Kereső toggle

A megfélemlített ország (2. rész)

Terrorhullámok Magyarországon a huszadik században

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az 1919-es proletárdiktatúra vörös-terrorját, majd a Horthy-rendszert előkészítő és részben hatalomra segítő fehérterrort 1944 októberétől az évszázad magyar történelmének harmadik nagy terrorhulláma követte: a nyilas rémuralom.

A Szálasi Ferenc vezette nyilas kormányzat az október 15-ei hatalomátvétel után minden eszközt igyekezett megragadni, hogy fenntartsa hatalmát, és megvalósítsa terveit. Mivel a lakosság többségének támogatására nem számíthattak, kezdettől fogva meghatározó szerepet szántak az erőszak legteljesebb alkalmazásának. Már két nappal a hatalom megragadása után újjászervezték az Állambiztonsági Rendészetet, melyet „magyar Gestapónak” is neveztek. Élére a kegyetlenkedéseiről hírhedt Hain Pétert állították, aki már 1919–20-ban jelentős szerepet játszott a fehérterror megtorló akcióiban, majd a politikai rendészet egyik vezetőjeként működött, illetve Horthy Miklós kormányzó személyi detektívje lett.
Szálasi utasítására létrehozták a Nemzeti Számonkérő Szervezetet, mely a belügyminiszteren keresztül a „nemzetvezető” alárendeltségébe tartozott. Feladata a rendszer mindennemű ellenségével szembeni kíméletlen leszámolás volt. A nyilastörvények, -rendeletek betartatására felállították a „tábori biztonsági szolgálatot”, mely a hátországban látott el karhatalmi, rendészeti feladatokat. Tagjai felkoncolási joggal rendelkeztek, és a lakosság elrettentésére nagy számban lőttek agyon katonaszökevényeket, zsidó munkaszolgálatosokat, illetve razziákon elfogottakat. Maga a nyilas párt is rendelkezett fegyveres egységekkel. E párthadsereg tagjai, az úgynevezett pártszolgálatosok fizetést kaptak, és minden tényleges törvényi korlátozás nélkül hajthatták végre akcióikat. De nemcsak ők, hanem a párt minden tagja, mert a párttagokat kivonták a bíróságok hatásköréből. Kimondták, hogy ellenük bármely bíróság ítéletét csak Szálasi hozzájárulásával lehet érvényesíteni.
70 ezer nyilas gyilkosság

Mivel a hungarista eszmerendszer egyik központi eleme a zsidók megfélemlítése, üldözése volt, ezért ők jelentették a nyilasterror egyik fő célpontját. Ekkorra az ország zsidó lakóinak létszáma a vidéki zsidóság elhurcolása nyomán mintegy 300 ezerre csökkent, nagyobb részüket Budapest zsidósága alkotta, kisebb részüket a munkaszolgálatosok tették ki.
Szálasi, mint meggyőződéses antiszemita, zsidók nélküli Magyarországot kívánt megteremteni. De legalább ilyen fontos volt számára, hogy kormányát elismerje a külföld, a semleges országok. Továbbá a fokozott háborús munkaerőigény is szerepet játszott abban, hogy a novemberre kidolgozott tervezetében a zsidóságot nem azonnali kollektív megsemmisítéssel akarta eltávolítani az országból, hanem többlépcsős kényszerű kivándoroltatással. A németekkel kötött megállapodásnak megfelelően munkaerő-kölcsönzés címén 50 ezer zsidó munkást indítottak el gyalogmenetben a nyugati határra, hogy az új német erődvonalak kiépítésében használják őket. Sokan közülük már e halálmenetek során, ennél többen a munkatáborok kegyetlen körülményei között pusztultak el.
Az itthon maradottak is mindennapos terrornak voltak kitéve. Már a nyilasuralom kezdetén a Fejér megyei Pusztavámnál egy egész – főként értelmiségiekből álló – munkaszolgálatos századot géppuskáztak le a nyilasok. A fővárosban is rendszeressé vált, hogy fegyveres nyilasok betörtek a nemzetközi védelem alatt álló zsidó házakba, illetve a november végén felállított nagy pesti gettó területére. Raboltak, fosztogattak, embe-reket hurcoltak el és öltek meg. Nem kímélték a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt álló zsidó kórházakat sem.
December 28-án nyilasok és SS-katonák támadták meg a pesti Bethlen téri kórházat, kifosztva és súlyosan bántalmazva az ott lévőket. Több mint 20 férfit elhurcoltak és megöltek. 1945. január 12-én Budán a Maros utcai kórházra támadtak rá a nyilasok. Mintegy 100 orvost, beteget, ápolónőt gyilkoltak meg. Két nappal később a városmajori kórházat rohanták meg. Ott mintegy 150 emberrel végeztek. November 23-tól kezdődtek meg Budapesten a dunai rakpartokon a zsidó polgárok csoportos kivégzései. Legtöbbször a Lánchíd pesti hídfőjénél került sor a vérengzésekre, melyek során a Dunába lőtték az ártatlan embereket.
Szálasi uralmának négy hónapja alatt a nyilasterror áldozatainak száma országosan mintegy 65-70 ezerre tehető.

Ne csak őrizd, gyűlöld!

1945 első hónapjaiban még tartott a Dunántúlon a nyilasterror, amikor elkezdődött a 20. századi magyar történelem negyedik nagy terrorhulláma, a leginkább Rákosi Mátyás és Péter Gábor nevével fémjelezhető kommunista terror.
A kommunisták 1944 végén igen csekély támogatottságot élveztek az országban. Ugyanakkor legfőbb céljuk a kizárólagos hatalom, a proletárdiktatúra megteremtése volt. 1944–45 fordulóján, amikor a náci Németország és Japán legyőzése még megkövetelte a Szovjetunió és a nyugati szövetségesek együttműködését, a szovjetek nem látták alkalmasnak az időt a magyar kommunisták hatalomra juttatásához. Átmenetileg kiegyeztek a koalíciós kormányzással, de már 1944 végétől megkezdődött a kommunista hatalomátvétel előkészítése.
Ennek megfelelően az Ideiglenes Kormányban szovjet nyomásra a belügyi tárcát a kommunistákkal szorosan együttműködő parasztpárti Erdei Ferenc kapta meg. Nagy gondot fordítottak arra is,  hogy az új  rendőrség felállításakor az irányító pozíciókat csak kommunisták kapják meg. Hiába hozott a minisztertanács ülésén a kormány többsége ezzel ellentétes határozatot, a helyzet mit sem változott. Joggal jegyezhette meg Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök, hogy az új rendőrség állami szakapparátus helyett „pártrendőrséggé” vált. A politikai rendőrség szervezése kezdettől fogva a szovjet belügyi szervekkel szoros együttműködésben folyt. Élén 1945 januárjától a kommunista Péter Gábor állt. Ebből hozták létre 1946 októberében a Magyar Államrendőrség  Államvédelmi Osztályát, az ÁVO-t. Jelmondata sokat elárul jellegéről: „Ne csak őrizd, gyűlöld!” Átvették a harmincas évek koncepciós pereiben hírhedtté vált szovjet főügyész, Andrej Visinszkij alaptételeit, miszerint: „A büntetőjog az osztályharc fegyvere” és „A beismerő vallomás minden bizonyíték királynője”.
A Kommunista Párt hatalmi törekvéseit a szovjetek a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) révén tudták hatékonyan támogatni, ráadásul legális formában. Minden vesztes országban a békeszerződés megkötéséig (1947. február 10.) a SZEB minősült a legfőbb államhatalmi szervnek. Beleszólhatott a parlament munkájába, a pártok működésébe, és utasításokat adhatott a kormánynak. Minden legyőzött országban az a győztes nagyhatalom irányította a SZEB munkáját, amelynek csapatai felszabadították az adott országot. Így Magyarországon a Szovjetunió megbízottja kezében volt ez a kivételes hatalom.
A kisajátított rendőrség – főleg a politikai rendőrség – révén egyedül a Kommunista Párt rendelkezett átfogó, naprakész, részletes információkkal a rivális pártok belső helyzetéről, a politikai élet különböző szereplőinek terveiről, kapcsolatairól és megbeszéléseiről. Ez kivételes lehetőséget biztosított a kommunista hatalmi célok érvényesítésére, politikusok megfélemlítésére, megzsarolására, emigrációba kényszerítésére vagy börtönbe vetésére.
1945 novemberében a választások abszolút győztese 57 százalékkal a Kisgazdapárt lett. Szovjet nyomásra azonban kénytelen volt addigi koalíciós társaival, köztük a Kommunista Párttal továbbra is közösen kormányozni úgy, hogy a meghatározó tárcákat kommunista vagy kommunista szimpatizáns politikusoknak kellett átengednie. Így például a belügyminiszteri posztot Nagy Imre kapta meg, akit azonban Rákosiék hamarosan „gyengekezűnek” ítéltek, és a keményvonalas Rajk Lászlót tették helyébe, aki 1946 márciusától 1948 augusztusáig állt a belügy élén. Nevéhez súlyos törvénysértések sora fűződik.
1946 során a kommunistáknak sikerült keresztülvinniük az úgynevezett „bélistázást”, amely nagy számú közigazgatási dolgozó elbocsátását jelentette. Névlegesen a reakciós közhivatalnokoktól kívánták megtisztítani az államapparátust, valójában a kommunistaellenes szakemberek eltávolítása és az állásukban meghagyottak megfélemlítése volt az akció célja.
A békeszerződés aláírásának közeledtével az MKP számára egyre sürgetőbb feladatnak tűnt, hogy döntő fordulatot hajtson végre a hatalmi harcban a maga javára. A békeokmány aláírásával ugyanis minden vesztes ország, így Magyarország is visszanyeri teljes szuverenitását, a SZEB befejezi működését, és a szovjet csapatoknak távozniuk kell az országból. A békeszerződés megkötése azonban korántsem hozott alapvető változást a Kommunista Párt szovjetek általi támogatottságában. Bár a SZEB feloszlott, és ezzel megszűnt a szovjetek legális beavatkozási lehetősége a magyar politikai életbe, a szovjet csapatok mégsem hagyták el Magyarországot. Arra hivatkoztak, hogy az Ausztria területén állomásozó csapataikkal való összeköttetés fenntartása miatt szükséges Magyarországon csapatokat tartaniuk.
A Kommunista Párt 1946 végétől hozzálátott fő politikai ellenfelének, a Kisgazdapártnak a szétveréséhez. Ekkortól kezdődött a nagyszabású koncepciós perek alkalmazása. Ezek nyitánya az úgynevezett Magyar Közösség pere volt 1947-ben.

Kisgazdákat Szibériába

A belügyi hatóságok 1947. január 5-én hozták nyilvánosságra, hogy nagyszabású köztársaságellenes összeesküvést lepleztek le. Résztvevői – a hivatalos verzió szerint – horthysta politikusok, katonatisztek és hivatalnokok, akik a régi rendszer visszaállítására szőttek terveket.
1946-47 fordulóján mintegy 260 személyt vettek őrizetbe, akik közül többen vezető pozíciót töltöttek be a Kisgazdapártban. A vádlottakat teljesen elszigetelték a külvilágtól, sem ügyvéddel, sem családtagokkal nem érintkezhettek, sőt még magát Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnököt is eltiltották attól, hogy fölkeresse a fogvatartottakat. Így zavartalanul folyhatott megtörésük, és a megkívánt vallomások fizikai kínzásokkal történő kicsikarása. Ezek nyomán a kommunista párt hivatalos lapja, a Szabad Nép hétről hétre újabb és újabb kisgazda politikusok nevét tette közzé, akik részt vettek az – egyébként nem is létező – összeesküvésben, vagy kapcsolatot tartottak az összeesküvőkkel. 1947 februárjában az összeesküvés szálai már a Kisgazdapárt főtitkárához, Kovács Bélához vezettek. Rákosiék kulcsfontosságúnak ítélték eltávolítását a politikai életből. Ő azonban nem ismerte el bűnösségét, és bizonyítékot sem tudtak felmutatni ellene. A politikai rendőrség hiába kérte az őrizetbe vételét akadályozó mentelmi jogának felfüggesztését, azt a nemzetgyűlés nem szavazta meg. Végül február
25-én a megszálló szovjet katonai hatóságok letartóztatták és elhurcolták a Szovjetunióba. Kovács Béla nyolc évet raboskodott Szibériában. 1947. május végén politikai zsarolással kényszerítették ki Nagy Ferenc miniszterelnök lemondását. 1947 tavaszán mintegy 50 képviselő volt kénytelen távozni a Kisgazdapártból. Ezzel sikerült szétverni a legerősebb parlamenti pártot.
Kovács Béla, Nagy Ferenc, és az ártatlanul meghurcolt kisgazda politikusok sorsát intő például szánták minden politikus számára. Hasonló módszerekkel lehetetlenítették el a többi párt működését is. Miután 1948. június 12-én a kommunista párt magába olvasztotta a Szociáldemokrata Pártot, az így létrejövő Magyar Dolgozók Pártja maradt lényegében az egyetlen párt a politikai színtéren.
A totális állam kiépítésére törekvő Rákosi az egyházakat is alá akarta rendelni hatalmának. Ezért 1948. augusztus 20-ai kecskeméti beszédében a „klerikális reakcióval” történő leszámolást jelölte meg az egyik fő feladatnak. Elsősorban a katolikus egyház megtörését és vezetőjének, Mindszenty József esztergomi érseknek a félreállítását kívánták elérni. Mindszenty koholt vádak alapján történt letartóztatása, majd életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélése 1949 februárjában minden egyházi személy és hívő megfé-lemlítését szolgálta. Az ellene lefolytatott per kétségtelenül koncepciós jellegű volt, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy Mindszenty középkorias egyházfelfogása révén ragaszkodott a katolikus egyház anakronisztikussá vált államhatalmi befolyásához, és elutasította a valódi demokratikus átalakulás számos lépését.
Rákosi a parasztságot is be kívánta illeszteni a proletárdiktatúra rendszerébe. Fő feladatnak a termelőszövetkezetekbe tömörítésüket tekintette. A parasztság meghatározó részét alkotó birtokos gazdák többsége azonban nem kívánta feladni önállóságát. Ezért gazdasági és adminisztratív kényszerítő eszközök sorával igyekeztek őket rábírni, hogy lépjenek be a téeszekbe. A birtokos parasztok megtörését szolgálta, hogy hatalmasra növelték az adójukat, megemelték a beszolgáltatási kötelezettségüket, megkezdődtek a padlássöprések, amikor a parasztoknak még a vetőmagját is elvitték. Különösen a gazdagparasztok, a kulákok elleni fellépés volt kegyetlen. Állandósult velük szemben az uszítás, gyakran mondvacsinált ürügyekkel megbírságolták őket. Gazdasági bűncselekmények címén elítélték és börtönbe, vagy munkatáborokba hurcolták őket.

„Két napig verjék, ropogjanak a csontjai”

Az egyre szélesebb rétegekre kiterjedő és egyre erőteljesebbé váló megfélemlítés és terror hatékonyabb irányítása érdekében 1948. szeptember 6-án a korábbi ÁVO átszervezésével létrehozták a jóval szélesebb hatáskörrel működő Államvédelmi Hatóságot, az ÁVH-t. Kimondták, hogy az ÁVH csak „formálisan állami, ténylegesen pártszerv, a párt politikai bizottságának szerve”. A szervezet élére Péter Gábort állították, az állomány létszámát 28 ezer főben határozták meg. Az ÁVH a későbbiekben tovább terebélyesedett, és 1950-től kivonták a Belügyminisztérium hatásköréből. Így még korlátlanabbul szolgálhatta Rákosi elképzeléseit.
Az ÁVH két börtönt és négy internálótábort működtetett (Kazincbarcika, Kistarcsa, Recsk, Tiszalök). 1951–53 között a szervezet kiadásai kétszeresére nőttek, összesen mintegy 3 milliárd 200 millió forintot használt fel, miközben egy átlagfizetés havi 800 forint volt. 1953-ra az ÁVH besúgóhálózata 40 ezer emberből állt, a szervezet 1 millió 280 ezer személyről vezetett nyilvántartást.
Ezekben az években a félelem légköre ülte meg az országot. Senki nem érezhette magát biztonságban. Ekkoriban vált széleskörűen ismert fogalommá a „csengőfrász” kifejezés, mert nem lehetett tudni, kiért jön el éjszaka a fekete autó.
Az ÁVH irányításában Rákosi mellett Farkas Mihály, a párt Katonai Bizottságának elnöke játszott szerepet. Rákosi gyakran a legapróbb részletekbe menően adott utasításokat a foglyok vallatására, a koncepciós perek felépítésére, sőt a kiszabandó ítéletekre vonatkozóan is, többek között az 1949 júniusában lefolytatott Rajk-per esetében.
E híres koncepciós perben Rajk ugyan kétségtelenül áldozat volt, de annak a terrornak az áldozata, melyet korábban ő is kíméletlenül alkalmazott. Belügyminisztersége alatt, az ő tudtával, beleegyezésével, sőt közreműködésével zajlott az első nagy koncepciós per, a fentebb említett Magyar Közösség pere, melynek már volt ártatlanul kivégzett áldozata is.

Kádár Nagy Imréről

„Mi ígéretet tettünk, hogy velük szemben – az általuk is utólag elismert – múltbeli súlyos cselekményeikért büntetőeljárást nem indítunk.” (1956. november 27.)
„A kormánynak nincs szándékában átadni Nagy Imrét a bíróságnak.” (1957. február 27.)
„Nem lesz per Nagy Imre ellen, jóllehet helyzete kényes.” (1957. április 4.)

Ahogy a terror hírhedt szovjet alkalmazói, a politikai rendőrséget irányító Jagoda, Jezsov, Berija egymást követően mindnyájan leváltásra kerültek, és kivégezték őket, úgy hasonló sors várt a terror magyarországi működtetőire is. Ezt láthatjuk a terror időszakának belügyminiszterei esetében. A Rajk-perben aktívan közreműködő Kádár János maga is koncepciós per áldozata lett. 1951-ben letartóztatták, életfogytiglani börtönre ítélték, magánzárkában tartották. Nagy Imre hozta ki a börtönből 1954-ben. A Kádárt követő belügyminiszter, Zöld Sándor 1951-ben letartóztatásának hírére – tudva azt, hogy mi vár rá – inkább az öngyilkosságot választotta.
Szűcs Ernőt, az ÁVH helyettes vezetőjét, aki nemcsak a koncepciós perek előkészítésében vett részt, hanem a vádlottak vallatásában, kínzásában is, Rákosi parancsára 1950-ben letartóztatták. Rákosi azt az utasítást adta Péter Gábornak, hogy „két napig éjjel-nappal úgy veresse, hogy ropogjanak a csontjai”. Ezt követően Szűcsöt testvérével együtt az Andrássy út 60.-ban agyonverték.
Hamarosan maga az ÁVO, majd ÁVH rettegett vezetője, Péter Gábor is sorra került. Rákosi utasítására 1953 januárjában tartóztatták le, aki egy szovjet mintára megrendezendő cionista per fővádlottjaként akarta perbe fogni. Sztálin 1953. márciusi halála azonban koncepcióváltást eredményezett. Rákosi az elkövetett súlyos törvénytelenségek minden politikai terhét őrá hárította, és életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítéltette. Ügyében 1956 októberében rendeltek el perújrafelvételt, s 1957-ben már Kádár uralma alatt, érdemei beszámításával 14 évre mérsékelték büntetését. 1959-ben egyéni kegyelemmel szabadult.
Sztálin halálával és Nagy Imre miniszterelnöki kinevezése után 1953 nyarától érezhetően enyhült a terror nyomasztó ereje az országban. Az ’56-os forradalom leverését követően azonban 1956 novemberétől a 20. századi magyar történelem ötödik nagy terrorhulláma borította el az országot.

Kádár sortüzei

A november 4-ei szovjet katonai intervenció a forradalom katonai ellenállását eltiporta ugyan, de a társadalom túlnyomó többségének ragaszkodását a forradalom vívmányaihoz nem tudta megtörni.
A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány és vezetője, Kádár János november első heteiben teljesen súlytalannak és hiteltelennek minősült az emberek többségének a szemében. A forradalom hívei előtt árulása és a törvényes magyar kormány szovjet fegyverekkel történt megdöntése személyét és kormányát elfogadhatatlanná tette. Mivel Kádár kétfrontos harcot hirdetett, és nemcsak a forradalommal szemben lépett fel, hanem határozottan elítélte a sztálinista, rákosista politikát, így az ’56 előtti kommunista káderek támogatását sem élvezte.
Kádár nem rendelkezett hozzá hű közigazgatási apparátussal, mert a helyi hatalom országszerte a forradalom alatt választott forradalmi és nemzeti bizottságok illetve munkástanácsok kezében volt, ők élvezték az emberek többségének bizalmát.
A társadalom különböző rétegeit tömörítő szervezetek is a katonailag levert forradalom és annak kormánya mellett álltak ki. Így például november 12-én az Írószövetség kiáltványban tiltakozott a szovjet katonai beavatkozás és a hatósági terror ellen. Az Írószövetség tiltakozásához csatlakozott a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar Távirati Iroda, az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság és a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága is. November 14-én megalakult a Nagy-budapesti Központi Munkástanács, amely ellenzéki programot fogadott el és élvezte a vidéki munkástanácsok többségének támogatását. Kádárékat az a veszély fenyegette, hogy súlytalan uralmukkal szemben a munkástanácsok országos szintű szervezetének létrejöttével egy tekintélyes választott országos hatalmi szerv alakul, amely kész együttműködni a lakosság többsége által legitimnek tekintett és a jugoszláv nagykövetségen menedéket kapó Nagy Imre-kormánnyal.
Kádárt veszedelmes helyzetéből ismét a szovjet fegyveres erők segítették ki. A Jugoszláv Nagykövetségről a bántatlan hazatérés ígéretével távozó Nagy Imre-csoportot szovjet fegyveresek rabolták el és szállították a romániai Snagovba. Az Országos Munkástanács megalakulását pedig szovjet tankok akadályozták meg.
November végén Kádár felhagyott antisztalinista szólamaival és szélesre tárta pártjának, az MSZMP-nek a kapuit a régi ÁVH-sok, rákosisták előtt.
December elején véglegesen ellenforradalomnak minősítették az októberi eseményeket. Ennek eredményeként hamarosan 40 ezerre emelkedett az MSZMP tagjainak száma. Münnich Ferencnek, a forradalom elszánt ellenségének irányításával megindult a karhatalmista osztagok felfegyverzése, valamint a munkásőrség felállítása. Személyes bosszútól lihegő volt ÁVH-sokból, leváltott tanácsi káderekből és más keményvonalas rákosistákból szerveződtek a karhatalmi egységek, a pufajkás különítmények, amelyek megkezdték a falvak-városok terrorizálását. Megkezdődtek a tömeges letartóztatások. Az erőszakhullámra válaszul országszerte tüntetések folytak. Ezeket azonban kegyetlen sortüzekkel törték le a szovjet katonai erők és a magyar karhatalmisták. (Civilek elleni mészárlások a forradalom alatt is történtek, ezek közül a leghírhedtebb a Kossuth-téri vérengzés, amelynek a becslések szerint több mint 200 áldozata volt.)
December 8-án Salgótarjánban csaknem tíz percig tartott a tüntetők mészárlása, melynek 46 halálos áldozata és mintegy 100 sebesültje lett. December 10-én Miskolcon lőttek a tömegbe, a kialakuló tűzpárbajban 8 tüntető és 2 katona vesztette életét. Ugyanaznap Tatabányán a karhatalom terrorjának 3 polgári áldozata és számos sebesültje lett. Másnap Egerben a karhatalom sortüzének 2 halálos áldozata és több mint 10 sebesültje volt. Egerben az előző napi vérengzés miatt újabb tüntetés kezdődött, ismét a tüntetők közé lőttek: hatan meghaltak, tizenkilencen megsebesültek. Kádárék decembertől a tiltakozó szervezetekkel is kíméletlenül leszámoltak. A Nagy-budapesti Munkástanács két vezetőjét tárgyalás ürügyén a parlamentbe csalták és ott letartóztatták őket. Betiltották a területi munkástanácsok, az Írószövetség és a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa működését. December 11-én újra bevezették a rögtönítélő bíráskodást, a statáriumot. Ennek során a katonai bíróságok mintegy 500 személyt ítéltek el, közülük mintegy hetvenet kivégeztek. A statáriumnak döntő szerepe volt a társadalmi ellenállás megtörésében.
Két nappal később megnyitották a Nagy Imre által 1953-ban már feloszlatott internáló táborokat, melyek egészen 1960-ig működtek. A rendelet lehetővé tette, hogy bárkit, törvényes ítélet nélkül is meg lehessen fosztani szabadságától fél évre, amit még kétszer meg lehetett hosszabbítani ugyanennyi időtartamra. Összesen mintegy 13 ezer embert internáltak. 1957 áprilisában létrehozták a népbíróságokat, amelyeknek a gyors és könyörtelen ítéletek kimondása volt a feladatuk. (A magyar jogásztársadalom ellenállását jelzi, hogy a rögtönítélő bíróságok felállítása után a Legfelsőbb Bíróságról 26 bíró távozott, további 130-at pedig elbocsátottak. Az ügyészségről 84 ügyészt küldtek el.)
Kádár többszöri ígéretei ellenére (lásd keretes írásunkat) a Snagovból hazahozott Nagy Imrét és híveit mégis bíróság elé állították. 1958. június 15-én Nagy Imre miniszterelnököt, Maléter Pál honvédelmi minisztert és Gimes Miklóst, a november 4-e utáni szellemi ellenállás egyik vezetőjét halálra ítélték, majd kivégezték, vádlott-társaikat súlyos börtönbüntetésben részesítették.
Az 1956-os forradalmat követő megtorlás méreteit tekintve a legnagyobb a magyar történelemben. Több mint 20 ezer volt a bebörtönzöttek száma, 229 személyt pedig kivégeztek.
(A szerző történész)

Olvasson tovább: