Kereső toggle

A megfélemlített ország

Terrorhullámok a 20. századi Magyarországon (1. rész)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A huszadik század magyar történelmének egyik szembetűnő jellemzője, hogy az ország vezetését rendre olyan politikai erők ragadták meg, amelyek ellenfeleikkel szemben a legkíméletlenebb leszámolást hirdették meg. Az ország, a nép vagy a nemzet érdekeire hivatkozva igyekeztek eltaposni az általuk kártékonynak ítélt csoportokat, rétegeket, osztályokat. Ennek során értékét vesztette szemükben az emberi élet éppúgy, mint a jog.

A 20. században öt nagy terrorhullám söpört végig Magyarországon. Az elsőre a Tanácsköztársaság 133 napos uralma idején került sor 1919 tavaszán és nyarán. Az 1919. március 21-én hatalomra került kommunisták forradalmi marxizmusának alapvető tétele volt a proletárdiktatúra, melynek szerves részét jelentette a terror alkalmazása. Amiként a szovjet-orosz bolsevikok fennen hangoztatták a terror szükségességét (Trockij Kommunizmus és terror című brosúrája, Lenin koncepciós perekre és terrorra felszólító levele a szovjet Központi Bizottsághoz), hasonlóképpen magyarországi elvbarátaik is nyíltan hirdették az ellenfeleikkel való kíméletlen leszámolást.

„Fojtsátok őket a vérükbe!"

A Tanácsköztársaság legfőbb irányító testületében, a Forradalmi Kormányzótanácsban leginkább a marxista filozófus Lukács György és Szamuely Tibor népbiztosok voltak a terror alkalmazásának legelszántabb képviselői. Álláspontjuknak igyekeztek eszmei indoklást is adni. Lukács György, aki a Vörös Hadsereg politikai biztosaként Poroszlón tizedelés során nyolc embert lövetett főbe, később így írt: „A vörösterror a hatalomra jutott proletárosztály elszánt, erőszakra is kész akaratának intézményes formája avégből, hogy a szocializmushoz vezető út akadályait eltakarítsa a maga útjából." 1919. április 15-én a Népszavában megjelent cikkében pedig a következőkre hívta fel a figyelmet: „Az államhatalom birtoka azt jelenti, hogy itt a pillanat az egykor elnyomó osztályok megsemmisítésére. Itt a pillanat, de élni is kell vele!" Szamuely Tibor már a hatalomátvételt megelőzően azt írta az „ellenforradalmárok"-ról a Vörös Újság február 11-ei számában: „Üssétek agyon ott, ahol találjátok őket! Mielőtt vérbe fojtanák a forradalmat, fojtsátok őket a vérükbe!" Majd 1919. április 20-án, húsvét vasárnapján a győri tömeggyűlésen a következőket mondta: „A hatalom a kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani. Most szükség lesz arra, hogy vér ömöljön. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, mely az igazi kommünvilághoz elvezet minket. Ki fogjuk irtani, ha kell, az egész burzsoáziát!"

Bár Kun Béla, a proletárdiktatúra irányítója humánus politikát ígért, és kijelentette, hogy a „Tanácsköztársaság kormánya akkor is, ha hatalmát a legszélsőbb szigorral érezteti, mindig humánusabb lesz", mint a polgári kormányok, a gyakorlatban a terror intézményesítésére adott utasításokat. Megszervezték a Belügyi Népbiztosság politikai osztályát Korvin Ottó vezetésével, aki a forradalmi terror egyik fő irányítója lett. Felügyelete alá tartozott a kegyetlenkedéseiről elhíresült, mintegy 200 fős terroralakulat, a Lenin-fiúk. Országszerte még számos további különítmény működött. Felállították a Front Mögötti Bizottságot, mely fegyveres karhatalmistákkal megerősített rögtönítélő bíróságként működött. Élén Szamuely Tibor állt, aki a vörösterror legfőbb vezetőjének számított. Ő verte le kemény kézzel a szolnoki és abonyi ellenforradalmi mozgalmat 1919 májusában. Júniusban a vasutassztrájk miatt hadműveleti területté nyilvánított Dunántúlon irányította a megtorlást. Csornán és Kapuváron többeket kivégeztetett. Ő fojtotta el a Kalocsa környéki parasztfelkelést is. Ennek során mintegy 50 embert akasztatott fel nyilvánosan.

A szélsőséges terror nemcsak külföldön váltott ki negatív visszhangot, hanem a tanácskormányon belül sem élvezett osztatlan támogatást. Bőhm Vilmos hadügyi népbiztos például „a forradalom tisztaságát" féltette a terror parttalan alkalmazásától. Főként a szociáldemokrata kormánytagok nyomására a terror korlátok közé szorítása mellett döntöttek, és május 19-én hivatalosan lefegyverezték a Lenin-fiúkat. A gyakorlatban azonban mindez csekély változást eredményezett. Néhány nap múlva Bőhm ellen sikertelen merényletet követtek el a Lenin-fiúk, akik egyébként átszervezett formában tovább folytathatták működésüket.

Az 1919-es vörösterror áldozatainak számát a különböző források 300 és 600 közé teszik. Az 1922-ben dr. Váry Albert által kiadott, A vörös uralom áldozatai Magyarországon című kötet 590 megölt személyt dokumentált.

Horthy és a különítményesek

A második nagy terrorhullám a Tanácsköztársaság bukása után vette kezdetét. Több mint egy esztendőn át tartott, 1919 augusztusától 1920 novemberéig. Elsősorban Horthy Miklós Nemzeti Hadseregének tiszti különítményeihez kötődik, de más szervezetek és fegyveres csoportok is kivették részüket a fehérterrorból. Fő feladatuknak az 1918-19-es forradalmak résztvevőivel, támogatóival és szimpatizánsaival való leszámolást tekintették. Gyűlöletük elsősorban a kommunisták, szociáldemokraták, liberálisok és zsidók ellen irányult.

Horthy, a fehérterror legfőbb irányítója, az antant megszállás alatt lévő Szegeden megalakult ellenforradalmi kormány hadügyminisztere volt 1919 nyarán. A Tanácsköztársaság augusztus 1-jei bukását követően függetlenítette magát a kormánytól, és saját vezetése alatt felállította a Nemzeti Hadsereg fővezérletét. Csapatait augusztus elején a Dunántúlra vezényelte, mely katonailag vákuumterületnek számított, hiszen az összeomlott Tanácsköztársaság fegyveres erejével már nem kellett számolni, a román katonai megszállás pedig nem terjedt ki erre az országrészre. A Nemzeti Hadsereg szerves részét alkották a tiszti különítmények, melyek közvetlenül a fővezérségnek voltak alárendelve, személy szerint Horthynak. A leghírhedtebb egységeknek a Prónay Pál-, az Ostenburg-Moravek Gyula- és a Héjjas Iván-féle különítmények számítottak.

Horthy 1919. augusztus elején személyesen adott utasítást a tisztogatások megkezdésére. Ezt követően a különítményesek bevonultak a városokba és falvakba. A helybéliek feljelentései alapján elfogták a forradalmak tisztségviselőit, a munkásmozgalom résztvevőit és zsidó származású polgárokat, értelmiségieket, és legtöbbször minden bírói ítélet nélkül felakasztották őket. Így például augusztus 10-én a Prónay-különítmény emberei gyilkolták meg a szekszárdi direktórium tagjait. Három nappal később Tolnán végezték ki az ottani direktórium tagjait. Augusztus 17-én ismét Szekszárdon gyilkoltak meg elfogott baloldali vezetőket. Szeptember 18-án a kaposvári törvényszéki fogházból hurcolták el a különítményesek a fogva tartott kommunistákat, és meggyilkolták őket. A féktelen terror hírei nagy felháborodást váltottak ki a nyugati hatalmak körében, és az antant egy vizsgálóbizottságot küldött ki Nathan Horowitz amerikai ezredes vezetésével a történtek kivizsgálására.

A szeptember 24-25-én lezajlott vizsgálatok során Horthy úgy szervezte meg a bizottság szemleútját (pazar vendéglátás, bankettek, a fővezérség által szervezett találkozók a helyi elöljáróságok megbízható tagjaival stb.), hogy a valós tények rejtve maradjanak a vizsgálóbiztosok előtt. A bizottság jelentésében így végül az szerepelt, hogy „a fehérterrorra vonatkozó hírek alaptalanok".

Ezt követően a Horthy fővezérsége alá tartozó különítményesek tovább folytatták a megtorlást. Szemükben általában a zsidó és a kommunista ugyanazt jelentette, ezért több ízben olyan zsidók is áldozatul estek a fehérterrornak, akiknek semmi közük nem volt a munkásmozgalomhoz. Az egyik legnevezetesebb ilyen eset Tószegi Freund Albert zsidó földbirtokosnak és jószágigazgatójának felakasztása volt. Engesztelhetetlen zsidógyűlölet fűtötte Horthy egyik legismertebb különítményes parancsnokát, báró Prónay Pált is, aki ekkor a fővezér legközelebbi hívei közé tartozott. Küldetésének tekintette a zsidók elleni fellépést, és egyáltalán nem érdekelte, hogy mi lesz az esetleges visszhangja a minden jogszerűséget nélkülöző tetteinek. Mint naplójában írta: „A liberális lapok így is, amúgy is ellenünk fognak írni, akár egy zsidót akasztunk fel, avagy valamennyit kivégezzük."

Ezzel szemben Horthy, miközben szabad utat engedett különítményesei terrorakcióinak, a nyilvánosság előtt nem kívánta vállalni sem a fehérterror brutális és törvénytelen gyilkosságait, sem az antiszemita tettek felelősségét. Sőt 1919 novemberében a Múlt és Jövő zsidó folyóirat hasábjain a következőket nyilatkozta: „Ünnepélyesen kijelentem, hogy a zsidóüldözések ügyében, melyek felelőtlen elemeknek a bűnei, a legszigorúbb vizsgálatot indítottam, a bűnösöket, a tetteseket és uszítókat egyaránt, amennyiben a hadseregemhez tartoznak, haditörvényszék elé állítom, és őket a Magyar Nemzeti Hadsereg kötelékéből örökre kizárom, egyébként magától értetődőnek tartom, hogy mindenféle pogromot, felekezeti üldözést és egyéni akciót kérlelhetetlen szigorral kell elnyomni." Tetteiben azonban nem követte saját szavait. Jól mutatja ezt Prónayhoz való további viszonya.

A beszédeiben és cselekedeteiben egy-aránt élesen antiszemita Prónayt nemcsak hogy nem büntette meg, és nem zárta ki hadseregének kötelékéből, hanem a Vitézi Rend tagjává tette, alezredesi rangra emelte, és az egész Prónay-különítményt 1. Szegedi Vadászzászlóalj néven Prónay parancsnoksága alatt beemelte a Magyar Királyi Honvédség reguláris egységei közé.

1919. november 20-án a fehérterror újabb nagyszabású akciójára került sor, amikor Héjjas Iván különítményesei a kecskeméti fogházból elhurcolták és brutális kegyetlenséggel meggyilkolták az ott fogva tartott kommunistákat. Ennek nyomán a Népszava decemberben cikksorozatot közölt az orgoványi, kecskeméti és izsáki vérengzésekről, s fellépést követeltek Héjjas Iván különítményével szemben. Válaszul az Ostenburg-különítmény fegyveresei 1920. február 17-én elhurcolták és meggyilkolták Somogyi Bélát és Bacsó Bélát, a Népszava szerkesztőjét és munkatársát. Somogyi és Bacsó meggyilkolása kapcsán Prónay a következőket írta naplójában Horthyról: „Nemcsak ő, hanem egész környezete már régen kívánta ezen imposztor zsidó firkászoknak a láb alól való eltevését."

A tiszti különítmények mellett más szervezetek is bekapcsolódtak a fehérterrorba. Így például 1919 decemberében az Országos Antiszemita Párt nagygyűlése után több száz tüntető megtámadta és szétrombolta a „baloldali és zsidó kötődésű" Népszava és Az Est újságok szerkesztőségeit illetve nyomdáját. A politikai ellenfelek megfélemlítését és félreállítását szolgálta a kormány 1919. december 5-én közzétett rendelete az internálásról, amely ezrével tette lehetővé olyanok fogva tartását, akik ellen nem született semmiféle bírói ítélet, és nem is követtek el semmilyen bűncselekményt. A megfélemlítés és terror 1920 januárjában hozta meg egyik fő politikai gyümölcsét, amikor az üldözött Szociáldemokrata Párt tiltakozásul bojkottálta a nemzetgyűlési választásokat, s így a munkásság évekre parlamenti képviselet nélkül maradt.

A terror légkörében folyt le Horthy Miklós kormányzóvá választása is az Országgyűlésben 1920. március 1-jén. A Parlament épületét és környékét példátlan módon a választás egész ideje alatt a Prónay-különítmény fegyveresei tartották megszállva.

1920 márciusától részben a belpolitikai okok, a konszolidáció fokozódó igénye, de főként külpolitikai megfontolások a terror visszaszorítására indították az újonnan alakult kormányt. A parlamentben a miniszterelnök felolvasta a versailles-i békekonferencián részt vevő magyar küldöttség vezetőjének Párizsból írt levelét, melyben gróf Apponyi Albert nyomatékosan hangsúlyozta a terror megfékezésének szükségességét, mert a fehérterrorról érkező hírek negatívan hatnak Magyarország megítélésére és ezzel a béketárgyalások kimenetelére.

A terror azonban csak lassan mérséklődött. Bár 1920. június 12-én feloszlatták a Héjjas-különítményt, két héttel később az Ébredő Magyarok Egyesületéhez tartozó Illy László és fegyveres csoportja brutális támadást hajtott végre a zsidó polgárság találkozóhelyeként ismert Club kávéház ellen a Lipót körúton. Behatoltak a kávéházba, az ott talált vendégeket kegyetlenül bántalmazták, egy bankigazgatót megöltek, egy ügyvédet pedig súlyosan megsebesítettek.

Több más atrocitás után végül 1920. november 10-én oszlatták fel a fegyveres különítményeket. A Teleki-kormány december végi amnesztiarendelete azonban gondoskodott arról, hogy a fehérterror egyetlen résztvevője se nyerhesse el tetteinek törvényes büntetését.

A rendelet kimondta, hogy szabadon kell bocsátani mindazokat, akik 1919. augusztus 1-je és 1920. február 16-a között követtek el bűncselekményeket, még akkor is, ha „hazafias felbuzdulásból" gyilkoltak meg embereket.

A fehérterror számszerű mérlege az eddig ismert adatok szerint a következő: 1919 és 1921 között több mint 73 ezer ember ellen indítottak eljárást politikai magatartásukért. 15 ezer volt a letartóztatottak száma. Közülük mintegy 7 ezret ítéltek el jogerősen. Több száz volt a kivégzettek száma.

(A szerző történész. Cikkünk második részét, amely a nyilaskorszakkal, valamint a Rákosi-érában és az 1956 után elkövetett megtorlásokkal foglalkozik, a jövő héten közöljük.)

Olvasson tovább: