Kereső toggle

Megtévesztve

Kiállítás a náci propaganda erejéről

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

1993 áprilisi megnyitása óta a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum (hivatalos nevén: United States Holocaust Memorial Museum - az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeuma) a jeruzsálemi Jad Vasem után a világ második legnagyobb ilyen jellegű intézménye. A hatalmas, szürke, négyemeletes épület a Smithsonian Múzeum-együttes része, a Lincoln-emlékműtől és a Fehér Háztól pár percnyire, az amerikai főváros központjában, a Raoul Wallenbergről elnevezett téren, a Mall közvetlen közelében áll. Az elmúlt tizenhat évben 28,1 millió látogatója volt, több mint egyharmaduk általános és középiskolás (az állandó kiállítást csak a tizenkét éven felülieknek ajánlják), a látogatók 12 százaléka külföldi és 95 százaléka nem zsidó.

Ebben az országban fontosnak tartják, hogy a hadsereg és a rendőrség tisztjei is ellátogassanak egy ilyen múzeumba, sőt, a látogatás után külön szemináriumokon elemzik a látottakat, elsősorban abból a szempontból, hogy az erőszakszervezetek tagjainak mi lehet a feladata, mi a felelőssége. A múzeum weblapjára csak 2008-ban 25 millióan látogattak el, több mint száz országból. A múzeum állandó kiállítása három emeleten, 3300 négyzetméter területen mutatja be kilencszáz tárgy (köztük például életnagyságú marhavagon) és hetven videoképernyő segítségével a náci fajelmélet és fajvédelem történetét, a zsidók, elmebetegek, cigányok, szlávok stb. szervezett kiirtását. A látogatók felkereshetik az ötödik emeleten lévő hatalmas szakkönyvtárat is. Külön részlegben dolgoznak a történészek, köztük a kül- és belföldi ösztöndíjasok, és a múzeum szakértői komoly oktatómunkát is végeznek.

A múzeumban rendszeresen rendeznek időszaki kiállításokat, jelenleg a két legfontosabb a Veszélyes hazugság, ami a Cion bölcseinek jegyzőkönyveit, a brosúra régebbi és mai hatását mutatja be, a State of Deception című pedig a náci propagandát. Ez a cím szándékosan kétértelmű: jelentheti a Megtévesztés államát, de a Megtévesztve fordítás is helytálló. A mintegy 500 négyzetméteres kiállítótérben a látogató szűk falak, paravánok között halad, és már belépéskor szinte mellbe vágja a nácik egyik 1932-es plakátja. Azon csak Hitler arcképe mered a fekete háttérből a néző szemébe, alatta a német nép jövendő Führerének vezetékneve. Semmi fölösleges szöveg, ő a köztársasági elnökválasztáson a hivatalban lévő elnök, az agg Hindenburg marsall ellenfele. Programja, jelszava nincs, de nem is kell, már mindenki ismeri őt.

A kiállítás gondosan válogatott és jó minőségben reprodukált vagy eredetiben beszerzett röplapokkal, plakátokkal, fotókkal, könyvekkel, festményekkel és más tárgyakkal mutatja be, hogyan sikerült az 1920-ban még jelentéktelen kis müncheni pártból, a Német Munkáspártból Hitlernek és híveinek 1932-re az ország leghatalmasabb pártját és mozgalmát, a Nemzetiszocialista Német Munkáspártot (NSDAP) létrehoznia. Otto Hoyer 1937-es, egész falat betöltő hatalmas festményén Hitler fáradt, de elszánt arcú, figyelmes tekintetű munkásoknak és munkásnőknek, német polgároknak beszél. A festmény címe egy a János evangéliumából vett idézet: „Kezdetben volt az ige..." Hitler áll a képen, lendületes gesztussal magyaráz, a többiek ülnek, a kelet-európai látogatót viszont most már nem is mellbe, hanem egyenesen gyomorszájon vágja a kísérteties hasonlóság a korabeli hasonló vagy azonos tartalmú Lenin- és Sztálin-festmények, plakátok és a náci propaganda termékei között. Kicsivel több kitekintés, utalás nem ártott volna az 1920-as, 1930-as évek európai fasiszta, nemzetiszocialista és bolsevik propagandamódszereire. A tartalom lehetett különböző, bár a nemzeti egység hangoztatása, a Vezér, a Führer vagy a főtitkár dicsőítése, az ellenség megbélyegzése az önkényuralmi rendszerekben általában azonos módszerekkel történt. Sem Hitler, sem Sztálin nem szenvedhette a modern, impresszionista vagy absztrakt művészetet és művészeket, a Moszkvában és elvétve még Berlinben ma is látható nemzeti (szocialista), „realista" köztéri szobrok ezt ékesen bizonyítják. Nem is beszélve a gigantikus, neoklasszicista minisztériumi épületekről, amelyeknek jelentős részét Berlinben csak azért nem lehet látni, mert a szövetségesek bombatámadásai porig rombolták.

Hitler és fő propagandistái, elsősorban Goebbels - ezt a kiállítás röviden, de meggyőzően mutatja be - tudatosan törekedtek az első világháborús antantpropaganda módszereinek átvételére. A propaganda hatását főleg és elsősorban azon lehet lemérni, hogy mennyire és milyen széles tömegekre hat meggyőzően - és ezt a nácik is jól tudták. A jó propagandista használ igazságokat, féligazságokat és hazugságokat, szelektál az információk között, bonyolult témákat vagy gondolatokat leegyszerűsítve ad elő, az érzelmekre játszik, támadja az ellenfelet, és gondosan megcélzott hallgatósághoz szól, általában egy ügyet hirdetve. Hitler a Mein Kampfban őszintén megdicsérte az angolok és a franciák, alapvetően hazugságokra épített, de éppen ezért (is) hatékony propagandáját. A kiállításon mutatnak is néhány példát, például a civilekkel szemben elkövetett német atrocitásokról szóló kitalált rémtörténeteket vagy a „hunoknak" nevezett németek démonizálásának módszereit. Az egyik 1914-es angol plakáton Németországot jelképező, egyik mancsában bunkót lóbáló hatalmas King-Kong majom rabolja el a szűzies fehér ruhában ájultan heverő Európát. Hitler levonta a következtetést: a jó propaganda soha nem hagyja az ellenfelet érvelni, nem idézi, csak támadja, cáfolja, ezenkívül rágalmazza az ellenséget, és hazugságokkal bombázza a hallgatóságot. A tömeg olyan, mint a nő - írta Hitler -, az érzelmeire hallgat elsősorban, és a propagandának mindig a tömeg értelmileg legalacsonyabb fokán állók színvonalán kell szólnia. Nem Goebbels, hanem Hitler volt a náci propaganda nagymestere, a karizmatikus vezető, a ragyogó szónok (erről egy rövid, de hatásos egykorú filmbejátszásból a kiállítás látogatói is meggyőződhetnek). Aki, ellentétben oly sok mai önjelölt népvezérrel, nem papírból olvasta fel beszédeit, ő szabadon szónokolt, és (sajnos) nagyon meggyőzően, mesterien játszva hallgatósága érzelmeivel.

Az 1920-as, 1930-as évek hatalomért folytatott küzdelmét jól kiválasztott plakátokkal mutatja be a kiállítás. Látható, hogy Hitler tudatosan választotta 1920-ban az NSDAP zászlajának vörös színét, a kommunistákat és a szociáldemokratákat akarta provokálni, egyébként teljes sikerrel. A remek rajzokkal készített plakátokon a kifejező jelszavak vagy vörös háttérből virítanak fehér betűkkel, vagy fordítva. Az egyik plakáton hatalmas horogkeresztes ököl csap le a weimari demokrácia asztalánál üldögélő, ettől halálra rémülő öltönyös, pocakos urak közé, és a felirat hirdeti: „Stop a korrupciónak!" A plakát rajzolója vagy látta azt az 1919-es magyar kommunista plakátot, amelyen a vörös ököl a párizsi békekonferencia asztalára sújtott le, vagy ugyanaz a motívum neki is eszébe jutott... Bár a kiállítás témája a náci propaganda, talán nem ártott volna kicsit többet megmutatni korabeli ellenfeleik, a polgári liberálisok, kommunisták, szociáldemokraták náciellenes, illetve saját programjukat hirdető plakátjaiból, röplapjaiból is.

A kiállítás második nagy része az 1933-1939-es korszak náci propagandáját mutatja be, jó érzékkel válogatva az antiszemita propagandaanyagok, a rendszer valódi kül- és belpolitikai sikereit, a munkanélküliség felszámolását, a versailles-i békediktátum előírásainak semmibe vételét, vagyis a Rajna-vidék remilitarizálását, az Anschlusst, a Szudéta-vidék elcsatolását, a Cseh-Morva Protektorátus létrehozását bemutató és a sikereket természetesen jelentősen eltúlzó plakátok, filmhíradók, tankönyvek stb. gazdag anyagából. Hitler és Goebbels egyáltalán nem örült, amikor egykorú titkosrendőri hangulatjelentésekből is megtudták, hogy az emberek többsége azt is elhitte, amikor Hitler azt állította, hogy ő nem akar háborút.

Mint már az 1933 előtti plakátoknál is megfigyelhettük, a náci propagandisták jó rajzolókat, gondos tipográfusokat alkalmaztak, akiknek a munkáit technikai szempontból szinte tökéletesnek tekinthetjük. Goebbels nagyon fontos propagandaeszköznek tartotta a néprádiót, amit a szegényebb parasztoknak, munkásoknak ingyen osztogattak, így 1938-ban már 15 millió családhoz, körülbelül 50 millió némethez jutott el a Führer hangja. A náci propaganda hatásosságáról három holokauszt-túlélő beszél, minden bizonnyal ma Amerikában élő, Németországból származó zsidók. Érdekes lett volna, ha sikerül németeket vagy osztrákokat is megszólaltatni arról, hogy ők mire és hogyan emlékeznek, mit olvastak, mit láttak, mit tapasztaltak az iskolában, a Hitler-Jugendben, a katonaságnál (és az SS-ben...).

A háborús propagandát bemutató részben igen éles a kontraszt a nagy győzelmek időszakát (1939-1941), mint a legyőzhetetlen germán-árja faj technikailag is tökéletes hadseregének sikertörténetét bemutató rész, és a nagy vereség korát (1942-1945) ábrázoló között. Ez utóbbiban a fő hangsúly már a zsidó bosszútól való félelemre, a keletről jövő, bolsevik veszélyre kerül. Az Örök zsidó és a Jud Süss című filmekből bő részleteket vetítenek az egyik kisebb teremben. Itt derül ki igazán, hogy Goebbels mennyire nem volt a propaganda mestere: az Örök zsidó nagy kudarc volt, az emberek nem álltak sorba a mozik jegypénztárainál, hogy megnézzék azt a „dokumentumfilmet", amelyen először egy zsúfolt kelet-európai gettót látnak, majd patkányok nyüzsögnek elő egy csatornanyílásból. Ezzel szemben az érdekes, „jó" történetet előadó, Lion Feuchtwanger eredeti regényét meghamisító antiszemita filmre tódultak a nézők. Ebben a részben kapott helyet a korabeli kelet-európai antiszemita propagandát is bemutató rész, amelyben érdekes román, lengyel, ukrán karikatúrákat, plakátokat is láthatunk. Sajnos az egykorú és nagyon gazdag magyar szélsőjobboldali, nyilas propagandaanyagokból egyetlen darabot sem állítottak ki. Az viszont érdekes, hogy az egyik társasjátékon, amelyet még 1939 tájékán készítettek, és a kisgyerekeket (is) a külföldi rádióadók hallgatásáról akarták „lebeszélni", nemcsak annak kellett visszafelé lépni, akinek a dobókocka szeszélye miatt Londonra vagy Párizsra kellett lépnie, hanem azoknak is, akik Budapestre vagy Bukarestre jutottak.

A kiállítás végén különösen érdekes a theresienstadti „mintagettóban" 1944 júniusában, a Nemzetközi Vöröskereszt delegációjának látogatásakor készült náci „híradó". A filmen békésen földet művelő felnőtteket, játszadozó, jól táplált gyerekeket lehet látni. Ma már pontosan tudjuk, hogy a nácik az NVK-delegáció látogatása előtt gondosan felújították a gettó házait, felhizlalták a foglyokat. A döbbenetes az, hogy az NVK képviselői akkor is, és még évtizedekkel később is azt hitték, hogy valóban a „prominens", gazdag zsidók „igazi" gettóját látják. Claude Lanzmann monumentális filmeposzában meginterjúvolta még 1979-ben az egyik delegátust, aki olyan szenvtelenül, hidegen és érzéketlenül beszélt arról, amit Theresienstadtban látott, mintha még mindig nem tudná, hogy a nácik őt is, a delegáció többi tagját is arra használták föl, hogy megtévesszék a világot. Nem utolsósorban a még deportálás előtt álló magyar zsidókat is.

A kiállítás végén néhány kép a mai uszítókat, gyűlölködőket mutatja: a ruandai tömegmészárlásért felelősektől Ahmadinezsád iráni elnökig, aki már évekkel ezelőtt arra szólította föl a muzulmánokat, hogy töröljék el a térképről az izraeli megszálló rendszert. A kiállítást alaposan legalább két óra alatt lehet végigjárni, de nagyon megéri. Ha valakinek lennének kétségei azzal kapcsolatban, hogy lehet-e szavakkal ölni, itt, ezen a kiállításon is meggyőződhet arról, hogy igen, lehet. A kirekesztő, gyűlölködő, rasszista, antiszemita propaganda hatott a német katonákra, az SA és az SS tagjaira, tehát azokra, akiknek a kezében a második világháború idején fegyver volt. De milliók és milliók követték Adolf Hitlert, egyszerű emberek, polgárok, parasztok, tanárok és egyetemisták is, egészen 1945 áprilisáig, az összeomlásig, a totális vereségig. Ebben pedig a náci propagandának óriási szerepe volt, ezt mutatja meg ez a kiállítás. (A szerző történész)

Olvasson tovább: