdátlanul maradt gyárak, üzemek, boltok, üzletek az állam kezelésébe kerültek.

Hasonló sorsra jutottak a zsidó lakások is. Budapesten a gettóba kényszerítés során 25 ezer lakást vett el az állam zsidó polgáraitól. Vidéken a deportálások után minden zsidó lakás a hatóságok kezébe került. A társadalmi morál alacsony szintjét jelzi, hogy a tragikus módon megürült lakásokra a helyi lakosok azonnal nagy számban adták be a kiutalási kérvényeiket. Például Pécsett a hatóságok csupán június folyamán 727 lakást utaltak ki, Kiskunfélegyházán 105 zsidó lakásba költözött be új lakó.

Nyolc év elteltével, 1952-ben az új kommunista rendszer is hozott lakástörvényt. Ekkor államosítottak minden bérházat, valamint a „tőkések és egyéb kizsákmányolók" ingatlanjait, csak Budapesten több mint 36 ezer ingatlant vettek el kárpótlás nélkül a tulajdonosoktól.

Horthy kormányzóságának utolsó évében a zsidókat vagyontárgyaik döntő részétől is megfosztották. Az állam különös érdeklődést mutatott a nagyobb értékű ingóságok iránt. Így például a zsidók autóira a Honvédelmi Minisztérium nyújtotta be igényét, egyéb járműveikre pedig a kereskedelmi tárca. Külön Műkincs-kormánybizottságot állítottak fel a zsidó tulajdonú műtárgyak lefoglalására, illetve felkutatására.  A zsidó polgároknak már gettókba hurcolásuk során lakásukban kellett hagyniuk ingóságaik nagy részét. A gettókban a csendőrök rendszeresen folytattak veréseket, kínzásokat, melyek során főként pénzt és ékszereket igyekeztek kicsikarni az áldozataiktól. Az itt alkalmazott módszerek arra hívják fel a figyelmet, hogy ártatlan polgárok tömeges, brutális megkínzása már 1945 előtt, a Horthy-rendszerben megkezdődött.

Elszámolások sora maradt fenn, hogy az egyes gettókban mennyi készpénzt, illetve ékszert sikerült begyűjteni, összességében százmillió pengős nagyságrendben.

Az ily módon kifosztott, vétlen állampolgárok százezreit (437 ezer) szállították aztán el embertelen körülmények között a megsemmisítő táborokba. (A szerző történész)

Olvasson tovább: