Kereső toggle

Titokzatos eltűnések az Ördög-tengeren

A japán Bermuda

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hadseregek, hajóflották, repülőgépek – hogy csak néhányat említsünk azok közül, amik az évszázadok során eltűntek a Sárkányháromszögnek nevezett csendes-óceáni vizeken. A térség számlájára ugyanis több titokzatos baleset és nyomtalan eltűnés írható, mint a Bermuda-háromszögére. Egyesek számára a rejtélyes jelenségek ufók tevékenységének az egyértelmű jelei, mások viszont azzal érvelnek, hogy a térség olyan víz alatti vulkánokkal és olyan időjárással rendelkezik, amelynek következtében a tenger néha a gyilkos arcát mutatja.

A Japán, Tajvan és a Yap-szigetek között fekvő Sárkány-háromszögnek nevezett terület a kínai mondavilágból kapta a nevét, eszerint a víz alatt olyan sárkányok élnek, amelyek hatalmas hullámokat, örvényeket, sűrű ködöt és viharokat képesek létrehozni.

Az Ördög-tengernek is nevezett vízterületet sokan titokzatosabbnak és veszélyesebbnek tartják a Bermuda-háromszögnél is, ahol számos hajó, repülőgép tűnt el nyom nélkül. A történelemben feljegyzett egyik első nagy katasztrófára 1271-ben került sor a Sárkány-háromszögben, amikor is Kubiláj kán 900 hajós flottájával Japán elfoglalására indult. Ám a mintegy 40 ezer fős hadseregnek több mint a fele és a hajók jelentős része odaveszett egy hatalmas tájfunban.

Mongolok a hullámsírban

Tíz évvel később a mongolok még nagyobb hadsereggel, mintegy 3000 hajóval és 140 ezer emberrel próbálták meg újra Japán invázióját, hasonló eredménnyel. Több mint 70 ezer ember halt meg, és a hajók túlnyomó része is odaveszett az Ördög-tengerben. Japánt akkor is a térségben feltámadó szél mentette meg, amelyet ezt követően a japán történetírás „isteni szélnek" nevezett el. Az Ördög-tengerről szóló titokzatos feljegyzések Matthew C. Perry parancsnok - aki elsősorban arról ismert, hogy hajói kényszerítették ki Japántól, hogy megnyissa kapuit a nyugati világ előtt - megfigyelésével folytatódnak, aki a Tokiói-öbölben  egy hatalmas meteorszerű kék gömb repülését észlelte. A titokzatos repülő tárgy 1853. július 8-án hajnalban tűnt fel, és az általa kibocsátott kék fény néhány órán keresztül bevilágította az egész öblöt és az ott tartózkodó hajókat, majd eltűnt a tengerben.

Az Ördög-tenger térségében tűnt el 1937 júliusában Amelia Earhart is (kis képünkön), a híres női pilóta, a repülés egyik úttörője. Earhart eltűnésének természetesen számos oka lehet - többen felvetették, hogy az amerikai kormány megbízásából Japán ellen kémkedett, és a japán elhárítás végzett vele -, ez az eset azonban csak növelte a térség misztikus hírét.

A területet a japán hatóságok 1950-ben veszélyes zónának minősítették, majd 1952-ben egy expedíciót szerveztek, amelynek az lett volna a feladata, hogy megoldja az évszázados rejtélyt. A Kaio Maru 5 nevű hajó 22 főnyi legénységgel és 9 kutatóval a fedélzetén vágott neki az útnak, majd nyomtalanul eltűnt.

A Kaio Maru 5 végzetével és a Sárkány-háromszög történetével néhány éve részletesen foglalkozott a History Channel nevű televíziós csatorna. A film - némileg ellentmondva a csatorna tudományosnak szánt imázsának - a titokzatos eltűnésekre általános magyarázatként az ufóaktivitást említi. Olyan titokzatos helynek ábrázolja a Sárkány-háromszöget, ahol azonosítatlan úszó és repülő tárgyak jönnek-mennek, miközben a térségbe berepülők gyakran „időugráson" esnek át, és korábban jönnek ki onnan, mint ahogy bementek.

Gyilkos hullámok

Az ufós magyarázat természetesen mindig kéznél van, ha megmagyarázhatatlan jelenségekkel állunk szemben, a Sárkány-háromszögben bekövetkezett hajószerencsétlenségek nagy részéhez azonban nem volt szükség idegen űrhajókra. A tragikus eltűnések egyik oka minden bizonnyal az intenzív víz alatti vulkáni aktivitás, 2003-ban például a viszonylag közeli Mariana-árokban is vulkánkitörést figyeltek meg. A felszabaduló hatalmas mennyiségű gáz könnyedén felborít akár nagyobb hajókat is. (Amikor egy óriási gázbuborék eléri a felszínt, a tengerben azon a helyen egy nagy és mély „gödör" keletkezik. Ha ott éppen egy hajó tartózkodik, elkerülhetetlen a katasztrófa. A hajó belezuhan, és összezárul felette a tenger.)

Emellett több mechanikai tényező egybeesésekor - megfelelő áramlat, több irányból fújó szél stb. - létrejöhetnek a „gyilkos hullámoknak" nevezett, akár 20-30 méteres hullámok, amelyekkel szemben védtelenek a hajók. Bár tengerészek korábban is beszámoltak már arról, hogy láttak ilyen méretű hullámokat, az oceanográfusok ezeket a beszámolókat nem vették komolyan mindaddig, amíg 1995-ben az Északi-tenger egyik fúrótornyához közel nem mértek több mint 25 méteres hullámokat. 2000-ben egy óceánkutató hajó Skóciához közel mért be egy 29 méteres hullámot. 2004-ben az európai űrügynökség radarjai három hét alatt tíz olyan hullámot rögzítettek, amelyek meghaladták a 25 métert.

Az Economist magazin a közelmúltban számolt be arról, hogy a Harvard Egyetem és a New Orleans-i Tulane Egyetem kutatóinak laboratóriumi körülmények között is sikerült előállítaniuk ilyen gyilkos hullámokat. Az egyszerűség kedvéért a kutatók nem tengervízben, hanem laboratóriumi körülmények között modellezték a folyamatot.

A mélység alapzata

A tenger alatti világról és az ott található élőlényekről a Biblia több helyen is említést tesz. Ezekből kitűnik, hogy ez a világ sokkal gazdagabb, mint ahogyan azt általában gondoljuk. Az elmúlt években például sikerült lefilmezni az óriástintahalat, Jób könyve azonban egy leviatán nevű élőlényről tesz említést, amely mellett az óriástintahal kezes báránynak tűnik: „Fogainak sorai körül rémület lakik! Büszkesége a csatornás pajzsok, összetartva mintegy szorító pecséttel. Egyik szorosan a másikhoz lapul, hogy közéje levegő sem megy. Egyik a másikhoz tapad, egymást tartják, egymástól elszakadhatatlanok. Tüsszentése fényt sugároz ki, és szemei, mint a hajnal szempillái. A szájából szövétnekek jőnek ki, és tüzes szikrák omlanak ki. Orrlyukaiból gőz lövell elő, mint a forró fazékból és üstből. Lehelete meggyújtja a holt szenet, és szájából láng lövell elő.”
A tengeralatti világról érdekes beszámolót ad Jónás, aki az óriás cethal belsejében valami olyan utazást tett, mint a Mariana-árokba leszálló búvárok. „Nyomorúságomban az Úrhoz kiálték és meghallgata engem; a Seol torkából sikolték és meghallád az én szómat. Mert mélységbe vetettél engem, tenger közepébe, és körülfogott engem a víz; örvényeid és habjaid mind átmentek rajtam! És én mondám: Elvettettem a te szemeid elől; vajha láthatnám még szentséged templomát! Körülvettek engem a vizek lelkemig, mély ár kerített be engem, hínár szövődött fejemre.
A hegyek alapjáig süllyedtem alá; bezáródtak a Föld závárjai felettem örökre! Mindazáltal kiemelted éltemet a múlásból, oh Uram, Istenem! Mikor elcsüggedt bennem az én lelkem, megemlékeztem az Úrról, és bejutott az én könyörgésem te hozzád, a te szentséged templomába.”
Tekintettel arra, hogy a tenger legalján a nyomás normál élőlények számára elviselhetetlen, nem valószínű, hogy Jónás egy mezei ámbrás cettel tette meg a hosszú utat. Jónás történetében a Biblia azt is tudtul adja, hogy a tenger talapzata környékén található a Seol bejárata. A víz alatti univerzum – a gyakorlatilag teljesen feltérképezett szárazfölddel szemben – még számos meglepetést és fehér foltot tartogat.

Szkülla agyarai

Ha sárkányok nem is, de furcsa és titokzatos élőlények élnek az óceánok és tengerek mélyén, amelyek időnkénti fel-felbukkanásukkal komoly meglepetést okoznak a fenti világban. A New Scientist című tudományos ismeretterjesztő hetilap néhány éve arról számolt be, hogy tenger alatti mikrofonokkal egy olyan élőlény hangját rögzítették, melynek mérete a becslések szerint meghaladja az összes ismert tenger alatti élőlény méreteit. A rögzített hang ugyanis túlságosan erős volt ahhoz, hogy egy bálnától származzon. Egyes vélemények szerint a hang gazdája egy gigászi óriástintahal lehetett, amelyeknek maximális méretei nem ismertek.
Ennek a gigantikus élőlénynek a létezéséről már a görögök is beszámoltak, valószínűleg Szkülla, akivel Odüsszeuszt hozta össze a rossz sorsa, szintén egy ilyen óriástintahal lehetett: „…de ő maga roppant szörny; nem örülne, ki látná őt, még isten sem, közelébe ha érne az útján. Lába tizenkettő, levegőben leng valamennyi, hat hosszú nyaka van, mindegyiken egy riadalmas fej nőtt, és a fejekből három sor foga rémít, sűrű, tömött agyarak, tele éjszínű szörnyű halállal. Teste pedig bent áll, derekáig, az öblös üregben, csakhogy a rémes nyílásból a fejek kihajolnak. S ő ott, szikláját körültapogatva halászgat delphint, tenger ebét, de nagyobb víziszörnyet is olykor…” (Homérosz: Odüsszeia, Devecseri Gábor fordítása.)
Arisztotelész teutosznak nevezte el ezt a tengeri szörnyet, megkülönböztetve kisebb méretű fajtársától, a teutisztől. Párszáz évvel később idősebb Plinius számolt be egy óriástintahalról Naturalis historia című könyvében, amelyet Spanyolország partjainál fogtak ki az Atlanti-óceánból. Azokat, akik kifogták, meglepték az állat méretei, színe és rettenetes szaga, amely a beszámoló szerint még a kutyákat is kínozta. Ez a példány mintegy háromszáz kilogrammos volt és kilenc méter hosszú. Az óriástintahal több évszázadon keresztül visszatérő motívuma volt különféle mondáknak és tengeri történeteknek, mígnem 1861-ben az Alecton nevű francia hajó legénységének sikerült egy darabot leszakítania egy óriástintahalból. Valószínűleg ez az eset ihlette meg Jules Vernét is, aki  Húszezer mérföld a tenger alatt című regényében írt a tengeri szörnyről. A 19. század végén többször is találtak partra vetett óriástintahalat, amelyek mérete több esetben is meghaladta a tíz métert. 2002. január 15-én Kutaru Cucsija, a Tokiói Halászati Egyetem kutatója bukkant egy óriástintahalra, és elkészítette az első fényképeket erről a titokzatos élőlényről. Két évvel később Cunemi Kubodera, a Japán Nemzeti Tudományos Múzeum és Kjoicsi Mori, az Ogasawara Bálnafigyelő Egyesület munkatársa készített mintegy ötszáz képet egy nyolc méter körüli óriástintahalról saját természetes közegében, az Ogasawara-szigetek mellett. 2004. december 6-án Kubodera és munkatársai aztán rögzítették az első filmet is egy nőstény óriástintahalról, szintén természetes környezetében.
A mítoszokban gyakran szerepelnek hatalmas tengeri kígyók és sárkányok, amelyek jelenlegi létezésére nincsen bizonyíték. A nagyon távoli múltban viszont hatalmas méretű, akár sárkányoknak is beillő állatok népesítették be a tengereket. A tavalyi évben az Oslói Egyetem Természettudományi Múzeuma munkatársainak jól konzerválódott Pliosaurus-maradványokat sikerült feltárniuk a norvég sarkvidéken, a Spitzbergákon.
A 45 tonnásra becsült 15 méter hosszú őshüllő harapását a norvég kutatók olyan erősre becsülik, hogy ahhoz képest a csúcsragadozóként ismert T-rex mondhatni egész gyengéd volt; a Pliosaurus számára egy
T-rex könnyű préda lett volna. Hasonló méretű, 12-16 méteresre becsült Pliosaurus maradványaira bukkantak nemrégiben az angliai Devon környékén is. Az állatnak csupán az állkapcsa meghaladta a két métert.

Olvasson tovább: