Kereső toggle

A Mars vonzásában

Új célok az űrkutatás előtt

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Történelmi évforduló kérdőjelekkel: a holdra szállás negyvenedik évfordulója a számvetésre is alkalmat adott. „Nagy ugrás az emberiségnek” – mondta joggal Armstrong a Hold felszínére lépve, de mi történt azóta? Lesz-e újabb ugrás, tud-e újabb lendületet venni az emberi részvétellel zajló, nagy távolságú űrkutatás? A válasz nem egyértelmű: a hidegháború elmúltával alábbhagyott az „azért megyünk, hogy előbb odaérjünk”-féle lelkesedés, de nem kizárt, hogy a jövőben új, még sürgetőbb mozgatórugók adódhatnak. Például a Föld és az emberiség megmentése.

Szédületes volt a fejlődés a huszadik század első kétharmadában: 1903-ban a Wright fivérek tették az első lépést a földfelszín elhagyására. Történelmi léptékkel egy szempillantással, hatvanhat évvel később már a Holdra léphetett az első ember. Az Apollo-11 1969-es küldetését további öt sikeres holdutazás követte. Három és fél évvel később azonban a program befejeződött, és azóta sem járt ember a Holdon. Igaz, Eugene Cernan, aki eddig utolsó emberként lépett égi kísérőnk felszínére, 1972-es útja után még úgy gondolta, hogy a NASA 1980-ra újra embert küld a Holdra, majd az évezred fordulóján a Marsra is. Cernan az évforduló alkalmából egy interjúban elmondta: nagy csalódást okozott a számára, hogy az űrügynökség több mint három évtizeden keresztül pihentette a programot.
Ha összehasonlítjuk a holdra szállás előtti és az utána eltelt négy évtizedet, még ellentmondásosabb a kép: 1929-ben kezdődtek a Zeppelin tengerentúli útjai, 1939-ben a németek megépítették az első sugárhajtású repülőgépet, 1949-re megdőlt a hangsebesség rekordja, 1959-re pedig már a szovjetek és az amerikaiak is túl voltak az első űrszondák fellövésén. 1961-ben Gagarin 108 percet töltött az űrben, nyolc évvel később az Apollo-11 legénysége több mint nyolc nap alatt 800 ezer kilométert tett meg a Holdra és vissza.
1972 óta viszont az űrhajósok nem hagyták el a föld közvetlen környezetét. Ahogy a The Times egyik évfordulós kommentárja megjegyezte: az űrsikló és a nemzetközi űrállomás időnként közelebb volt Londonhoz – függőleges irányban – mint a négyszáz kilométerre fekvő Newcastle. Ráadásul az amerikai űrsikló programból is már csak hét küldetés maradt hátra. Ezt követően a 2015-re tervezett Orion-program beindításáig csak az oroszok – és esetleg a kínaiak – lesznek képesek embert juttatni az űrbe. Az utóbbi négy évtized nagy sikerei az ember nélküli űrszondák voltak, amelyekkel az emberiség a Naprendszer távoli széléig jutott. A legnagyobb erőfeszítést a nagyhatalmak a Mars feltérképezésére fordították, igaz, a vörös bolygóra indított űrjárművek kétharmada kudarcot vallott. Az élet nyomai után folytatott kutatás útjába váratlan akadályok tornyosultak: volt olyan küldetés, amely már az indulás pillanatában elvérzett, mások eljutottak a Marsig, de onnan nem, vagy csak másodpercekig voltak képesek információt továbbítani a Föld felé. A kudarcok miatt az űrkutatók egymás közt félig tréfásan arról beszéltek, hogy a Mars egy elátkozott hely, amely galaktikus szörnyként megemészti az eléje küldött földi látogatókat.
A hogyan tovább volt a témája annak a beszélgetésnek is, amelyet a 40. évforduló kapcsán az Apollo-11 három egykori utasa folytatott. A washingtoni űrmúzeumban tartott rendezvényen Neil Armstrong azt mondta, hogy szerinte a Hold meghódítása volt az utolsó alkalom, amikor az Egyesült Államok és a Szovjetunió még békésen küzdöttek egymással. „Nem állítom, hogy ez a »figyelemelterelő akció« segített elkerülni a háborút, de az biztos, hogy lekötötte mindkét fél figyelmét.” Mint mondta, a négy évtizeddel ezelőtt megvalósított program korábbi ellenségeket ültetett egy asztalhoz, így egyfajta „kivételes nemzeti befektetés volt” úgy az Egyesült Államok, mint a volt Szovjetunió számára.
Két útitársa, Buzz Aldrin és Michael Collins inkább előre tekintettek. Az asztronauták szerint a Hold helyett a Mars elérésére kellene koncentrálni az erőket. Collins, aki az Apollo-11 fedélzetén maradt egyedül, amíg Armstrong és Aldrin a Holdon jártak, azt mondta, hogy a Mars meghódítása ma már érdekesebb lenne, mint a Holdra visszatérni. Elárulta, hogy személyesen is jobban kedveli a Marsot a Holdnál. „Néha az az érzésem, hogy a rossz helyre repültem. Már gyerekként is a Mars volt a kedvencem, és még ma is az” – mondta Collins, aki attól tart, hogy túlságosan bele fognak bonyolódni a holdutazás felújítására irányuló programba, ami évtizedekkel fogja feleslegesen elodázni a Mars-program megvalósulását.
A megemlékezés keretében a NASA washingtoni központjában szervezett sajtótájékoztatón más asztronauták is felszólaltak. Eugene Cernan, aki az utolsó ember volt, aki a Holdon járt, egyetértett az Apollo-11 legénységével abban, hogy a Mars ma már sokkal fontosabb célpont, mint a Hold. „Vissza kell mennünk a Holdra, még többet kell megtanulnunk arról, amiről azt gondoljuk, hogy már ismerjük, telepeket kell ott létrehoznunk, teleszkópokat kell oda telepítenünk, hogy felkészülhessünk a végső célra, a Mars meghódítására” – mondta.
Aldrin annyiban nem értett egyet kollégáival, hogy szerinte nincs szükség arra, hogy a Holdra küldjenek hosszabb tesztidőre űrhajósokat, mielőtt elindulhatna az első Mars-misszió. „Miért menjünk ehhez a legnehezebb helyre? Miért ne lehetne ezt a Nemzetközi űrállomáson megvalósítani?” – tette fel a kérdést. „Egy nap embert fogunk küldeni a Marsra. És ha úgy gondoljuk, hogy oda küldjük őket másfél évre, aztán hazahozzuk őket, majd egy másik csoportot küldünk oda másfél évre, aztán hazahozzuk őket, Washington fog más megoldást találni arra, hogy hogyan költse el ezt a pénzt. Hacsak ki nem jelentjük, hogy a határozott célunk az, hogy állandó és folyamatosan fejlődő bázist hozzunk létre” – mondta Aldrin.
Washingtonban arra számítanak, hogy a közeljövőben eldől, merre veszi a NASA az irányt. George W. Bush öt éve meghirdette a Constellation-programot, amelynek keretében 2020 előtt újra embert küldenének a Holdra. A tervek szerint a Hold bázisként szolgálhatna a további ember által végrehajtott repülések számára. A költségeket legkevesebb százmilliárd dollárra becsülik, de kétséges, hogy az Egyesült Államok a jelenlegi tizenegyezer milliárdos államadósság és gazdaságélénkítésre költött több mint ezer milliárd dollár mellett fel akarja-e vállalni ezt a közvetlen hasznot nem hozó feladatot. (Nem beszélve arról, hogy Barack Obama eddig elődje szinte minden lényeges döntését felülbírálta.)
Európa is óvatos az új Hold-misszióval kapcsolatban. Az Európai űrügynökség vezetője szerint a Holdra visszatérésnek többnek kell lennie puszta zászlóelhelyezésnél. Jean-Jacques Dordain szerint „a Holdat környezetünk részeként kellene kezelni ahhoz, hogy tudományos előrelépést tegyünk, vagy riasztórendszert építsünk ki az aszteroidák, illetve más, a Földet fenyegető objektumok ellen, esetleg a Földre visszahozható erőforrásokat kutassunk”. (lásd keretes írásunkat)
Az emberi tapasztalatot azonban a legkifinomultabb robotműszerek sem tudják helyettesíteni. A Mars a tervek szerint a 2030-as években válna elérhetővé az asztronauták számára. A hatalmas távolság és a vörös bolygó eltérő röppályája miatt az űrutazóknak több éves utazásra és ott-tartózkodásra kell felkészülniük. Emiatt előtérbe került az életfeltételek kialakítása, vagy legalábbis barátságosabbá tétele. A Mars távolabb van a Naptól, mint a Föld, ezért ott kevesebb a fény (a földinek csupán negyvenhárom százaléka), az átlagos középhőmérséklet mínusz hatvan Celsius-fok körül van. Nincs szabad víz, még a szén-dioxid is csak megfagyott állapotban (szárazjég formájában) található a felszínén. De a Naprendszer összes többi bolygója közül (a Jupiter Europa nevű holdja mellett, amelyre 2026-ban szállhat le egy űrszonda) mai ismereteink alapján mégis ez a bolygó tűnik a legalkalmasabbnak a huzamosabb ott-tartózkodásra.
A NASA tervében három hajó indulna az első indítási évben. A visszatérő egység nem szállna le, hanem Mars körüli pályán maradna. A Marsra szállna egy üres lakóegység és egy e mellé érkező teherhajó, benne az üzemanyag-termelő modul és a felszállásra szolgáló egység. Két földi év múlva a következő indítási évben indulna az első hat fős csapat, és mellette a következő legénység tartalék űrjárművei. Az energiát atomreaktorok adnák. A legénység másfél földi évnyi időt töltene a Marson. A felszínen termelt üzemanyaggal térnének vissza a Mars körüli pályára, majd onnan haza.
A szkeptikusok szerint a földlakókat sújtó számtalan súlyos gond és válság miatt ez a pillanat nem néhány évtized, inkább száz év múlva vagy a még távolabbi jövőben következik csak be. Az optimisták azonban úgy vélik: ez Marco Polo, Magellán vagy éppen Niel Armstrong idejében sem volt másként.

Olvasson tovább: