Kereső toggle

Más az igazi kárpótlás

Zsidósors Trianon előtt és után

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A modern magyar kultúra és ipar jelenlegi formájában nem is létezne, ha a 19. századtól a zsidó polgárság nem teremtette volna meg ezek alapjait. A magyar zsidóság történetéről Haraszti György történésszel, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem tanszékvezetőjével beszélgettünk.

A 19. századi polgárosodásban, a magyar kulturális életben, a modern irodalom, zeneművészet, színház megteremtésében, de akár az orvostudomány, az ipari fejlesztések, gazdaság területén is a zsidók kulcsfontosságú szerepet játszottak. Lehet ezt vitatni?
– Jellegzetes közép-kelet-európai sajátosság ez. Hasonló a helyzet a lengyeleknél, kisebb mértékben az osztrákoknál, cseheknél, de valamelyest még a balkáni népeknél is. Magyarországon az a nyugat-európai modell, amit követendőnek vélünk, intenzíven csak a zsidók és más „idegenek” (elsősorban németföldi bevándorlók) segítségével tudott megvalósulni. A régió nagy részén történelmi okok miatt nem alakult ki nagy létszámú és gazdaságilag igazán hatékony autonóm polgárság. Hazánkban is csak csírájában volt igazi belső fejlődésű polgárság, alulról való építkezés. Az emberek túlnyomó többsége mindig felülről várta a megoldást. A külső kezdeményezés részben a zsidóság részéről érkezett. Természetesen ez nem csak a zsidók érdeme volt, és gyakran az arányuk is jóval alacsonyabb volt ezekben a folyamatokban, mint a közvélekedés gondolja, de a zsidóknak mégis nagyon jelentős szerepe volt a nyugat-európai életformák és gazdasági vívmányok meghonosításában. Az akkori „globalizáció” képviselői voltak, s ehhez az akkori Magyarország – ahogy most is – felemás módon viszonyult. A nem zsidó polgár például elment a színházba, élvezte az előadást, halálra tapsolta magát, aztán azt mondta, mégiscsak szörnyű, hogy a színészek nyolcvan százaléka zsidó, meg még a karmester, meg a rendező, meg az író is. De ha a kérdésre egy mondattal kell felelni: igen, szinte minden tekintetben elmondható, hogy a 19. század második felétől a második világháborúig a modern Magyarország megteremtésében a zsidó vallású vagy zsidó származású emberek nagyon jelentős szerepet játszottak.
Mégis ebben az időszakban erősödött meg az antiszemitizmus, sorra jelentek meg az antiszemita könyvek, 1882–83-ban lezajlott a tiszaeszlári vérvádper, egy évvel később az Antiszemita Párt bekerült a parlamentbe. A jóért cserébe rosszal fizettünk?
– Füst Milán azt mondta, hogy az antiszemitizmus nagyon bonyolult dolog, a magyar antiszemitizmus pedig legalább kétszer olyan bonyolult dolog. Magyarországon a keresztény antijudaizmus rávetül a politikai és faji antiszemitizmusra valamint a „megkésett” magyar fejlődésből adódó nemzeti tragédiákra, 1918–19 meg nem emésztett örökségére, Trianonra, aztán a vészkorszakra és az 1945 utáni helyzetre. Magyarországon a kereszténység ezeréves, és ez az ezer év olyan mértékben meghatározta az emberek gondolkodását, hogy mindenki számára egyértelmű volt, hogy amikor azt mondták „mi”, akkor a keresztényekről, ha azt mondták „ti”, akkor pedig a zsidókról volt szó. Még jóval azelőtt, hogy arról beszéltek volna, hogy én magyar vagyok, te pedig zsidó. A nemzet és az etnikum a francia forradalom után, a 19. század elejétől válik mindent elsöprő tényezővé, de az európai antiszemitizmusnál soha nem tudunk elvonatkoztatni a keresztény előtörténettől. Másrészt van egy állandó megkésett (vagy annak érzett) fejlődés Magyarországon, ami állandó frusztrációt okoz. A frusztráció esetében pedig mindig bűnbakra van szükség. De ne felejtsük el, hogy Magyarországon tradicionálisan nemcsak zsidóztak, hanem sváboztak meg oláhoztak is. Cigányozni pedig csak azért nem cigányoztak nagyon, mert a második világháború előtti Magyarországon a társadalmi nyilvánosságban alig voltak cigányok. Nem társadalmi, hanem rendészeti problémát jelentettek. A németek és a hazai nemzetiségek vonatkozásában viszont azt lehetett mondani, hogy ezek a svábok, tótok stb. nem egészen kóserek, de legalább nem zsidók, hanem keresztények. A zsidók esetében mind az antijudaizmus, mind pedig a hirtelen látványossá vált szerepvállalás eredményezte azt, hogy a feszültségek ilyen heves reakciókat váltottak ki.
A mai anticionista propaganda mennyiben hasonlítható a régi, kifejezetten antiszemita propagandához?
– Ha az anticionista nézetet vallókat kérdezzük, nem kapunk tőlük őszinte választ. Nem ismerik el Izrael létét, de nem árulják el a megoldást sem. Számoljuk föl Izraelt? De akkor mit csináljuk az Izraelben élő hatmillió zsidóval? Jöjjenek ide? Szorítsuk őket a tengerbe? Küldjük el őket a holdra? Nem tudnak és a holokauszt után talán még maguk számára sem mernek őszinte választ adni. Ez jól látszik a holokauszttagadásnál is. Istenítik Hitlert, de tagadják a holokausztot. Pedig csak a Mein Kampfot kellene elolvasniuk. A mai antiszemiták vagy nem akarják, vagy nem merik végiggondolni, hogy mit tegyenek.
A trianoni egyezmény miért indított el egy újabb és sokkal erősebb antiszemita hullámot?
– Alapvetően három okból, bár az antiszemitizmus felívelése már 1916 körül, a világháborúnak abban az évében elkezdődött, amikor már látszott, hogy valami nagy tragédia lesz a háború vége. Egyrészt összeomlott az ezer éven át multikulturális, soknemzetiségű történeti Magyarország. A magyar történelemben akkor először fordult elő, hogy az ország etnikailag nagyrészt homogénné vált. De még ekkor is volt három olyan, összességében közel egymilliós kisebbség, amely egyesek szemében zavarta ezt az etnikai tisztaságot: a magyarországi németség, zsidóság és szlovákság. Az etnikai tisztaság hívei az elkövetkezendő harminc évben ettől a három etnikai kisebbségtől iparkodtak megszabadulni: a legbrutálisabb módon segédkeztek legyilkolásukban, kitelepítésükben vagy a háború utáni „önkéntes” lakosságcserékben.
A második ok a bűnbakképzés volt, az, hogy a magyarországi zsidó származású emberek 1919-ig a magyar politikai életben nem játszottak, játszhattak politikai szerepet. Az 1918–19-es forradalmak során viszont sok zsidó gyökerekkel rendelkező – hangsúlyozom: nem zsidó vallású, hanem eredetű – ember jelentékeny politikai szerephez jutott: jogászok, értelmiségiek, munkásvezetők (fentebb már említettem, hogy épp ezekben a rétegekben volt jelentős „zsidó” felülreprezentáció). A konszolidálódó új rendszer annak érdekében, hogy ne kelljen a saját felelősségével szembenézni, a háborús vereségért, Trianonért, a társadalmi felfordulásért, mind sommásan a „zsidókat” tette felelőssé. A harmadik ok pedig egy nagyon egyszerű és primitív konkurenciaharc volt. Több tízezer középosztálybeli ember menekült az utódállamokból a mai Magyarország területére, akik vagyonukat, állásukat, életlehetőségüket elvesztették, és szükségük volt azokra a pozíciókra, amelyeket zsidó vallású, zsidó származású, könnyen stigmatizálható emberek töltöttek be.
Ezért elválaszthatatlan ma is egymástól a jobboldalon Trianon kérdése és az antiszemitizmus?
– Nem. A fenti három ok, ami Trianon után eleven realitás volt, egy mai, gondolkodó ember számára már régen nem áll fönn. A zsidózás inkább csak egy ütőkártya, bűnbakképzés eszköze a frusztráltság közepette. Az ellenfélre ma már nem lehet ráfogni, hogy személyesen ő az ördög vagy Sátán, mert ezt egy szekuláris társadalomban nem értik. A zsidó a jobboldali fogalomtárban ennek az abszolút rossznak a megtestesítője. Nem kell magyarázni, mindenki tudja, hogy miről van szó: ő az, aki nem kell semmilyen körülmények között. Aki minden rossz forrása. A misztikus „zsidó” kitűnően alkalmazható, működik, még olyan helyeken is, mint Lengyelország, ahol közel félszázad óta tényleges zsidó jelenlétről nem is beszélhetünk.
Az ötvenes évek még bonyolultabbá tette a kérdést…
– A kommunista párt Magyarországon a totális hatalomátvétel, vagyis 1948 után nagyon óvatosan bánt a zsidókérdéssel és az antiszemitizmussal. Nem volt szabad zsidózni, egyrészt mert akkor mit szólnak nyugaton, másrészt pedig mert kiderül, hogy a kommunista rendszer támogatóinak jelentékeny része zsidó. Úgy számoltak, hogy a zsidóellenes megmozdulások egyben kommunizmusellenes megmozdulásokká válhatnak. 1956 után létrejött egy legitim Izrael-ellenes irányzat, ha úgy tetszik zsidóellenes vonal, amit a Szovjetunió kényszerített rá a kis kelet-európai szatellit államokra. Ekkor az anticionizmus kvázi állami politika volt, míg a klasszikus antiszemitizmus tiltva és büntetve volt.
A Kádár-korszak alatt egy továbbélő permanens és látens antiszemitizmusról beszélhetünk, amit állami eszközökkel elnyomtak. Ez okozza azt, hogy az elmúlt húsz évben az embereket meglepte az antiszemitizmus újabb kitörése. Valójában azonban nincs másról szó, mint hogy azok a kérdések, így az úgynevezett zsidókérdés is, amit 1989 előtt drasztikus eszközökkel szőnyeg alá söpörtek, most megelevenednek.
Mégis egyfajta zsidó reneszánsz zajlik Magyarországon.
– Az utóbbi évtizedek fejleményeit szerintem tévesen nevezik zsidó reneszánsznak. Inkább csupán arról van szó, hogy a kommunista rendszer jó negyven éven keresztül minden külső és belső megnyilatkozást elfojtott a zsidósággal kapcsolatban. A fizikai holokausztot megfejelték egy szellemivel. ’89 után a külső kényszer megszűnt, és azok, akik magukat bármilyen értelemben zsidónak tartják, és Magyarországon maradtak, fontosnak érzik és szerencsére módjukban is áll, hogy zsidóságukat valamilyen formában – akár a szekuláris megmozdulásokban, akár a vallásgyakorlás különböző formáiban – demonstratív módon kinyilvánítsák.
Lehet kárpótolni a zsidóságot?
– Gondoljon bele: a fizikai kárpótlás értelmetlen dolog önmagában. Be lehet-e perelni, kárpótlásra lehet-e kötelezni a Magyar Államot azért, amit több mint nyolcszázezer állampolgárával szemben ’44-45-ben elkövetett? Hogy alig három-négy hónap alatt százegynéhány rendelet segítségével kifosztotta őket minden vagyonukból, kiszolgáltatta őket a faji eszme őrültjeinek, hogy hatósági segédlettel elvigyék őket Auschwitzba és más helyekre, hogy legyilkolják őket? És azért, hogy más százezreket a Don-kanyarba és más „gyönyörűséges” helyekre hajszolt meghalni? És azért, amit az állam, jogfolytonosan, megint más milliók ellen, gyakorlatilag az egész lakosság ellen elkövetett, a háborúban és a háború utáni évtizedekben? (Igaz, egy másik ideológia nevében, de hasonló empátiával.) Persze lehet valakit valamiféle anyagi kárpótlásban részesíteni, de az elvett életért, évekért, a fiatalságért, az elvett egészségért, de őszintén szólva még az elvett javakért sem lehet igazságos anyagi kárpótlást adni. Az igazi kárpótlás más. Nem csak kenyérrel él az ember…

Zsidók magyarországért

Magyar népzene: Rózsavölgyi Márk hegedűs, a magyar nemzeti zene, a verbunkos (toborzó) stílus egyik képviselője, az első csárdás lekottázója, számos világhírű magyar nóta, illetve a magyar ruhában táncolandó körmagyar szerzője. Reményi Ede, „a szabadságharc hegedűse”, akit Londonban „Victoria királynő magánhegedűse” címmel tüntettek ki. Kezdeményezésére készült a Petőfi téri Petőfi szobor, melynek költségeit hangversenyeiből fedezte. Részt vett a Zeneakadémia megalapításában. Seress Rezső („Gyere, Bodri kutyám…”, „Szeressük egymást gyerekek…”) szintén a zsidó származású magyarnóta-szerzők közé sorolhatók.
Sport: Hajós Alfréd úszó, Magyarország első – és azonnal kétszeres – olimpiai bajnoka 1896-ban. Komjádi Béla a magyar vizilabdasport megteremtője. Elek Ilona tőrvívó, az első magyar női olimpiai bajnok. Weisz Richárd, a birkózás első magyar olimpiai aranyérmese 1908-ban. Kronberg Lili korcsolyázó, az első magyar, aki világbajnokságot nyert.
Magyar nyelv és irodalom: Simonyi Zsigmond, a magyar nyelvtörténet rendszeres kutatásának és az összehasonlító mondattannak a megteremtője. Péchy Blanka 1960-ban a szép magyar beszéd jutalmazására alapítja a Kazinczy-díjat. De a 20. századi magyar irodalom meghatározó folyóirata, a Nyugat sem létezne annak zsidó irodalomszervezői – Fenyő Miksa, Ostváth Ernő, Hatvany Lajos stb. – és zsidó mecénásai nélkül.
A Vígszínház létrejötte szintén zsidók nevéhez köthető.
Az 1939-ben menekülni kényszerülő Molnár Ferencnek A Pál utcai fiúk című műve máig iskolai tananyag. A teljesség igénye nélkül sorolhatnánk még az íróneveket: Kiss József, Karinthy Frigyes, Füst Milán, Szerb Antal, Radnóti Miklós, Örkény István…
Ipar: Herz Ármin és fiai, valamint Pick Márk és leszármazottai a magyar szalámigyártást tették világhírűvé. Fischer Móric a herendi porcelángyár megalapítója, akinek fia a jellegzetes herendi stílus kifejlesztésével világhírnevet szerzett. Richter Gedeon 1907-ben létesített gyárával, kutatásaival, világhírű gyógyszeripart hozott létre. Számos gyógyszer, például a Kalmopyrin feltalálója. 1944. december 30-án a nyilasok a Dunába lőtték. Ganz Ábrahám a magyar nehézipar egyik megteremtője, az üzeméből kifejlődött vállalatok a gép-, jármű- és villamosipar számos területén világhírű találmányokkal rukkoltak elő. Kevesen tudják, hogy a csepeli nagyiparos, Weiss Manfréd a Tanácsköztársaság alatt öngyilkosságot kísérelt meg, amikor államosították a gyárát, amely egy egész települést ellátott munkával és szociális juttatásokkal.
Magyar humor: Kondor Ernő 1907-ben alapította az első magyar kabarét. A színházban és filmen egyaránt a legkiválóbb magyar komikusként számon tartott Kabos Gyula az erősödő antiszemitizmus miatt 1939-ben amerikai emigrációba kényszerül. A hihetetlen humorú Rejtő Jenőt a nyilasok 1942-ben súlyos betegen hurcolták el a kórházból egy büntetőszázadba, ahol hamarosan életét vesztette. Kellér Dezső humorista nevéhez fűződik maszek („magánszektor”) szavunk megalkotása, s akihez, mikor munkaszolgálatos volt, így szólt a tizedes keretlegény: „Mondja csak! Tényleg maga írta azt a gyönyörűszép magyar nótát, hogy: Szeretem a kertet, mely a házad körül virul?” Kellér összecsapta a bokáját, majd így szólt: „Tizedes úrnak alázatosan jelentem, igenis, én!” – Mire a tizedes megcsóválta a fejét: „Hát nem akadt erre egy keresztény?”

Olvasson tovább: