Kereső toggle

Feltámad-e Jeruzsálem?

A gondviselés helye

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

E hét hétfőjén este, néhány nappal azután, hogy Izrael és Amerika viszonya történelmi mélypontra süllyedt, emlékezett meg a világ zsidósága újra az Egyiptomból való szabadulásról a peszachi (húsvéti) vacsora, a szédereste megtartásával. Hagyományosan ilyenkor felidézik a megmenekülés csodálatos történetét tanulságul minden nemzedéknek: így fogja Isten népét megmenteni mindig az elnyomástól és hatalmas túlerőtől. Szüksége is van erre a múltra és jövőre, emlékre és reményre most Izraelnek, amelyet immár az Egyesült Államok elnöke is Kelet-Jeruzsálem föladására akar kényszeríteni.

Fontos tény, hogy Jeruzsálem városa és története már a zsidó nép megszületése előtt is az egyetlen, Magasságos Istenhez kötődött. Amikor i. e. 2000 körül Ábrahám, a hit atyja a Mindenható hívásának engedelmeskedve kivándorolt szülőhazájából, hogy a majdani Szentföldre zarándokoljon, és ígéretet kapott, hogy az lesz leszármazottainak örökös hazája, a Biblia szerint már élt ott egy ember, éppen Jeruzsálemben (amelyet akkor Sálemnek, „békének" neveztek), Melkicedek, a Magasságos Isten papja. Ő nem volt zsidó, nemzeti hovatartozását nem tudjuk meg - nyilván mert nem lényeges -, és amikor találkozott Ábrahámmal, megáldotta őt, a zsidóság ősatyja pedig tizedet fizetett neki. Pál apostol - két évezreddel később - kiemeli, hogy mindez azt jelenti: Melkicedek szellemi tekintélye felette áll Ábrahámnak. Melkicedek ekkor, hasonlóan a keresztény úrvacsorához, kenyeret és bort fogyasztott közösen Ábrahámmal.

Ahol a láthatatlan láthatóvá válik

A Magasságos Isten (Él Eljón, azaz Legfelsőbb Isten) e papja a később Cion („kiemelkedő", „kiváló") néven világhírűvé vált kis hegyen épült, fallal körülvett városkában lakott, fél kilométernyire délre a hegy magasabb, lakatlan, északi csúcsától, a Morijjától. Melkicedek, majd fél évszázaddal korábbi találkozásuk után újra láthatta Ábrahámot, akár palotája ablakában könyökölve, amikor az, tőle csak ötszáz méternyire, fiát, Izsákot Isten parancsából feláldozni vitte a Morijja csúcsra. Már felemelte kését, hogy az oltáron fekvő, megkötözött fiút megölje, amikor Isten újabb szava megállította, és a gyermek helyett egy kost vágott le Istennek. A helyettesítő, megváltó, életmentő áldozat e helyszínét Ábrahám Jahve-Jirének nevezte el, aminek jelentése: „az Úr lát" vagy „az Úr gondot visel [ellát]", összecsengve a Morijja névvel: „az Úr által meglátott [hely]" vagy „ahol az Úr láthatóvá válik". Ezekkel az eseményekkel és ezzel a három emberrel indult útjára Jeruzsálem (nevének jelentése: „béke városa", „béke alapja") és az azóta az egész világon elterjedt, az egyetlen Istenbe vetett hit történelme. A Kelet-Jeruzsálemben ma zajló ásatások feltárták az egykori Sálem falainak négyezer éves, Melkicedek, Ábrahám és Izsák korában megvetett alapjainak köveit is.

A város ezután mintegy ezer évig nincs a figyelem középpontjában. Izrael honfoglalásakor Józsué ugyan beveszi a várat, de később mégis visszaköltöznek oda a Kanaántól származó jebúsziak, és egészen Dávid idejéig birtokolják. A karizmatikus képességekkel megáldott betlehemi pásztorfiú azonban, aki gyermekkorát csak mintegy tíz kilométernyire délebbre töltötte, és nyáját bizonyára sokszor legeltette Jeruzsálem közelében, megdöbbentő szellemi érzékenységről tett tanúságot, amikor az Istenbe vetett erős hite által legyőzött Góliát levágott fejét valamilyen furcsa okból az akkor még a jebúszi idegenek által lakott Jeruzsálembe vitte el. Egészen bizonyos, hogy Dávid már korán fölismerte a Melkicedek, Ábrahám és Izsák életében oly kulcsfontosságú spirituális centrum jelentőségét.

Mihelyt Dávid királlyá lett egész Izrael fölött, első dolgának tekintette, hogy az Ígéret Földjének részét képező Jeruzsálemet elfoglalja (i. e. 1000 körül). A várost bevehetetlennek tartották, mert a Gichon-forrás révén belső vízellátással rendelkezett. A Gichon név egyébként azonos az egyik Édenben folyó ősi folyam nevével is, ezért - mai napig - sokan úgy tartják, hogy az Édenkert egyik föld alatti forrása tör itt fel, vagyis a vize szent. Ezt alátámasztani látszik, hogy a később egy föld alatti csatornarendszeren át a Siloach (Siloám) medencéjébe átvezetett vízhez küldte le Jézus a vakon született embert megmosakodni, akinek ezután megjött a látása; valamint hogy Dávid fiát, Salamont, apja parancsára a Gichon-forrás mellett kenték királlyá.

Dávid harcosai ezen a csatornarendszeren át hatoltak be végül is a városba, így sikerült azt elfoglalniuk. A király ezt a relatíve kicsiny várost tette székhelyévé és Izrael fővárosává. Nyilvánvaló, hogy emögött a Cion vára melkicedeki-ábrahámi szellemi örökségének felismerése állt. Rövidesen Dávid arról is rendelkezett, hogy a Tízparancsolat Isten ujja által írt kőtábláit tartalmazó frigyládát, melyen Isten jelenléte, a Sechiná nyugodott, Jeruzsálembe szállítsák át, és ott szüntelen zenés dicsőítéssel vegyék körül. Itt, a Cionon, Dávid városában születik meg az egész Zsoltárok könyve, az emberiség költészetének és imádkozásának legnagyszerűbb alkotása. Dávid egyik zsoltára pedig a majdan eljövendő Messiást, az egész emberiség megmentőjét „Melkicedek rendje szerinti papnak" nevezi, összekapcsolva a város egyetemes emberi eredetét létezésének végcéljával, s egyúttal jelezve, hogy tudatosan akarja továbbvinni a melkicedeki örökséget.

A cséplés helye

A várostól északra továbbra is lakatlanul magasodott a Morijja csúcsa, amely ebben az időszakban egy Ornán nevű jebúszi férfi mezőgazdasági területe volt, konkrétan egy szérű: olyan hely, ahol a gabonát a kopasz sziklás felületen rudakkal vagy ökrök ráhajtásával kicsépelték, majd a megfelelő erejű szél feltámadásakor a levegőbe dobálva elválasztották a magot a pelyvától (ehhez a szikla és a szél miatt általában a hegycsúcsok voltak a legalkalmasabbak). A szérű, a cséplés, a nyomtatás és a szórás fogalmait a Biblia gyakran használja Isten ítéletének a szimbólumaként. Dávid egy súlyos hibája miatt (isteni engedély nélküli népszámlálást tartott, azaz túlzásba vitte a nép fölötti kontrollt) az Örökkévaló csapást bocsátott rájuk, és az öldöklő angyal - mindenki számára látható formában - a jebúszi Ornán szérűje fölött állt. Dávid tehát áldozatot mutatott be a cséplés, az ítélet helyén - éppen ott, ahol Ábrahám Izsák helyett -, és a csoda megismétlődött: Isten haragja megszűnt, és a nemzet megmenekült. Dávid ekkor kijelentette: „Ez az égőáldozat oltárának helye egész Izrael számára." A hegycsúcsnak ezen a pontján, a szérűn a hegy sziklaalapja kiemelkedik a földréteg alól. A zsidó hagyomány szerint ez a Teremtés Alapköve (Even Setijá), ahol a menny a földdel összekapcsolódik. Azonnal megkezdték tehát ezen a helyen az egyetlen Isten egyetlen Temploma felépítésének előkészületeit.

A Templomot végül Dávid fia, Salamon király építtette föl, nemzetközi összefogással, a környező nemzetek jelentős segítségével. Ez elvileg is fontos volt, ugyanis a zsidók Szentélye a próféták szavával „minden nemzet számára az imádkozás háza" lett. Salamon maga is a Templomot felszentelő imájában arra kérte Istent, hogy minden ide zarándokoló idegent is éppúgy hallgasson meg, mint kiválasztott népének, a zsidóságnak a tagjait. Így a Templom-hegy olyan nemzetközi hitéleti centrummá lett, amelynek szolgálatát ugyan a zsidó nép látja el, tevékenysége azonban globális, internacionális és egyetemes. Isten a Bibliában határozottan kifejezte, hogy Salamon imáját örök érvénynyel meghallgatta - ezért járnak oda még a romjaihoz is imádkozni mind a mai napig zsidók és nem zsidók egyaránt. A Szentírás szerint ez az a pont, ahol a menny és a föld összekapcsolódik, s ahonnan a két világ teljes egyesítése - a történelem célja, „Isten országának eljövetele" - kiindul, visszavonhatatlanul. A Biblia szerint ez a földrajzi pont soha, semmilyen körülmények között nem veszítheti el ezt a funkcióját: Jeruzsálem nem „mozdítható el".
Mind Melkicedek és Dávid városa, a Cion, mind a Morijja, a Templom-hegy ma Kelet-Jeruzsálemben található.

Jézus és Kelet-Jeruzsálem

Salamon, majd később leszármazottai és népe bűnei miatt azonban fokozatos hanyatlás kezdődött, majd súlyos katasztrófa állt be Jeruzsálem történelmében. Az isteni Jelenlét, a Sechiná fokozatos visszahúzódása végül a Templom pusztulásához és a nép babiloni fogságához vezetett (i. e. 586). Mielőtt ez bekövetkezett volna, a frigyládát elrejtették a Templom-hegy belsejében, s a zsidó hagyomány szerint a mai napig is ott van. Amikor hetven évvel később a szétszóratásból hazatérők újjáépítették a Templomot (i. e. 516), a frigyládát a hegy belsejében hagyták - a próféták előrejelzéseiből ugyanis tudni lehetett, hogy a Szentély újra elpusztul majd. A görög-makedón származású szíriai király, Antiokhosz Epiphanész kísérletet is tett erre, amikor elfoglalta Jeruzsálemet (i. e. 168), a Templomot megszentségtelenítette, az oltáron disznót áldozott, és Zeusz bálványszobrát állította föl rajta, amely a saját arcvonásait viselte; ezenkívül többek között halálbüntetés terhe alatt betiltotta a szombatot, a Szentírás tanulmányozását és a körülmetélést. Tetteiben a féktelen hatalomvágy mellett az is motiválta, hogy a hellenisztikus (görög) kultúra általa vallott „nyugati" értékeit, „magasabbrendű" civilizációját rákényszerítse az általa barbárnak látott „keleti", sémita népre. A Nyugat ma is gyakran hasonló magatartást, meg nem értést tanúsít Izrael és a zsidóság bibliai elkötelezettsége iránt.

A görög zsarnok rémuralmát ugyan megtörték a Makkabeusok, de a nemzet és a Templom teljes spirituális helyreállítása nem történt meg. A rómaiak által támogatott bábkirály, a félig idegen Heródes ugyan pazarul felújította és kibővítette a Templom-hegyet és a Szentélyt, de ezt elsősorban saját hatalmi pozíciója megerősítése végett tette, nem őszinte istentiszteletből.

Az ő idejében lépett fel - a zsidó származású - Jézus, aki kulcsfontosságúnak tartotta, hogy rendszeresen felmenjen Jeruzsálembe tanítani és csodákat tenni, sőt tevékenysége súlypontját Galileából az idő előrehaladtával egyre inkább Jeruzsálem felé helyezte át. A Templomot „féltékeny szeretettel" kétszer is szenvedélyes módon megtisztította a korrupt üzleti tevékenységtől, az „Atyám házának", illetve a „minden nemzet számára az imádkozás házának" nevezve azt. Egyre hosszabbá váló jeruzsálemi tartózkodásai során a Templom oszlopcsarnokában tanított, csodákat tett ott, és sírva beszélt arról, hogy a nemzet korrupt vezetői miatt a Szentély ismét el fog pusztulni. A városban törte meg a kenyeret, és adta körbe a bort, Melkicedek példáját követve utolsó étkezésekor, a peszachi vacsorán, jelezve ezzel melkicedeki papságát és a zsidósággal való összefüggését egyszerre.

Az Olajfák hegyének oldalában, a Kidron-völgyben tartóztatták le, innen a főpap házába vitték, majd a szintén a Templomban ülésező Szanhedrin elé állították; Pilátus előtti pere a római Antonia-erődben, a Templom-hegy északnyugati sarkában zajlott, innen hurcolták el a Golgotára, a városfalon kívülre, ahol keresztre feszítették, eltemették, majd föltámadt (i. sz. 32). A város ókori területén jelent meg tanítványainak, majd az Olajfák hegyének tetejéről emelkedett a mennybe. Ebben a térségben érkezett el a Szentlélek tíz nappal később a kivétel nélkül zsidó származású tanítványaira, és itt kezdődött el az egyház később világméretűvé szélesedő szolgálata: az apostolok mindennap a Templom-hegy oszlopcsarnokaiban tanítottak.
Ezek a helyszínek is mind Kelet-Jeruzsálem területén találhatóak.

„Végig tart a háború"

A próféták (Dániel 9:26-27) és Jézus előrejelzéseinek megfelelően a Templom és a város újra elpusztult, és idegen elnyomás alá került (i. sz. 70). A dánieli mondat - „kiirtatik a Messiás, és senkije sem lesz; a várost és a szent helyet pedig elpusztítja a következő fejedelem népe, és vége lesz mintegy vízözön által, és végig tart a háború, elhatároztatott a pusztulás" - beteljesedett, és még ma is folyamatosan beteljesedik: azóta nem volt tartós béke a Szentföldön. A zsidóság utolsó nagy erőfeszítését országuk visszaszerzésére a rómaiaktól, a Bar Kochba-felkelést sem koronázta siker, sőt Hadrianus császár kitiltotta a zsidókat Jeruzsálemből, a város nevét is megváltoztatta (Aelia Capitolina), és pogány istenségeknek emelt templomot a Magasságos Isten temploma helyén.

A bizánci birodalom (313-614) uralma alá került Jeruzsálemben a Templom-hegyet szintén nem övezte különösebb tisztelet: többek között szemétlerakónak használták. Az antijudaizmussal, antiszemitizmussal akkor már mélyen megfertőzött, elpogányosodott, „állami kereszténység" templomokat épített ugyan a Jézussal kapcsolatos események helyszínén, de a város melkicedeki-ábrahámi-dávidi szellemi örökségét elfelejtette és meggyalázta. A szasszanida (614-629), majd muszlim arab (636-1099) hódítás évszázadai alatt pedig az újszövetségi zarándokhelyek is megközelíthetetlenekké váltak a keresztény hívők számára. Részben ez is kiváltó oka volt a keresztes háborúknak: az európai kereszténység elfogadhatatlannak találta, hogy a muszlim kalifátus területéhez csatolt Szentföldön élő hívők másodrendű, megalázott állampolgárokká (dhimmi) váltak, a zarándokként érkezők pedig veszélyeztetett állapotba kerültek, ha ugyan egyáltalán eljuthattak úti céljukhoz. Ezenfelül tudatában voltak Európában annak is, hogy a Szentföld és Jeruzsálem birtoklása spirituális jelentőséggel is bír. A szent helyek bizonyítékai is a Bibliában leírt események hitelességének, és meglátogatásuk a hívőkben a Szentírás és a hit realitását erősíti meg; sőt ezenfelül is van az országnak és a városnak egy olyan megmagyarázhatatlan, misztikus kisugárzása, ami mintha Isten érintését közvetítené. Minden pusztítás és rombolás ellenére is ez az a hely, ahol a menny a földdel összeér.

Azonban a keresztesek uralma (1099-1291) szintén az elpogányosodott, s emiatt erőteljesen zsidóellenes „állami kereszténységet" képviselte, amely továbbra is teljesen érzéketlen maradt a terület ószövetségi örökségére. Ezt az emléket és reményt viszont a városban elnyomás, szegénység és üldöztetések között élő zsidóság igyekezett mindvégig őrizni. Jeruzsálem egyike annak a négy városnak (Hebron, Tibériás és Cfat mellett), ahol soha, egyetlen pillanatra sem szűnt meg a zsidó jelenlét az elmúlt kétezer évben, mégpedig azért nem, mert azt rendkívüli áldozatok meghozatalával, az életveszélyt is szüntelenül vállalva tudatosan fenntartották mindvégig. Bízva a bibliai próféták által adott ígéretekben, a szétszóratásban élő zsidóság arról sem mondott le soha, hogy végül Isten megadja a nép visszatérésének, helyreállásának lehetőségét, és a Szentföldön újra zsidó állam születik, Jeruzsálem és Cion, a Templom-hegy újra Izrael népének fővárosa lesz majd. Miközben a szintén muszlim mamelukok (1291-1506), majd az oszmán-törökök (1506-1917) csatolták birodalmukhoz ezt a területet, az ott élő és az európai zsidók között egyre jobban felélénkült ez a remény és törekvés. Számos kisebb-nagyobb csoport költözött vissza a Szentföldre a rendkívüli anyagi és társadalmi nehézségek ellenére, sőt néhány nagyobb hazatérési mozgalomra is sor került.

Többek között ekkoriban (1701) kezdték építeni az Európából Jeruzsálem óvárosába érkező protocionista zsidók azt a Churvá zsinagógát, amelynek újjáépítése körül éppen most, március 15-én törtek ki zavargások Izraelben. Az Óváros e legnagyobb zsinagógájának teteje ugyanis magasabban van a Templom-hegyen álló mecsetek tetejénél, ami az iszlám vallás szerint megengedhetetlen. Ezért akkoriban még elkészülte előtt lerombolták a muszlimok. 1836-ra mégis sikerült fölépíteni, majd a brit uralom alatt (1917-1948) állva is maradhatott egészen 1948-ig, amikor Izrael Állam kikiáltásakor az arabok ismét földig rombolták, egyúttal vérengzést és hatalmas pusztítást végezve a jeruzsálemi zsidó negyedben. Most harmadszor épült fel, de most is súlyos zavargásokhoz vezetett.

Az oszmán-török uralom alatt Jeruzsálem egy jelentéktelen, elhanyagolt, piszkos, gondozatlan, perifériális városa volt a birodalomnak, amint ezt nyugati utazók - köztük például Mark Twain, de mások is - szemléletesen leírják. Az iszlám vallásban Mekka, Medina, Isztambul stb. után a sokadik helyen állt, nem is irányult ide jelentős muszlim vallási zarándoklat. Ez is mutatja, hogy eredetileg az iszlám vallás számára nem volt középponti fontosságú hely. Jeruzsálem neve a Koránban egyetlenegyszer sem szerepel, míg a Bibliában, ahol egyértelműen a középpontban áll, több százszor. Az egyetlen muszlim legenda, amelyet - később - ide kötöttek, Mohamed éjszakai égi utazásához kapcsolódik, amely egy rejtélyes helyről indul, de annak elnevezése sem Jeruzsálem, hanem csak később magyarázták annak a kommentárok (az aranykupolás Szikladóm sem mecsetnek épült eredetileg - ma sem az! -, hanem ökumenikus imahelynek). A városra mindaddig nem irányult jelentősebb muszlim vallási-politikai figyelem, amíg Izrael állama meg nem született.

A vallásszabadság biztosítékai

A 19. század végén politikai mozgalommá szerveződő cionizmus eleinte teljesen irreálisnak tűnő célja végül megvalósult, amikor többnyire a holokauszt elől vagy annak poklából érkező zsidóság a szerencsés világpolitikai helyzetnek is köszönhetően 1948-ban kikiáltotta Izrael államát, és azt az ENSZ nemzetei megszavazták. A fiatal államra azonban már másnap rátámadt az összes környező arab ország hadserege, s ennek során a Jeruzsálemi Óváros zsidó negyedét - mely nem is tartozott a zsidóknak kijelölt részhez - földúlták, lerombolták, lakosai között mészárlást rendeztek, s az Óváros egészét megszállta a szintén akkor megszületett Jordánia. Az egy évig tartó háborút újabbak követték, ezek mindegyikét a környező arab országok indították. Végül, 1967-ben, a „hatnapos háborúban"

Izrael elfoglalta azokat a területeket, ahonnan immár többedszer érte katonai támadás. Ez a nemzetközi jog értelmében teljesen helyénvaló: minden állam köteles megvédeni a polgárait a külső támadástól, és ha rendszeresen éri agresszió egy területről, azt végül elfoglalhatja saját biztonságának megőrzése érdekében. Így került Jeruzsálem Óvárosa, a Templom-hegy, a Cion, Melkicedek, Ábrahám, Izsák történetének színhelye, az Olajfák hegye és a Jézussal kapcsolatos valamennyi esemény színhelye, azaz a zsidó történelem szíve, Kelet-Jeruzsálem kétezer év után újra zsidó fennhatóság alá, több ezer éves próféciákat teljesítve be ezzel.

Ellentétben a korábbi muszlim rezsimekkel, Izrael nyugati típusú, demokratikus államként azonnal garantálta az összes többi érintett vallás számára szent helyeik biztonságát és szabad látogathatóságát, valamint az ott élő hívőik szabad vallásgyakorlását. Ásatások kezdték feltárni a zsidó, a keresztény és a muszlim korszakok fontos helyeit, lehetővé téve a történelemnek a hit szempontjából is fontos, pontosabb megértését - de ezek némelyike is heves támadásokat váltott ki a muszlim közösség részéről, akik tagadják, hogy a Templom-hegyen valaha is állt volna zsidó Templom (emlékezzünk például a Nyugati Fal Alagút megnyitása körüli zavargásokra). Felvirágzott a bibliai régészet, valamint a muszlimok addig is fennálló jelenléte mellett zsidó és keresztény hívők tömegeinek zarándoklata indulhatott el, megerősítve ezzel a hitüket. Renoválták, felújították, helyreállították az elhanyagolt, romokban álló színhelyeket. Sőt a muszlimok vallási érzékenységét még az egyenjogúság és vallásszabadság rovására is fenntartják: a zsidó hit messze legszentebb helyén, a Templom-hegyen máig sem szabad imádkoznia sem zsidóknak, sem keresztényeknek (még a Bibliát sem vihetik föl magukkal!), csak muszlimoknak - nem beszélve arról, hogy a Szentély újra-felépítése, amely a zsidó vallás szempontjából magától értetődő lenne, és sokan szeretnék is, politikailag szinte föl sem merülhet az egyensúly megőrzése miatt. A palesztinok jogait tiszteletben tartják Izraelben - fordítva, egy radikális muszlim palesztin államban a keresztények és a zsidók számára erre az esély a nullával egyenlő.

Nyugat-Jeruzsálemben gyakorlatilag egyetlen olyan hely sincs, amely a zsidó és a keresztény hit szempontjából lényegesnek, szentnek lenne tekintendő, vagy amely ilyen nagy mértékben kötődne a zsidóság és a kereszténység történelméhez. Ezek mind Kelet-Jeruzsálemben találhatóak. Kelet-Jeruzsálem elszakítása és a muszlim radikalizmus által uralt palesztinoknak való átadása tehát - amelyet Obama amerikai elnök is támogatni látszik a múlt hét óta - teljesen irracionális és irreális lenne vallástörténeti, hitéleti szempontból is; de éppígy demográfiai szempontból is képtelenség, hiszen Kelet-Jeruzsálemben 180 ezer zsidó él.

Zakariás próféta szerint a nemzetek „beleszakadnak", ha megkísérlik Jeruzsálemet „megemelni", vagyis a várost és a Templom-hegyet szellemi pozíciójából elmozdítani. Nem véletlen tehát, ha a probléma politikailag jelenleg megoldhatatlannak látszik. A peszach üzenete idén is az az emlék és remény, ami 3400 éve folyamatosan: a Mindenható képes csak az igazságosságot érvényesíteni, amikor az emberi erőfeszítés a végső korlátaihoz érkezik. Melkicedek, Dávid és Jézus városának föltámadása, s vele az emberiség sorsa is csak számára megoldható. Kelet-Jeruzsálemet nem lehet megfosztani szellemi örökségétől - aki ezt szeretné, bárki legyen is, belerokkan. (A szerző teológus.)

Olvasson tovább: