Kereső toggle

Őfelsége, a Szent Korona

Újra népszerű a jobboldalon a Horthy-államrend jogforrása

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„A Szent Korona a magyar állam folytonosságát és függetlenségét megtestesítő ereklyeként él a nemzet tudatában és a magyar közjogi hagyományban” – áll a 2000-ben elfogadott millenniumi Szent Korona-törvényben. Az akkori parlamenti erőviszonyok nem tették lehetővé, hogy a Szent Korona-tan alapján új alkotmány szülessen, a kezdeményezők egy része azonban nem tett le arról, hogy megfelelő (kétharmados) felhatalmazás birtokában a szimbolikus gesztusokon túlmutató közjogi tartalmat adjanak a Szent Koronának. Egy ilyen lépés azonban a történelmi példák alapján számos ellentmondást hordozna, nem is beszélve arról a kínos tényről, hogy utoljára Szálasi Ferenc tett esküt a koronára.

A Szent Korona-tan egy középkori ihletettségű, szerteágazó gondolatkör, melynek középpontjában az állami főhatalom kérdése áll. Alapvető jellemzője, hogy a korona fogalmát külön választja az uralkodótól, és egyfajta külön létezéssel ruházza fel. A sajátos személyiséggé formált koronát szentnek minősíti és az államhatalom csúcsára helyezi.

A koronaeszme a feudalizmus évszázadaiban Nyugat-és Közép-Európa államaiban egyaránt fellelhető volt. A középkor letűntével ez a tan Európa-szerte mint idejét múlt és aktualitását vesztett elmélet a jogtörténet emlékei közé került.

Magyarországon ezzel szemben egészen a 20. század közepéig, a Horthy-rendszer bukásáig elevenen tovább élt. 1945 után fél évszázadra a történeti kuriózumok sorába került, a rendszerváltás után azonban megnőtt azok száma, akik a hazai közjogban és közgondolkodásban újra aktualizálni szeretnék.

Király feletti hatalom

A Szent Korona-tan kialakulását, történetét tekintve egyik szembetűnő jellemzője, hogy nagyon rugalmas, alakítható elmélet. Az évszázadok során jelentős változásokon, lényegbe vágó átértelmezéseken ment keresztül, a politikai és hatalmi erőviszonyoknak, érdekeknek megfelelően.

Bár vannak, akik I. (Szent) István király személyével kívánnak súlyt adni a Szent Korona-tannak, a történeti kutatások azt bizonyítják, hogy István korában még nem létezett Magyarországon a korona-eszme. A korona fogalmát ekkor még nem választották el az uralkodó személyétől, hanem a király hatalmát jelképezte. Ezt mutatja az István király nevéhez fűződő Intelmek szóhasználata is.

Csak két évszázaddal később, az 1200-as évektől figyelhető meg a korona függetlenítése a király személyétől, amikor IV. Béla már a korona jogára hivatkozva vett vissza elődei által eladományozott birtokokat. A 14. században a korona bekerült nemzetközi szerződésekbe is, mint a magyar állam jelképe. 1381-ben a turini békében Velence évi hétezer aranyforint fizetésére kötelezte magát Nagy Lajos magyar királynak, utódainak, valamint „magának a királyságot képviselő koronának".

A korona szerepének változásában jelentős fordulatot hozott a 15. század eleje, amikor a Luxemburgi Zsigmonddal éles küzdelmet folytató magyarországi bárók nemcsak hogy elszakították a korona fogalmát az uralkodó személyétől, hanem szembe is fordították vele. 1401-ben a bárók fogságba vetették Zsigmondot, és maguk kezdték el gyakorolni a királyi jogokat „a Szent Korona joghatóságának felhatalmazásából". A király helyett tehát a koronát tették meg a főhatalom birtokosának. A királyi pecsét helyett külön pecsétet vésettek „Magyarország szent koronájának pecsétje" körirattal. Az addigi királyi kancellár, a király elleni összeesküvést szervező Kanizsai János esztergomi érsek pedig a Magyarország szent koronájának kancellárja címet vette föl.

A 15. század közepére a bárók mellett a renddé szerveződő köznemesség is részt kívánt az államhatalomból. Ők is a korona segítségével igyekeztek kifejezni e törekvésüket. 1440-ben a megválasztott

I. Ulászlót nem tudták megkoronázni az érvényes királyi koronával, mivel azt Erzsébet királyné ellopatta. A korona V. Lászlóval együtt Bécsbe került a Habsburgokhoz, ezért Ulászlót István király fejereklyetartójáról levett koronával koronázták meg. Ennek kapcsán a rendek egy ünnepélyes oklevélben foglalták írásba felfogásukat, miszerint „a korona hatékonysága és ereje az országlakók jóváhagyásán alapul", és mindaddig, amíg az érvényes korona távol van, annak „minden jelképisége, misztériuma és ereje erre az új koronára értessék és ezzel a levéllel mindnyájunk akaratából erre szálljon át".

A század végén a bárók hatalma ismét jelentősen megnőtt, s ennek kifejezéseként 1490-ben törvénybe foglaltatták II. Ulászlóval, hogy „a király az ország koronáját soha, semmilyen módon a főpapok és bárók kezéből ki ne vegye". A főúri előretöréssel szemben fogalmazta meg Werbőczy István ítélőmester híres munkájában, a Tripartitumban a Szent Korona-eszme köznemesi értelmezését, mely hosszú évszázadokra meghatározó jelentőségű lett a nemesi közgondolkodásban. Werbőczy egyik fő célja, hogy bizonyítsa a fő- és köznemesség jogi egyenlőségét, az állami főhatalomból történő részesedésnek azonos jogát. Ennek alátámasztására kifejtette, hogy a legfőbb hatalmi kérdések, mint a „nemesítés, birtokadományozás, uralkodás és országlás" az ország Szent Koronájának joghatósága alá tartoznak. Mindezt a hatalmi jogkört a nemesek összessége a koronázással ruházza át a királyra. A király és a nemesség közti kölcsönös viszonyból vezette le, hogy valamennyi nemes a Szent Korona egyenlő jogú tagja. Ugyanakkor a nem nemeseket kirekesztette a Szent Korona-tagságából.

A haladás ellensége
A reformkorban éppen a jobbágyok, a nem nemesek kirekesztettsége volt a legbántóbb, legvitatottabb része a Szent Korona-tannak. Ezért nem tudta elfogadni e tant Kölcsey, s követelte, hogy „Werbőczy nemzetségébe" emeljék be „az adózó milliomokat". A polgári jogegyenlőség megteremtése érdekében utasította el Werbőczy Szent Korona-tanát Kossuth is. Werbőczy elméletét sarkából kifordítva az javasolta, hogy a magyar paraszt is legyen „tagja a nemzetnek, a Szent Koronának".

1848 őszén Táncsics Mihály is közzétette a koronával kapcsolatos nézeteit. A koronában a pápaság, a katolikus klérus és a Habsburg-ház Magyarország számára nagyon káros befolyásának jelképét látta. Ezért nem csupán a Szent Korona-tannal, hanem magával a koronával is szakított és azt indítványozta, hogy a korona „tétessék a Nemzeti Múzeumba mint régiség".

Annak ellenére, hogy 1848-ban érvényét vesztette a feudális jogrendszer, a kialakulófélben lévő hazai polgárság számos feudális gondolati elemet továbbvitt és beépített a formálódó magyar polgári közgondolkodásba. Igaz, a korszak legképzettebb jogásza, a haza bölcseként számon tartott Deák Ferenc a bécsi udvarral folytatott közjogi viták során mindvégig következetesen mellőzte a Szent Korona-tan alkalmazását és a koronát csak mint a királyi hatalom jelképét említette.

Az 1867-es kiegyezést követően a Szent Korona-eszme elsősorban a magyar birodalmi igények alátámasztását és a nemzetiségek függetlenségi törekvéseinek ellensúlyozását kívánta szolgálni. A Szent Korona-tan legnagyobb hatású hirdetőjének Timon Ákos bizonyult, aki három évtizeden át (1895-1925) professzora, majd vezetője volt a budapesti egyetem alkotmány- és jogtörténeti tanszékének. Mélyreható tudományos kutatások nélkül, főleg nemzeti hevülettől fűtve igyekezett széles körben elterjeszteni azt a felfogást, miszerint a Szent Korona-tan a magyar nép lelkében régóta meglévő, még az őshazából hozott erős jogérzék terméke. Véleménye szerint ennek hatására a magyar királyi hatalom már a középkorban közjogi alapot nyert, és alkotmányosan korlátozott közhatalommá vált. Timon e folyamat kiteljesedésének látta 1848-at.

Hatalmat adott Szálasinak is

Az első világháború elvesztését és a trianoni békét követően jelentősen megerősödött a Szent Korona-eszme szerepe a politikai életben és a közgondolkodásban. A Habsburg-ház magyar trónigényét támogató legitimisták éppúgy érvrendszerük fontos elemeként alkalmazták a Szent Korona-tant, mint az ellenük fellépő, Horthy, Bethlen, Gömbös nevével fémjelzett szabad királyválasztók. Ugyanakkor a trianoni béke revíziója érdekében készek voltak együttesen propagálni a korona-tan érvkészletét.

1931-ben azonban megjelent a hagyományos Szent Korona-tan szakmai bírálata is. A magyar történetírás új útjai című reprezentatív tanulmánykötet egyik szerzője, Eckhart Ferenc, a pesti egyetem alkotmány- és jogtörténet professzora, éles bírálatban részesítette Timon Szent Korona-tannal kapcsolatban is megnyilvánuló nézeteit, mivel az „a jogtörténeti iskola keblét feszítő sovinizmus" által indíttatva olyan ősi, egyenletes és magasrendű fejlődést tulajdonított a magyar nemzeti jogalkotásnak, amely egész Európában csak a magyaroknál figyelhető meg. Eckhart ezt alaptalannak minősítette, és az európai összehasonlító jogtörténeti vizsgálatok fontosságára hívta fel a figyelmet. Ennek alátámasztására megemlítette, hogy az ilyen kutatások nyomán nyert bizonyítást, miszerint Csehországban és Magyarországon hozzávetőlegesen ugyanabban az időben jelent meg a „corona regni" fogalma, mint a király személyétől elválasztott államhatalom szimbóluma és az ország egész területének egységét kifejező fogalom.

Eckhart tanulmánya hatalmas politikai vihart váltott ki. Bírálói továbbra is a magyarság magasrendű jogérzékét hangsúlyozták, s az „alkotmánybiztosítékok" meglétét, s ezáltal a magyar „alkotmány" töretlen fejlődését igyekeztek kimutatni az etelközi vérszerződéstől egészen a modern korig. Különösen heves reakciókat váltott ki Eckhartnak a cseh és magyar koronaeszme párhuzamaira vonatkozó - később részletesen bebizonyított - megállapítása, mivel ez sértette a szomszéd népekkel szemben hangoztatott magyar kultúrfölény elképzelését. A szakmai alapot többnyire nélkülöző, de annál dühödtebb támadások kis híján Eckhart állásvesztését eredményezték.

A szélsőjobboldali mozgalmakat, így a nyilasokat is átitatta a Szent Korona-eszme. Maga Szálasi Ferenc is, a Szent Korona jelentőségétől vezérelve, a koronára tette le nemzetvezetői esküjét 1944. november 4-én. Azt, hogy a koronához kötődő téves nézetek milyen súlyos politikai látásvesztést eredményezhetnek, jól mutatja, hogy egy visszaemlékezés szerint a német kapitulációkor Szálasi külügyminisztere a „menekült" kormány nevében jegyzéket intézett az Egyesült Államok külügyminisztériumához. Ebben azt javasolta, hogy az amerikaiak velük tárgyaljanak, mivel a száműzetésben is ők gyakorolják a teljes állami szuverenitást, hiszen a Szent Korona - állítása szerint - az ő birtokukban van.

1945 után csaknem fél évszázadig úgy tűnt, hogy a Szent Korona-tan teljesen elvesztette aktualitását. Az 1989-90-es rendszerváltást követően azonban két szervezet is alakult, a Szent Korona Társaság és a Szent Korona Szövetség, melyek megkezdték a Szent Korona-tan népszerűsítését. Bár 1990-ben konzervatív jellegű kormány alakult, évekig kísérlet sem történt arra, hogy a Szent Korona-eszmét állami szintre emeljék. Az 1998-ben alakult újabb kormány igazságügyminisztere 1999 szeptemberében terjesztett be egy koronatörvény-tervezetet. Ennek elvi bevezetője (preambuluma) a Szent Korona-tan rövid méltató összefoglalását tartalmazta. Heves viták után a törvénytervezetet a Szent Korona-tant összefoglaló preambulum nélkül fogadták el, majd hirdették ki 2000. január 1-jén.

Mindent vissza: Rácországtól Galíciáig

A Szent Korona-eszme egyik központi gondolata, hogy a Szent Korona önálló személyiséggel rendelkezik, minden és mindenki neki van alárendelve. Mindenek fölött álló hatalmát mutatja, hogy az állam minden polgára az ő alattvalója. Neki tartozik hűséggel az ország minden lakója. Az ő tulajdona az ország egész területe és az országhoz valaha tartozott területek összessége. Ő a legfőbb forrása minden állami hatalomnak, „egyesíti magában a törvényhozói, a bírósági és végrehajtó hatalmat". Az állami élet minden szereplője „a Szent Koronától nyer éltető erőt". A Horthy-korszakban, 1930-ban törvényt hoztak arról (1930. évi 34. tc.) hogy ezt követően minden magyarországi bíróságnak „a Szent Korona nevében" kell az ítéleteket kihirdetnie. A törvénytervezet vitájakor az igazságügyminiszter a következő szavakkal érvelt: „Amikor ez a törvényjavaslat a magyar korona nevében fogja mondatni az ítéleteket, akkor annak a bírónak mindaz a varázsereje meglesz, amely Szent István koronájából minden magyar vérén rezdül."

A magyar koronaeszme egyedisége, hogy míg más országok esetében a király személyétől különválasztott korona személye megmaradt elvont fogalomnak, eszmének, addig Magyarországon a koronaeszme által megformált sajátos lényt egy konkrét tárgyhoz, a magyar Szent Koronához kötötték. Ezért beszélhetett már a századfordulón Timon Ákos jogtörténész a korona misztériumáról, és jelenhetnek meg ma is könyvek Őfelsége a Szentkorona címmel.

A Szent Korona-eszmének kezdettől fogva fontos eleme volt a területi elv. Ennek jelentősége különösen megnőtt a török hódoltság korától, amikor a magyar állam egysége megszűnt, s az egyes országrészek idegen hatalmak uralma, fennhatósága alá kerültek. A Szent Korona-tan szerint az ország egész területe a korona tulajdona. Ha bármely korábban birtokolt terület elvész, az a Szent Korona sérelme. Az elveszett területekre, birodalom- vagy országrészekre azonban a magyar korona joga fennmarad, s ezekre a magyar király a korona jogán tarthat igényt. Az 1790-es koronázási hitlevéltervezetben a rendek a következő ígéretet várták el az uralkodótól: „Azokat, amelyek egykor Magyarország szent koronájához tartoztak és bármely okból elvesztek, törekedni fogunk visszaszerezni."

A Szent Korona joga érvényes volt az ország úgynevezett melléktartományaira is, így például Rácországra (azaz Szerbiára). 1426-ban István szerb despota elismerte, hogy - miként Zsigmond király írta - „Rácország minden jogával és tartozékával nekünk és a mi szent koronánknak és Magyarországunknak régtől fogva alá volt és van vetve, és... a szent korona jogához és tulajdonához közvetlenül tartozott és tartozik." Hasonló volt a helyzet Galicia és Lodoméria esetében is, melyek az Árpád-korban tartoztak rövid ideig magyar fennhatóság alá. Amikor a két tartományt Lengyelország 18. század végi felosztásával a Habsburg birodalom szerezte meg, a magyar rendek a Szent Koronára hivatkozva mindkét területre bejelentették igényüket, s kérték, hogy azokat a Szent Korona jogán csatolják Magyarországhoz.

A visszaszerzett területek a Szent Korona-tan szerint a Szent Koronába térnek vissza. Ezen az alapon állt például a Horthy-korszakban az 1938:34. tc., az 1939:6. tc., az 1940:20. tc. amelyek úgy fogalmaztak, hogy a Felvidék déli része, Kárpátalja, illetve Észak-Erdély és a Székelyföld „visszatért a Magyar Szent Korona testébe".

A Szent Korona azonban nemcsak területeket foglal magába, hanem embereket is. Az ország minden lakosa alattvalója a Szent Koronának, s neki hűséggel tartozik, de csak a hatalommal rendelkezők minősülnek egyben a Szent Korona tagjainak is. Kezdetben csak a főpapok és főurak voltak ilyen tagok, a 15. századtól a köznemesek is, de Werbőczy 1514-es Tripartituma hangsúlyozta, hogy a nem nemesek ki vannak zárva a koronatagságból.

A koronatagság a későbbiekben sem bizonyult alkalmasnak arra, hogy a magyar nemzetet egységbe fogja. A magyarságnak olyan kiemelkedő képviselője például, mint gróf Széchenyi István, a leghatározottabban elutasította, hogy őt bárki a Szent Korona tagjának tekintse. Mint híres munkájában, a Stádiumban írta: az, „hogy a szent koronának tagja, vagy Szent István köpenyének egy darabja vagyok, de facto sem physice, sem moraliter nem igaz".

Kinek az országa?

A Szent Korona-tan szorosan kapcsolódik a Regnum Marianum gondolatához is. Eszerint I. (Szent) István király 1038. augusztus 15-én Magyarországot a királyi korona képében Mária oltalmába ajánlotta. A Máriának történő felajánlás miatt a korona egyben Mária koronája, Magyarország Mária országa, azaz Regnum Marianum, és minden hatalom forrása az országban a Szent Koronát viselő Szűz Mária. Ebben az elképzelésben azonban két alapvető történeti tévedés található. Egyrészt a korona képében történt országfelajánlást semmiféle történeti forrás nem támasztja alá. Az István korára nézve történetileg mérvadó, 11. századi keletkezésű Nagy legenda és Kis legenda magát az állítólagos országfelajánlást nem is említi. A Könyves Kálmán korában, a 12. század elején íródott Hartvik-legendában bukkan fel először az országfelajánlás, de itt sincs szó arról, hogy ez a korona képében történt volna.

A másik súlyos történeti tévedés, hogy a korona képében soha meg nem történt országfelajánlást a jelenlegi királyi koronához kötik. Egyértelmű tény, hogy a jelenlegi korona nem az István által használt, II. Szilveszter pápától kapott királyi korona. Az alsó abroncsrészen ugyanis olyan uralkodók zománcképei láthatók, akik István halála után évtizedekkel uralkodtak: Dukász Mihály bizánci császár (1071-1078) és I. Géza magyar király (1074-1077). Ezt a koronát tehát nem viselhette István király.

Más bizonyíték is van arra, hogy a jelenlegi korona nem lehetett István koronája, így az országfelajánlás nem kapcsolható e fejdíszhez. István király koronája ugyanis egy 1074 őszén kelt pápai levél tudósítása szerint István halála után végleg kikerült Magyarországról, amikor III. Henrik legyőzte a magyar királyt, s az elzsákmányolt koronát elküldte Rómába, a Vatikánba. Egy 1693-ban megjelent vatikáni ismertető még arról számolt be, hogy a Veronika-kapu felett Magyarország koronája és koronázási jelvényei láthatók, melyeket Henrik császár küldött Rómába. A Veronika-kaput azonban később lebontották, és az István által használt koronának végleg nyoma veszett. (a szerző történész)

Olvasson tovább: