Kereső toggle

Oszama nem hisz Obamának

Imádkozhatott-e együtt Mózes, Jézus és Mohamed?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Barack Obama úgy fogalmazott meg június 4-ei kairói beszédében békeüzenetet az iszlám világ felé, mintha bizony sejtelme sem lenne arról, hogy a muszlim vallás a „hitetlenekkel" kötött békét bűnnek tekinti. Miközben a „Szent Koránból" idéz néhány mondatot a békeszeretetről, teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy az iszlámnak alaptanítása a kötelező fegyveres, hódító háború a nem muszlim területek irányában.

A vallási rendszerek nem úgy működnek, hogy egyetlen kiragadott mondattal jellemezni lehetne a lényegüket. Az, hogy a Korán - mely egyébként egy rendkívül ellentmondásos szöveg - tartalmaz néhány békés mondatot is, nem képes semlegesíteni azt a tényt, hogy rendszerszerűen mind a Korán maga, mind az arra épülő, meghatározó vallási kommentárok a vallási háborút igenlik, sőt kötelezővé teszik a muszlimok számára. Ezért mindig hazug dolog a vallásokról úgy beszélni, mintha egy-két mondatuk mindenestül jellemezné őket - csak a szekularizált, se a Bibliát, se a Koránt, se a judaizmust nem ismerő nyugati átlagember hiszi el, hogy a három nagy monoteista világvallás egyazon Istent imádja, és hogy ezen túlmenő különbségeik lényegtelenek. A muszlim világ azonban sokkal kevésbé szekularizált, mint a Nyugat, ezért Obama ökumenikus beszédét alighanem csak itt nálunk hitték el néhányan, a Közel-Keleten mindenki tudhatta, hogy az amerikai elnök szándékosan butábbnak tettette magát, mint amilyen, s a találgatások alighanem csak arról folynak, hogy ezt - a korántsem buta stratégiát - valójában miért is választotta.

De miről is van szó pontosan? Obama beszédének végén, fő üzenetként három mondatot idézett a Koránból, a Talmudból és a Bibliából, melyek közül a Koránt és a Bibliát szentnek nevezte. Mindhárom mondat a békét ajánlja, Obama pedig rájuk hivatkozva kifejezte, hogy a népek élhetnek békében a földön, ez Isten akarata. Beszédében más helyütt is utalt arra, hogy a három egyistenhívő valláshoz tartozók mind „Ábrahám gyermekei", és úgy kell békében együtt élniük, mint ahogyan a Korán szerint „Mózes, Jézus és Mohamed együtt imádkozott".

Obama „elfeledkezik" azonban arról, hogy a Korán tagadja a Biblia számos állítását, és egy olyan „Mózes"-t és „Jézus"-t tár olvasói elé, akik lényegileg különböznek a Biblia által bemutatott személyektől. Az iszlám tanítás szerint a zsidók és a keresztények meghamisították az Ó- és az Újszövetséget egyaránt. Míg az Újszövetség elismeri az Ószövetség isteni ihletettségét és tévedhetetlenségét annak minden „betűjével és jótájával" együtt, vagyis a zsidó és a keresztény hit között kontinuitás áll fönn, addig az iszlám tagadja az előző két kinyilatkoztatás lényegi állításait és alapszövegeinek hitelességét, egyedül a Koránt fogadva el hibátlan kinyilatkoztatásnak - vagyis nincs folytonosság közte és a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás között.

Ha a Biblia és a Korán egyformán isteni kinyilatkoztatás lenne - amint erre Obama a „szent" jelző állandó használatával utalt -, akkor Istent skizofréniásnak kellene tekintenünk, aki a leglényegesebb kérdésekben feloldhatatlan ellentmondásban van önmagával. Az Ószövetség, azaz a judaizmus és a Korán között feloldhatatlan és igen fontos ellentmondásként feszül az, hogy előbbi szerint Ábrahám Izsákot, Izrael ősatyját áldozta majdnem föl a Mórija hegyén, míg az utóbbi szerint Ismáelt, az arab nép ősatyját, amiből a két nép üdvtörténeti helyzetére nézve radikálisan eltérő dolgok következnek. Az Újszövetség és a Korán között még mélyebb ellentétek állnak fönn, mert előbbi Jézus Krisztust Isten született Fiának és Istennek mondja, míg a Korán mindkettőt kategorikusan tagadja. A keresztény hit legmélyebb lényegéhez tartozik, hogy Jézus azzal váltotta meg az emberiséget, hogy meghalt a kereszten, míg az iszlám szerint ez egyáltalán nem történt meg. Az Újszövetség szerint Jézus teljesítette be az ószövetségi Törvényt és Prófétákat, az iszlám szerint Mohamed; az előbbi szerint a Szentlélek a megígért Vigasztaló, az utóbbi szerint Mohamed. Ezek az ellentmondások a hit szempontjából lényegiek és feloldhatatlanok, egyszerre nem lehetnek igazak. Ha valaki mindegyiket egyszerre Isten igaz kinyilatkoztatásának állítja, tulajdonképpen istenkáromlást követ el, mert ezzel burkoltan azt mondja Istenről, hogy önmagával meghasonlott, következetlen, elvárásaiban kiszámíthatatlan, sőt bomlott.

Obama beszédében azt erősítgeti, hogy „a hitnek inkább össze kell bennünket hoznia. Ezért ösztönözzük Amerikában az olyan szolgálatokat, amelyek közelebb hozzák a keresztényeket, a muszlimokat és a zsidókat. A párbeszédet az egész világon át tudjuk alakítani vallásközi (Interfaith - »hitközi«) szolgálatokká". Természetesen fontos cél a békés együttélés és az, hogy minden ember segítséget nyújtson a másiknak a bajban, de ezt az ideált mélyen problematikussá teszi, ha az egyik résztvevő vallása kötelességként írja elő a másik erőszakos áttérítését, akár fegyveres úton. „A bibliai vallások dialógusa az iszlámmal, egy nem bibliai vallással, sőt explicite bibliatagadó vallással, létrehoz egy speciális új hitet: a »valláshitet«. Ha az az Isten, aki úgy ismerteti fel magát, hogy »én hoztalak fel Egyiptom földjéről«, »végső soron« azonos azzal, aki ezt nem mondja, akkor e vallásközi dialógus nyomán kialakulóban van egy vallásközi vallás." Ennek az új, vallásközi vallásnak az „istenközi istene" azonban sajnos „nem ereszkedik le odáig, hogy létezzék". (Tatár György: Politikai gnózis)

Fontos tudni, hogy az iszlám vallás alapvető tanítása a vallás és a politikai állam abszolút egyesítése, tehát a modern demokratikus elvnek, az egyházak és az állam szétválasztása elvének homlokegyenest az ellentéte. Az iszlám lényegéhez tartozik az a hitvallás, amely szerint az igaz hitet és erkölcsöt az államhatalomnak erőszakszervezeteivel kötelessége teljes egészében fenntartani és terjeszteni. Az iszlám hit nem képzelhető el iszlám állam nélkül: legfőbb törekvése az ilyen állam létrehozása. Ez a tanítás nem burkoltan, hanem deklaráltan van jelen az iszlám hitben. A klasszikus Korán-magyarázat nem az önvédelmi jellegű, hanem a hitetlenek ellen folytatandó feltétlen harc irányába vitte tovább a fenti elveket. A dzsihád klasszikus tanításának lényege, hogy egyetlen iszlám államnak kell lennie, amely uralkodik az „ummá"-n, a különböző nemzetiségű, már iszlám hitre térített emberek egész közösségén. E közösség, az ummá kötelessége háborúk révén folyamatosan szélesíteni, kiterjeszteni az iszlám állam határait, hogy a lehető legtöbb ember kerüljön annak uralma alá. A végső cél: az egész földet az iszlám uralma alá hajtani, és teljesen kiirtani a „hitetlenséget". Ezt fogalmazza meg a legismertebb dzsihádrészlet: „Harcoljatok ellenük addig, amíg már nincs többé kísértés és Allah hite nem győz; akkor viszont már nincs több ellenségeskedés, csak az igazságtalanok ellen. Allah azokat, akik javaikat és életüket harcban kockáztatják, az otthonülők fölé emelte. Ha hitetlenekkel találjátok szembe magatokat, fejet leszegve küzdjetek, míg öldöklést nem rendeztek közöttük; majd fűzzétek szíjra a bandát. S azután vagy kegyelem [a megtérőknek], vagy eladás, amíg a háború le nem tette terheit." (Korán, 47. fej.) Az állandó terjeszkedés, a dzsihád közös, mindenkire érvényes kötelesség, amelyet akkor teljesítenek, ha meghatározott számú személy vesz részt benne. Ha ez nem történik meg, az egész ummá vétkezik. Hogy a dzsihád szüntelen fenn legyen tartva, az iszlám vezetőnek évente legalább egyszer támadást kell indítania a birodalommal szomszédos valamelyik terület ellen. A védekező jellegű dzsihád esetében pedig minden fegyverfogható férfi számára kötelező a hadviselés.

(A The Oxford Encyclopedia of the Modern Islamic World nyomán, melynek legtöbb szerzője arab muszlim tudós.) Hol helyezhető el ebben a rendszerben a más vallásúakkal való békés együttélés?

„Aki elfedezi a gyűlöletet, hazug ajkú az" - tartja a Példabeszédek könyve.

Obama beszédének egyik fő témája a palesztin-izraeli viszony volt, azonban ennek tárgyalásakor se vette figyelembe, hogy a muszlim felfogás szerint Izrael állama nem más, mint a hitetlen Nyugat illegitim behatolása az iszlám által már meghódított, szent területre. Ezért Izrael ellen a muszlimokat a védekező jellegű dzsihád fent említett vallási kötelezettsége állandó háborúra kötelezi mindaddig, amíg a területet teljes egészében vissza nem foglalják (megjegyzem, ez Pécsre, Budára, Egerre is igaz - de Izrael sokkal közelebb van). A muszlim felfogás szerint a Szentföldön nem létezhet nem muszlim állam. A védekező dzsihád, túl azon, hogy minden muszlim számára kötelező fegyverfogást jelent, egyúttal minden „megszállót" hasonlóképpen ellenséges katonának is tekint, ezért legitimálja az ártatlan civilek megsemmisítését is. Lehet igazat mondani úgy, hogy ezeket a tényeket és folyamatosan gyakorlatba ültetett tanokat nemlétezőknek tekintjük? Az az Isten, aki Izraelről azt mondta, hogy „szeme fénye", és örök ítéletet helyezett kilátásba népe bántalmazóira nézve, s a Szentföldet örökre Izraelnek adta az Ószövetségben, hogyan lehetne azonos azzal az istennel, aki mindezt tagadja, és szent háborút hirdet ugyanezen földön, ugyanezen nép ellen?

Obama jó szándékúnak ható békés beszéde ezeken túlmenően is rengeteg csúsztatást tartalmaz. A palesztinokat például azzal inti az erőszakmentességre, hogy példaképükül állítja saját fekete rabszolga őseit, akik végül békés küzdelemmel szereztek polgárjogot. Miközben békére buzdít, súlyosan eltorzult, igazságtalan és hamis helyzetértékelést ad azzal, hogy a palesztinokat mintegy az izraeliek rabszolgáiként állítja be burkoltan. Kemény szavakkal ellenzi, hogy a leendő palesztin állam területén Izrael zsidó telepeket építsen, de egyetlen szót sem szól arról, hogy az izraeli területeken senki sem akadályozza arab falvak folyamatos létezését és bennük az építkezéseket. Az elnök által olyannyira szorgalmazott kétállami megoldást talán úgy képzeli el, hogy az izraeli területeken szabadon élhet bármennyi arab, a palesztin területekről azonban deportálni kell a zsidókat?

Visszatérve az elején föltett kérdésünkre: vajon az amerikai elnök és valamennyi tanácsadója, beszédírója ennyire tudatlan lenne, vagy csak tettetik magukat? És ami az utóbbi esetet illeti - Karinthyval szólva -, „ha igen, akkor miért nem?". Bizonyára a titkosszolgálatok tökéletesen tisztában vannak az iszlám valódi természetével. Azonban a teljes igazságot az elnök nem mondhatja ki, mert azzal világégést szabadítana a földgolyóra. Ezért taktikáznia kell. (Felelős politikusoknak, úgy tűnik, egy bizonyos szint fölött nem lehet igazat mondaniuk, csak majd az emlékirataikban, vagy még ott sem.) Oszama bin Laden a tőle megszokott ördögi intelligenciával észre is vette, szóvá is tette ezt a kairói beszéd előtti napon, amikor hangüzenetében azzal vádolta Obamát, hogy azért jött Rijádba, majd Kairóba, hogy „megosztottságot szítson az iszlám világban". A „vasárnapi keresztényekhez" hasonlóan a muszlim világban is tömegesen vannak „pénteki muszlimok", akiket a vallásuk nem igazán érdekel, inkább a megélhetést tartják szem előtt. Hozzájuk szólt ez a beszéd, őket kell elszigetelni a vallásukat igazán komolyan vevő fundamentalistáktól, hátha ezzel lassítani lehet a muszlim radikalizálódást. A szekularizált világnézetre építő beszéd célja a muszlim világ szekularizálása lehetett talán. Mert az alig hihető, hogy maga az elnök komolyan gondolta. Kérdés, hogy felelős politikusként szabad-e a békéért ennyire sokat hazudni. Ha ugyan tényleg a békéért.

„Az elnök nagyon hisz a nyitott, őszinte dialógusban" - nyilatkozta a beszéd kapcsán egyik főtanácsadója, David Axelrod. Obama is leszögezte beszédének elején fő céljaként - szintén a Koránra hivatkozva -, hogy igazat fog mondani. Nos, ez Kairóban sehogy sem sikerült.

Olvasson tovább: