Kereső toggle

A jövő krónikája - Isten országa még előttünk áll

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A reménységet, amely szerint a történelmi idő egy pontján a Földön megjelenik a Messiás, a világ megmentője, és elhozza minden nemzetre kiterjedő uralmát, a világbéke, a prosperitás, az igazságosság, a szeretet globális, földi, evilági megvalósulását, az ószövetségi zsidó próféták hirdették meg először.

Pénteken, október másodikán este, pontosan napnyugtakor megkezdődik a hetedik, és egyben utolsó, Mózes által elrendelt ünnep, a nyolc napon át tartó szukkót, a „sátrak ünnepe". A zsidóság egy héten át jelképesen lombsátrakban lakik, egyszerre emlékezve a múltra és a megígért jövőre. A múltra, hogy Egyiptomból kivonulva negyven éven át sátrakban vándorolt a sivatagban - és a jövőre, amikor a történelem végén a Messiás királyi uralma alatt békében és biztonságban élhet majd a zsidóság és valamennyi nemzet.

A nem zsidó népek ősi hiedelemvilágából ez a reményteli jövőkép hiányzott, de a kereszténység világ-méretű térhódítása nyomán elterjedt a nemzetek között is, és idővel - főként a nyugati civilizációban - történelemformáló erővé vált. Eközben azonban fokozatosan fel is hígult: először zsidó gyökereitől szakították el durván, majd egyre jobban átértelmezték, olyannyira, hogy végül már csak egy megfoghatatlan, illuzórikus, Istentől, a Bibliától és a Megváltótól függetlenített ködös reménysugár maradt belőle, míg végül Ézsaiás próféta örök szavai a liberális demokratizmus, a marxizmus-leninizmus, a nemzetiszocializmus és a New Age újpogány eszméin is túl az ENSZ New York-i főhadiszállása előtt a szervezet szekularizált politikai mottójaként landoltak: „Fegyvereiket kapákká kovácsolják, és dárdáikat metszőkésekké. Nemzet nemzet ellen kardot nem emel, és hadakozást többé nem tanul." (Ézsaiás 2:4) Jelkép a jelképben, hogy a bibliai reménységet hirdető dombormű az ateista Szovjetunió ajándéka volt a New York Cityben székelő világszervezet számára (képünkön).

A messianisztikus remény felhígítását azonban a történelmi kereszténység kezdte el a 3-4. századtól. Az ókeresztény korral foglalkozó történészek közül senki sem vitatja, hogy Jézus, az apostolok és a legkorábbi egyházatyák még valamennyien hittek a messiási világbirodalom konkrét, valóságos, történelmi eljövetelében. Túl az újszövetségi iratok számtalan ezt alátámasztó tanúságtételén, a későbbi szerzők is sokat írtak erről, Iraeneus például Papiász elveszett könyveire is hivatkozva említi, hogy János apostol sokat beszélt szóban tanítványainak a föld várható termékenységének mértékéről az eljövendő aranykorban. A Jelenések könyve szerint a messiási királyság a földön ezer évig fog tartani, és csak ez után lép majd át a világmindenség a történelmen túli örökkévalóságba; a messianisztikus korszak tehát a történelmi időn belül, ebben a világban valósul meg, és nem valamiféle „másvilágon". Ez az ókeresztény meggyőződés teljes összhangot mutat a rabbinikus állásponttal is, amely szerint a messiási kor nem azonos „az eljövendő világgal", hanem a történelmen belül valósul meg. A Jelenések könyvében szereplő ezer éves időmeghatározásról nevezték el ezt az ős- és ókeresztény reménységet khiliazmusnak (az 'ezer' jelentésű görög 'khiliasz' szóból), illetve millennizmusnak (ugyanennek a latin változatából). A korai keresztények valamennyien millennisták, khiliaszták voltak - ennek ellenére ezek szitokszónak számítanak immár több száz éve a tradicionális teológiában. De hogyan váltak azokká?

A két nagy tévedés

A 2-3. századtól két eszmetörténeti tényező is működésbe lépett, amely az eredeti keresztény reménységtől kezdte elidegeníteni az egyházat: a helyettesítési teológia (szuperszesszionizmus vagy szubsztitucionalizmus) és az allegorézis.

Az egyház elpogányosodásának folyományaként egyre erőteljesebben teret nyert helyettesítési teológia legfőbb tétele az, hogy Isten a zsidó népet mint kiválasztott népét véglegesen elvetette bűnei és hitetlensége miatt, és helyébe véglegesen az egyházat állította. Ezzel a felfogással megkezdődött az egyházban az eredetileg Izraelhez szervesen és elszakíthatatlanul kötődő messiási reménység „zsidótlanítása". Míg az Ó- és Újszövetség egyaránt Izrael népének nemzeti szintű helyreállításához kötötték a világbéke és a minden nemzetre kiterjedő áldás ígéretének megvalósulását, addig a pogánykeresztény egyház a 2-3. századtól fokozatosan átértelmezte az erre vonatkozó próféciákat az egyház világméretű térhódításának következtében várt pozitív változásokra a pogány világban, és egy „zsidómentes" Isten országa képét festette fel a hívők elé.

Mindez pedig nem lett volna lehetséges a második tényező, az allegorézis nélkül. Az okkult pogány misztériumvallások mítoszelemzési technikáiból importált írásmagyarázati eljárás lényege, hogy a bibliai próféciák szó szerinti (literális) és történeti értelmét megtagadták, mondván: csak az allegorikus, jelképes értelmezésük igaz, szó szerint nem kell komolyan venni őket. Így az Izrael végidőkbeli helyreállítását hirdető számtalan ó- és újszövetségi próféciát jelképesen mind a pogánykeresztény egyházra értelmezték át, megfosztva a Bibliát egyik leghangsúlyosabb üzenetétől. Az allegorézis előfutára Órigenész volt, aki ugyan még csak annyit tanított, hogy az allegorikus értelem magasabbrendű és „szellemibb" a szó szerinti értelemnél, miközben ő maga prédikációiban a hagyományos, újszövetségi írásmagyarázatot gyakorolta; mégis alapot vetett a szó szerinti értelmet teljesen megtagadó allegoristák számára, s az egy évszázadig zajló, az egyházat súlyosan megosztó „origenista viták" után végül Augustinus (Szent Ágoston) tette fel a pontot az i-re a 4. században, amikor azt tanította: a múltbeli események tekintetében a Biblia szó szerinti értelme is érvényes, de a jövőre vonatkozó próféciák - így az Izrael helyreállítására vonatkozók is - csak allegorikus, spirituális értelemben igazak, és az egyházra kell értelmezni őket.

Isten királysága - Messiás nélkül?

Ágoston más területen is továbblépett. Kortársa és vezető ideológusa volt a kereszténység fokozatos államvallássá válásának, hiszen akkoriban „Nagy" Konstantin császár, miután - sokak szerint csak látszólagosan - keresztény hitre tért, elfogadott vallássá, majd utódai néhány évtizeddel később államvallássá tették a Római Birodalomban a kereszténységet. Azt a beláthatatlan szellemi, erkölcsi és politikai következményekkel járó lépést, amely által a Jézustól fogva mindeddig az államhatalom ellenében vagy attól függetlenül működő egyház most egyetlen évszázad leforgása alatt az állam fölé rendelt hatalmi szervezetté vált, Ágoston igyekezett igazságként értelmezni. Egy bibliai példázat félreértelmezésével („kényszerítsétek bejönni őket" - Lukács 14:23) azt állította, hogy állami, sőt akár fegyveres erőszakkal is kényszeríthetőek az emberek a megtérésre, az Istennek való engedelmességre. „Az Isten államáról" szóló művében pedig kifejti, hogy most, mivel ez lehetségessé vált, a világi kormányzatot immár alá kell rendelni az egyház uralmának, mert ez utóbbi így képes lesz megszentelni az előbbit, és ezzel tulajdonképpen elérkezik az Isten királyi uralma. Ezzel új vallás született: a katolicizmus. Még ha Ágoston esetében mentő körülmény lehet is naivitása és a történelmi tapasztalat akkori hiánya, az utána eltelt ezer év látványosan bizonyította e modell működésképtelenségét. Nem az állam fölé rendelt egyház szentelte meg a földi uralomgyakorlást, hanem fordítva: az államhatalom rontotta meg szellemileg és erkölcsileg az őt birtokló egyházat. Ez a későbbi tapasztalat vezette aztán a protestantizmus egyes képviselőit, főleg az

Újvilágban már, hogy végül új modellt hirdessenek meg: az államot szigorúan el kell választani az egyháztól, az embereknek pedig szabad lelkiismeretüktől vezérelve, kényszer nélkül érdemes csak megtérniük. A demokráciát az Újvilágból importáltuk ezután vissza Európába - máig fe-lemás módon. Igaz, látható, hogy ez sem képes teljes megoldást adni a legnagyobb társadalmi problémákra. De kétségkívül a demokrácia az Isten nélküli emberiség legjobb politikai berendezkedési formája. Ezért minden áron ragaszkodnunk kell hozzá a Messiás visszajöveteléig. De ennél jobb lesz az Istennel élő emberiség megoldása, a valódi teokrácia. (Valódi teokrácia soha nem volt eddig a földön, hiszen az úgynevezett „teokráciák" mind Isten nevére hivatkozó emberi hatalmi rendszerek, pszeudo-teokráciák, hierarchiák voltak csupán.) A valódi teokrácia azonban a valódi Messiás személyes jelenléte nélkül nem valósítható meg.

A történelmi keresztény eszkatológia összeomlása

Ágoston nagy politikai teológiai tévedésének súlyos következményei voltak az eszkatológia, azaz a végidőkről és a messiási királyságról szóló tanítás területén is. Allegorikusan átértelmezve az ezekről szóló bibliai próféciákat végül az a koncepció alakult ki, amely szerint Isten országa immár elérkezett, éppen azáltal, hogy a kereszténység megragadta a birodalmi hatalmat. Az egykori pogány Római Birodalom átalakult „Isten földi királyságává", az „új  Jeruzsálem" Rómában ért földet, amely így a „Messiási Birodalom" új fővárosává lett. Az egyház megszerezte az országok fölötti politikai hatalmat, s ezzel megkezdődött a Föld államhatalmi eszközökkel történő krisztianizálása. A korabeli teológusok és prédikátorok az ezeréves királyság eljövetelének megtörténtét hirdették. Az allegorézis és a helyettesítési teológia elfedte azt a tényt, hogy mindeközben egyetlen, a messiási birodalomhoz kötődő, Izraelre vonatkozó prófécia sem teljesedett be; valamint azt a még plasztikusabb hiányt, hogy Jézus Krisztus még nem jött vissza. Ez utóbbit is meg lehetett ideologizálni a parttalan allegorizmussal: Jézus testi mivoltában az átlényegült oltáriszentségben jött és jön vissza minden misén a hívők testébe (hiszen a katolikus teológia szerint a pap által átváltoztatott ostya maga Jézus Krisztus, testi valójában) - ez a „parúzia az eukharisztiában" elmélete.

Természetesen más értelmezések is bőségben születtek Jézus visszajövetele megtörténtének és a Királyság eljövetelének igazolására az allegorizmus jegyében. A Jelenések könyvének preterista értelmezése szerint az abban leírtak János koráról szólnak csupán, a domitianusi keresztényüldözések viszonyairól, azaz a múltról. Az idealista értelmezés szerint a könyvnek semmi köze a történelemhez, pusztán a jó és rossz örök harcát szimbolizálja. A historicisták véleménye szerint pedig az egész könyv az egyház történelméről szól.

Mindez oka volt annak is, hogy 1000-1100 körül intenzív világvégevárás jelent meg a katolikus egyház széles köreiben. Hiszen ha az ezeréves királyság kezdetét Jézus első eljövetelétől vagy János apostol halálától számítjuk, ahogyan ezt egyesek értelmezték, akkor annak ebben az időben le kellett járnia. A korabeli elkötelezett szerzetesek nem a messiási királyságot, hanem a világ végét várták, mivel a Jelenések könyve szerint a messiási birodalom - amelyben ők hitük szerint éltek - után már az következik. Amikor mindez nem következett be, egy másik értelmezés került előtérbe, amely szerint az ezeréves királyság nem az 1. század közepén vagy végén, hanem a 4. században bekövetkezett konstantini fordulatkor érkezett el - azzal, hogy az államok fölötti hatalom az egyház kezébe került -, így aztán a messiási királyság és egyúttal a világ végét inkább az 1300-as években kell várni. Ekkor újra fellángolt az eszkatológiai várakozás Európában, de a várt világvége most sem érkezett el. Ezekben a századokban a szerzetesek újabb és újabb koncepciókat dolgoztak ki a helyzet megmagyarázása érdekében, amelyek közül Jochim de Florisé volt a legnagyobb hatású, aki a Szentlélek új, hierarchiamentes korszakának meghirdetésével erősen hatott a protestáns ébredésekre, sőt a szabadelvű demokratikus eszmék megszületésére is.

Végül azonban a katolikus eszkatológia toldozott-foldozott kunyhója recsegve-ropogva összeomlott a továbbgördülő történelmi realitás nyomása alatt. Így azt is meg kellett magyarázni, hogy az ezer évet sem kell szó szerint érteni, s ettől fogva teljesen ködössé vált az Isten országáról való látás, a Jelenések könyvét érthetetlen, az egyszerű hívő számára veszélyes könyvként állította be a tanítóhivatal. Az elérkezett, zsidómentes, földi „Isten országa" pedig immár néhány négyzetkilométerre korlátozódik mindössze a Vatikán területén.

Kétezer év után mára minden józan ember számára világossá vált, hogy nem arra vártunk, ami megvalósult. A Messiás még nem jött vissza, az Isten földi királysága nem érkezett el, és az egyház által a világban nem valósult meg a béke, a szeretet és a boldogság birodalma: a földön nincs meg Isten akarata ugyanúgy, ahogy a mennyben. Mi több, az egyházi és világi élet tendenciái egyáltalán nem is ebbe az irányba mutatnak.

„Elközelített Isten királysága!"

A fenti világkép középkorvégi összeomlása is oka volt annak, hogy a 16. században végül áttört a protestantizmus; de ez nem jelenti azt, hogy ők azonnal szakítani tudtak volna az ágostoni modellel. Luther az államegyházi struktúrát megtartotta, csak nemzeti egyházak formájában; a Jelenések könyvét pedig eleinte kártékony könyvként legszívesebben kirekesztette volna a kánonból, majd később elfogadta ugyan, de csak egyetlen, általa adott allegorikus, historicista magyarázattal együtt tartotta építő olvasmánynak. Kálvin Genfben vezetett be vallási diktatúrát, majd követték ebben a puritánok a legtöbb ó- és újvilági közösségükben, településükön. Az állam és az egyház szétválasztásának elve keresztények között először a karizmatikus, Szentlélekkel betöltött kvékerek városaiban, Pennsylvaniában és Philadelphiában jelent meg, és innen hatott az amerikai alkotmányozási folyamatra.

A lutheránusok és a kálvinisták többsége a mai napig a posztmillenizmust vallja, vagyis azt a fentebb ismertetett nézetet, amely szerint Isten királysága eljött már földi értelemben is Jézus első eljövetelekor vagy a konstantini fordulatkor, s annak megvalósulása maga az egyház; az ezer éves időtartamot pedig nem kell szó szerint venni. De a protestantizmus a központi tanítóhivatal egyeduralmának megszüntetésével mégis lehetőséget adott a továbbkutatásra. Így az elmúlt három évszázadban neoprotestáns teológusok különböző csoportjai alapos és friss elemzésnek vetették alá a témával kapcsolatos összes bibliai szöveget, valamint végigelemezték az eddigi koncepciókat és azok buktatóit. Ennek során világossá vált, hogy a helyettesítési teológia és az allegorézis hibás elméletek, amelyek a Biblia szövegének egészével semmiképpen sem harmonizálhatók. Előtérbe került a Jelenések könyvének futurista értelmezése, amely szerint még csak a 2-3. fejezetnél tartunk jelenleg, és az 5-19. fejezet apokaliptikus eseményeinek megvalósulása még előttünk áll a jövőben; s majd csak azután érkezik el a 20. fejezetben leírt messiási, ezer-éves birodalom. Így a modern neoprotestantizmus visszatért az egyházatyák khiliazmusához, millennizmusához.

Különösen az vált nyilvánvalóvá, hogy a zsidóság nem hagyható ki a végidők menetrendjéből. Az Isten földön megvalósuló uralma, az igazi teokrácia nem választható el Izrael nemzeti helyreállításától. A zsidóság hazatérése és államalapítása atyái földjén ezért üdvtörténeti jel a biblikus eszkatológiát valló zsidók és neo-protestánsok számára, amely közvetlen előjele a Messiás el-/visszajövetelének. Új reménység jele, hogy mégis elérkezik, de immár biblikus, nem pedig „zsidótlanított" és még kevésbé szekularizált formájában, Isten királyi uralma a földre úgy, ahogyan azt a Szentírásban eredetileg Isten kinyilatkoztatta ó- és újszövetségi prófétái által. Újra kezd előtűnni a homály alól a keresztények milliárdnyiszor elmondott legfőbb imájának eredeti tartalma: „Jöjjön el a Te királyi uralmad, és valósuljon meg akaratod itt a földön is ugyanúgy, ahogy a mennyben!"

Erre a jövőre emlékezünk ezen a héten. (a szerző teológus, filozófus)

Olvasson tovább: