Kereső toggle

Gyilkosok és cinkosok

70 éve írták alá a Molotov–Ribbentrop-paktumot

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

1939. augusztus 22-én Berlinben hivatalosan bejelentették, hogy Németország és a Szovjetunió megnemtámadási szerződést köt egymással. A hír bomba-ként robbant, az angol parlamentben néhány képviselő a hírszerzés kudarcát emlegetve kényelmetlen kérdéseket tett föl Lord Halifax külügy-miniszternek, aki azt mondta, hogy semmiféle jelentősége sincs a német–szovjet szerződésnek. Szálasi Ferenc Halifaxnál valamivel jobban értékelte a szerződést. Börtönnaplójában augusztus 26-án „óriási jelentőségű dolognak” nevezte. Szerinte Anglia, „valószínűleg zsidó zsoldban”, sok ügyetlenséggel vont gyűrűt a nemzetiszocialista államok köré, ezt ez a szerződés most felrobbantotta. Egy hét múlva kitört a II. világháború.

Szálasi abban is szinte teljesen biztos volt, hogy nagy háború most már aligha lesz, legfeljebb „epizódszerű", gyorsan lezajló fegyveres viszály. Örök optimistaként már a hungarista hatalmat is közelinek érezte. A nyilas sajtó örömmámorban fogadta a paktum megkötésének hírét, a párt tömegtüntetést akart rendezni a német és az olasz követség előtt, de ezt a rendőrség megakadályozta. Augusztus 27-én a nyilas tüntetők összetűztek a rendőrséggel, hatvanhat főt letartóztattak, köztük két nyilas képviselőt is. Ezek után Szegeden is tüntetést szerveztek a nyilasok, mintegy negyven autóval mentek le a Tisza-parti városba, ahol „Igazságot Szálasinak!" feliratú röplapokat osztogattak, és megpróbáltak a Csillag börtönhöz vonulni, de a rendőrség ezt az akciót is megakadályozta.

A Magyarság a szovjet honvédelmi népbiztosról, Vorosilovról írt dicsőítő cikket. Lenin szárnysegédjének nevezte, dicsérte örökké tanulni akaró elméjét, melynek köszönhetően a polgárháború csodálatos, hősies bátorságú hadvezéréből mára már képzett katonai tudós lett.

A kortársak, az átlagemberek nem tudhatták, hogy a szovjetek és a németek már hosszú hónapok óta a legnagyobb titokban tárgyaltak egymással. A nemzetiszocialista Németország és a szocializmust, sőt öndefiníciója szerint már a kommunizmust építő Szovjetunió esküdt ellenségek voltak. Ennek ellenére Sztálin a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja (SZKP) XVIII. Kongresszusán, 1939. március 10-én mondott beszédében burkoltan jelezte: hajlandó új alapokra helyezni a két ország kapcsolatát. Beszéde külpolitikai része a kétértelműség mesterműve volt. Többek között kifejtette, hogy Nagy-Britannia és Franciaország azt szeretné, ha Németország, Japán, Kína és a Szovjetunió háborúba keveredne egymással, és egymást kölcsönösen úgy legyengítenék, hogy majd saját feltételeiket diktálhassák nekik. Sztálin szerint Nyugaton „hazug kiabálásokat" lehet hallani az orosz hadsereg gyengeségéről, különféle zavargásokról. Sztálin szerint Németországban van „néhány őrült", akik szeretnék a Szovjetunió haragját felkelteni Németország ellen, és „minden látható ok nélkül" konfliktust akarnak elő-idézni a két ország között. Az SZKP főtitkára kimondta: mi „félretoljuk az őrülteket, és a normális emberekhez fordulunk". A Szovjetunió minden országgal békés, tárgyilagos kapcsolatokat akar, valamennyi szomszédjával „békés, szoros és jószomszédi" viszonyra törekszik, hangsúlyozta Sztálin. A nyugati hírszerzők is tudták, hogy 1937 és 1939 között a sztálini „tisztogatások" során több tízezer szovjet tisztet és főtisztet végeztek ki vagy zártak a Gulag táboraiba, végzetesen meggyengítve a Vörös Hadsereget. Londonban és Párizsban ezért sem tartották fontosnak, hogy Moszkvával németellenes szövetséget kössenek.

Alig néhány nappal Sztálin beszédének elhangzása után Németország megszállta és feldarabolta Csehszlovákiát, kikiáltották a „független" Szlovákiát, megszervezték a Cseh-Morva Protektorátust. Halifax március 14-én csak annyit mondott, hogy Nagy-Britannia nem lehet a világ csendőre. Országát ahhoz a felelősségteljes családapához hasonlította, aki megvédi családtagjait, de más városban élő idegenek védelmére nem siethet. Litvinov szovjet külügyi népbiztos március 18-án éles hangú beszédben ítélte el Csehszlovákia megszállását, és közölte: a Szovjetunió nem ismeri el a Cseh-Morva Protektorátust. Március 29-én Neville Chamberlain brit miniszterelnök bejelentette, hogy országa „garantálja" Lengyelország függetlenségét. Nagy-Britannia 1936-ban eltűrte, hogy Hitler remilitarizálja a Rajna-vidéket, Chamberlain 1938-ban nem reagált Ausztria bekebelezésére, aláírta a Szudéta-vidék elcsatolását kimondó müncheni szerződést, és nem tiltakozott Csehszlovákia megszállásakor sem. Most a személyes düh is munkálhatott benne, Hitler már sokadszor alázta őt meg. A brit miniszterelnök országa sorsát az agresszív, antidemokratikus, Csehszlovákia feldarabolásában közreműködő, elvakultan antiszemita lengyel ezredesek kezébe helyezte. Chamberlain csak két dolgot nem tisztázott, mielőtt „garantálta" volna Lengyelország függetlenségét: a Szovjetunió hajlandó-e segíteni Lengyelországnak, ha Németország megtámadná, és Lengyelország hajlandó-e elfogadni a szovjet segítséget? A brit kormányfő nem ismerte saját vezérkarának véleményét sem, pedig a hadsereg irányítói úgy vélték, hogy képtelenek megvédeni Lengyelországot. Chamberlain egyoldalú lépése Hitlert arra ösztökélte, hogy bebizonyítsa, az ilyesfajta garanciaadások értelmetlenek. Ráadásul a saját országuk védelmi képességeit túlértékelő lengyel politikusok most már úgy látták, hogy semmi értelme Hitlerrel tárgyalni.

London és Párizs 1939 tavaszán még azt hitte, hogy saját feltételeiket rákényszeríthetik Moszkvára, pedig Sztálinnak volt igaza, aki jól látta, hogy csak ő diktálhat. Lengyelország, Románia, Finnország és a három balti állam, Észtország, Lettország és Litvánia, egyformán tartottak a német támadástól és az orosz segítségtől. Mint Churchill emlékirataiban megállapította: ez a szörnyű dilemma megbénította a brit és francia politikát. A szovjet-brit-francia tárgyalások 1939 tavaszán-nyarán egy temetési menet sebességével haladtak, de egészen augusztusig Berlin is hiába várta, hogy megtudja, milyen feltételekkel hajlandó Sztálin Hitlerrel szövetséget kötni. Május 3-án a zsidó származású és elkötelezetten náciellenes Litvinov helyére Sztálin egyik leghűségesebb csatlósát, Vjacseszlav Molotovot ültette a külügyi népbiztosi székbe. A szovjet diktátor talán ezzel akart Hitlernek üzenni, aki április 28-ai beszédében ismét megfenyegette Lengyelországot, de egyetlen barátságtalan megjegyzést sem tett a Szovjetunióra. Hitler abból indult ki, hogy Nagy-Britannia népe racionális, hidegvérű nép, vezetői pedig jelentéktelen férgek, akik a Szovjetunió nélkül nem fognak Lengyelországért harcolni. Ebben a téves helyzetértékelésben megerősítette őt saját külügyminisztere, Joachim von Ribbentrop is.

1939. április 10-én a berlini szovjet követség egyik alacsony rangú diplomatája, Georgij Asztahov azt mondta német tárgyalópartnerének, hogy Sztálin és Hitler maguk képesek új realitást alkotni, nem hagyják, hogy a valóság uralkodjon rajtuk. Talán válaszként május 5-én a német hatóságok engedélyezték, hogy a Skoda Művek hadianyagokat szállítson a Szovjetuniónak. Május 20-án Molotov fogadta Friedrich-Werner von der  Schulenburg moszkvai német követet, és közölte vele, hogy a szovjet-német gazdasági tárgyalások folytatásának feltétele ezek politikai alapjainak megteremtése. Berlinben viszont egészen augusztusig hiába várták, hogy Moszkva kifejtse, mit ért a német-szovjet kapcsolatok „politikai alapjain". Az idő Sztálinnak dolgozott. Hosszú távon ő is, Hitler is jól tudta, hogy a háború elkerülhetetlen Németország és a Szovjetunió között. Hitler már a Harcomban kifejtette azt az alapvetően téves, szociáldarwinista véleményét, hogy Németországnak élettérre van szüksége, hogy lakosságát élelmiszerrel, iparát nyersanyagokkal ellássa. Ezt az életteret pedig Kelet-Európában akarta a német diktátor megszerezni. Rövid távon Hitler el akarta kerülni a háborút a Szovjetunióval addig, amíg Lengyelországgal „foglalkozik". A német hadseregben Hans von Seeckt tábornok képviselte a legmarkánsabban a kétfrontos harc ellenfeleit, és Hitler is azon a véleményen volt, hogy Németország nem harcolhat egyszerre a Szovjetunió és a nyugati hatalmak ellen.

Chamberlaint és Halifaxot 1939-ben nem érdekelte, hogy milyen megállapodást tudnak kötni Sztálinnal. Augusztus elején Moszkvába küldték Reginald Drax admirálist, de ő nem írhatott alá semmi olyasmit, ami véglegesen elkötelezte volna Nagy-Britanniát. A szovjetek valószínűleg inkább szerettek volna az angolokkal és a franciákkal megállapodni, erre mutat, hogy Draxot és Joseph Doumenec francia tábornokot Moszkvában maga Vorosilov fogadta. Doumenec aláírhatott volna olyan egyezményt, amely lehetővé teszi a Vörös Hadsereg „áthaladását" Lengyelország területén, de ezt Drax, ismerve a varsói álláspontot, megakadályozta. Sztálin ezek után engedélyezte, hogy megkössék a szovjet-német gazdasági szerződést. Az augusztus 19-én aláírt gazdasági megállapodás értelmében a Szovjet-unió 120 millió márka értékben vásárolhatott ipari termékeket Németországtól, és 180 millió márka értékben szállíthatott nyersanyagot Hitler birodalmának. Ekkor már Moszkvában tudták, hogy Hitler Lengyelország megtámadásának időpontját augusztus 26-ában jelölte meg. A német diktátor számára idegtépő napok következtek, míg végül augusztus 21-én este Sztálin megüzente Hitlernek, hogy 23-án hajlandók Ribbentropot fogadni.

A szívélyes, baráti légkörű tárgyalások során a két külügyminiszter néhány óra alatt megállapodásra jutott. Az aláírást követő ünnepségen Sztálin, „a német nép szeretett vezére", Hitler egészségére ürítette vodkás poharát. Bár a Szovjetunióban évtizedekig tagadták, a hivatalosan német-szovjet megnemtámadási egyezménynek nevezett szerződésnek volt titkos záradéka is. Ebben a két hatalom kelet-európai befolyási övezeteinek határát Litvánia északi határánál, Lengyelország területén pedig a Narev-Visztula-Szan folyók vonalánál húzták meg, mintegy 200 ezer négyzetkilométer területet juttatva a Szovjetuniónak. Nem döntötték el, hogy az aláírók érdekei megkívánják-e egy független lengyel állam fenntartását, de leszögezték, hogy ezt a kérdést „békés megállapodással" fogják rendezni. Délkelet-Európában a szovjet érdekszférába sorolták Besszarábiát, Németország politikai érdektelenségét fejezte ki nem is olyan nagyon hű szövetségesével, Romániával kapcsolatban.

A Komintern 1939 őszén azt próbálta a tagságukat viharos gyorsasággal veszíteni kezdő nyugati kommunista pártoknak bemagyarázni, hogy a demokráciák Hitlerrel szembeni politikája miatt kellett a Szovjet-uniónak szerződést kötni Németországgal. A Német Kommunista Párt a „béke megvédése érdekében" tett sikeres lépésnek nevezte a szerződést, alig néhány nappal a második világháború kitörése előtt. Az aláíróiról Molotov-Ribbentrop-paktumnak nevezett szerződésről Sztálin azt állította, hogy nem volt „hiba" a megkötése. 1941. július 3-án azt mondta, hogy a Szovjetunió másfél év békét nyert, és jelentős területek birtokába jutott. Sztálin ezt akkor mondta, amikor az 1941. június 22-ei német támadás után napok alatt elveszítették az 1939 szeptemberében megszállt területeket. A Vörös Hadsereg szeptember 17-én lépte át a lengyel határt, és néhány nappal később a Wehrmacht egységeit szövetségesként üdvözölték. Szeptember 28-án Moszkvában megkötötték a német-szovjet barátsági és határszerződést, melynek egyik pontja kimondta, hogy Litvánia is a szovjet érdekszférába kerül. A Japántól is fenyegetett Sztálin Hitler cinkosa lett Lengyelország megsemmisítésében. Azt hitte, elegendő időt és területet nyer ahhoz, hogy felkészülhessen a háborúra. Azt remélte, hogy Németország, Anglia és Franciaország hosszú háborúban kölcsönösen annyira meggyengítik egymást, hogy a Vörös Hadsereg könnyen meghódíthatja majd Európát. Tévedett. Hitler azt hitte, hogy az angolok a szovjetek nélkül nem fognak háborúzni Lengyelországért. Tévedett. A lengyelek azt hitték, hogy az angolok és a franciák segítségével meg tudják védeni hazájukat a szovjetek és a németek ellen. Tévedtek. A második világháború kitörése elkerülhetetlenné vált.
(A szerző történész)

Olvasson tovább: