Kereső toggle

Ahová te mész, oda megyek én is

„Biztos úr kérem, inkább maga lőjön le, mint a nyilasok!”

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Groszmann Szilvia 1926-ban született a volt Osztrák-Magyar Monarchia területén. Az ungvári zsidó család olyannyira magyarnak tartotta magát, hogy a trianoni béke után sem volt hajlandó felvenni a cseh állampolgárságot. Szilvia ezért „hontalan" volt egészen addig, amíg a második világháború után Izraelbe nem költözött. A 83 éves magyar nénivel, aki túlélt két kivégzést is, fia társaságában haifai otthonában beszélgettünk.

1939-ben a családja Pozsonyból Pestre költözött. Hogy élte túl a háborút?

- Engem egy magyar rendőr mentett meg, akinek sajnos nem tudom a nevét. Édesanyámmal együtt 1944-ben a Katona József utcából szedtek össze és irányítottak a Parlament előtti térre. Hiába volt svéd menlevelünk, ez akkor már semmit nem számított. Ott aztán négyes sorokba állítottak minket a rendőrök. Közben már messziről láttam, hogy géppisztolyos nyilasok közelednek. Amikor az egyik rendőr mellém ért, gondolkodás nélkül mondtam: „Biztos úr kérem, inkább maga lőjön le, mint a nyilasok!" ő erre a vállamra tette a kezét, és azt mondta: „Nem fogja senki lelőni, elviszem magukat a téglagyárba." Ekkor kicsit megnyugodtam. El is indítottak minket, de aztán amikor a Margit-szigethez értünk, én kiléptem a sorból, úgy tettem, mint akinek a cipőfűzőjét kell megkötnie. Eldöntöttem, hogy én nem megyek tovább. Apámat munkaszolgálatba vitték, az öcsémet deportálták, én mindenáron szökni fogok. Először a Váci utca felé vettem az irányt, mert tudtam, hogy ott van egy csoport, amely hamis papírokat állít elő. Hirtelen megláttam a nagybátyámat az út másik végén. Segítségért akartam kiabálni, de nem hívhattam a nevén Móric bácsit, mert az is túl árulkodó lett volna, ezért inkább „Marci bácsinak" neveztem! Szerencsém volt, hogy meghallotta a nagy forgatagban, és végül segített egy árvaházban elbújni.

Ettől kezdve már biztonságban volt?

- Nem egészen. A Munkácsi Mihály utcai árvaházban nem sokáig maradhattam. Addig is mellém szegődött egy négyéves, egyik lábára sánta kisfiú. Folyton hozzám bújt, és kérlelt: „Szilvi, vigyél ki innen, én nem vagyok zsidó, és szeretnék karácsonykor otthon lenni." Megígértem neki, hogy karácsonykor kiviszem, mert nekem még sikerült néha az utcára lopóznom. De pont karácsony reggel jöttek a nyilasok, ránk parancsoltak, hogy pakoljunk össze, és a tizennyolc éves fiúkat már hajtották is ki az udvarra. Én a négyéves kisfiúval a karomon vártam a sorsomra, miközben már hallottuk a puskaropogást, ahogy elkezdték kivégezni a fiúkat. Az egyik nyilas gorombán rám szólt, hogy azonnal vigyem vissza a kisfiút oda, ahol a beteg gyerekeket gyűjtötték össze, engem meg a többiekkel útnak indítottak a Radetzky laktanyába. Ott újból felsorakoztattak minket, elvettek tőlünk mindent, amit lehetett. Amikor ezzel végeztek, sorakozót fújtak a katonáknak, és lejött a kivégzőosztag. Ekkor azonban a túloldalról elkezdték lőni a laktanyát, és két lovas érkezett, akik ráparancsoltak a katonákra, hogy vigyék a gyerekeket vissza a gettóba. Így úsztam meg ezt a második kivégzést is az utolsó pillanatban.

Mi lett az árva kisfiú sorsa?

- A háború után a Dohány utcában a falra kiállították a megöltek, eltűntek fényképeit. Az első, akit megláttam a négyéves kisfiú képe volt. Nem tudom elmondani azt a rettenetes érzést, ami ott elfogott! Egy ártatlan, beteg gyerekről volt szó, aki még csak nem is volt zsidó. Ezen kívül az öcsémet is elvitték, és ő sem jött vissza. Akkor már az Almási tér 17-ben laktunk, összeköltöztetve sok más családdal. A tizenöt éves öcsém egyik reggel iskolába akart menni, de az édesanyámnak rossz megérzése volt, és könyörgött neki, hogy ne menjen el. De ő mégiscsak elment. Akkor láttuk utoljára. Csak a háború után tudtuk meg, hogy amikor aznap a leventecsoport hazafelé a vasútállomáshoz ért, a leventeoktató egy elegáns kézmozdulattal intett a katonáknak mondván: „Köztük is van egy pár zsidó, vigyétek őket!"

Hogy ért véget az Ön számára a háború?

- A végén már állandó utcai harcok voltak Pesten, a németek pedig házról házra mentek a zsidókat keresve. Akkor kezdtük felfogni, hogy a háborúnak egyszer vége lehet, amikor megjelent nálunk két orosz katona és az egy épületben összezsúfolt kétszáz embernek tejet és tejbegrízt hoztak. Addig olyan kevés élelmünk volt, hogy volt, amikor hárman ettünk egy gerezd fokhagymát egész nap. Apám, akit először munkaszolgálatba vittek, majd gyalog meneteltek Dachauig, azt mesélte: volt olyan, hogy már csak a földön talált csigákat ették.

A háború után nem találta Magyarországon a helyét?

- 1949-ben kaptunk vízumot. Sokan mentek Párizsba vagy Amerikába, de én kijelentettem, hogy csakis Izraelbe megyek! Azóta van állampolgárságom és otthonom, és azóta érzem teljes embernek magam. Itt mentem férjhez, és itt neveltük fel a gyermekeinket. Bár itt azóta is szinte folyamatosan háború van, és a zsidók még itt sincsenek teljesen biztonságban, ez az ország mégis épül és szépül. Egyre csak nőnek ki az új házak, felhőkarcolók, kerületek, városok. Amikor Izrael 61 éve megalakult, 82 országból érkeztek a bevándorlók, akik 102 nyelven beszéltek, de mégis sikerült összekovácsolódnunk, és ma mind megértjük egymást az ős-új nyelven.

Mit érez most Magyarország iránt? Gyűlöletet, haragot vagy akár sajnálatot?

- Én annyira magyarnak lettem nevelve, hogy amikor még Pozsonyban laktunk, és magyar zászlós hajót láttam elmenni, mindig elsírtam magam. Ez a háború után sem változott. Az országgal szemben nem érzek semmiféle haragot. Többször is visszamentünk nyaralni. Azt viszont soha nem fogom megérteni, hogy voltak képesek erre a gaztettre. Mert szerintem a magyar lakosság rosszabbul bánt velünk, mint a német katonák. A mostani nemzedék pedig, úgy tűnik, ugyanabba a hibába esik, mint a háború korabeli. Mert a kommunizmus alatt el lettek fojtva az emlékek, nem lehetett róluk beszélni, és nem lettek felelősségre vonva a tettesek. Most meg robbanni fog a múlt, egyszer csak előjön minden. Sajnos azt kell mondanom, olyan, mintha otthon a tejjel szívnák magukba az antiszemitizmust.

A férje, Groszmann György is Magyarországról jött Izraelbe. De ha jól tudom, nem egyedül. Vele jött a megmentője, Veronika is.

- A férjem családja jómódban élt a háború előtt. Porczai Veronika, vagyis Veca még tizenhat évesen mint falusi parasztlány került a félegyházi Strasser családhoz. Amikor az anyósom férjhez ment Pestre, nászajándékként vele ment a Veca is, aki már szinte családtagként segített a háztartásban. Amikor jött a vész, Vecának is el kellett hagynia a családot, és takarítónőként egy kórházban kapott állást. Ez idő tájban Gyuri már munkaszolgálatos volt a jugoszláv határon. Amikor Németországba deportálták, útközben a vonat megállt Pesten. Gyuri ekkor megszökött, és első útja Vecához vezetett, aki elbújtatta a kórház egyik vécéjében, amit mindig kulcsra zárt. Oda vitte neki az ennivalót, és amikor senki nem járt arra, kiengedte fürödni. A hűséges Veca utánunk jött Izraelbe is. Egy analfabéta, de ugyanakkor egy nagyon okos és jó ember! Nagy betűkkel írt EMBER. Neki is itt lett hazája. Egyszer megkérdeztük tőle, hogy nem akar-e visszamenni? És bár Veca talán sohasem olvasta a Ruth könyvét, mégis Ruth szavaival felelt: „A te hazád az én hazám is, a te Istened az én Istenem..."

Veca neve bekerült a Jad Va-sem-beli „Igaz Emberek" névsorába is.

- Érdekes, hogy Veca sohasem beszélt arról, hogy valakin segített volna. Később kiderült, hogy sokakat megmentett, köztük gyerekeket is. A Király utca 14. számú házból a zsidó lányokat a padláson, raktárban vagy a pincében rejtegette. De ő folyton csak azt hajtogatta, hogy nem csinált semmit! Ha kérdezték tőle, hogy miért segítette a zsidókat, mindig azt felelte: „Csak azokat nem értem, akik nem segítettek!" Egyetlen dolog bántotta egész életében, hogy egy szintén a családunkhoz tartozó kislányt, a Klárikát nem sikerült megmentenie. Pedig egy ideig a saját házában bújtatta. Egy nap aztán azt mondta a Klárika apja: „Hozd vissza a gyereket a gettóba, mert egy sorsa kell hogy legyen az egész családnak." A Veca hiába sírt, könyörgött, hogy hadd vigyázzon továbbra is a kislányra, az apa nem engedett. Másnap az egész családot elvitték a nyilasok. Egyikőjük sem tért vissza. Veca azóta azt a kislányt siratta, és magát okolta a vesztéért.

Ültettünk fát is a Veca emlékére a Jad Vasem kertjében. Veca méltán kapta meg a Világ Jámborai kitüntetést is, és a legszebb megbecsülést, azt, hogy Igaz Ember.

„Mert ahová te mész, oda megyek én is, és ahol te megszállsz, ott szállok meg. Néped a népem, Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott halok meg, ott temessenek el engem is.” (Ruth könyve 1:16-17)

Olvasson tovább: