Kereső toggle

A lejtőn nincs megállás

70 éve fogadták el a második zsidótörvényt

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hetven éve, 1939. május 5-én jelent meg az 1939. évi IV. tc. „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról”, közismert nevén a második zsidótörvény. Kéthly Anna, amikor egy évvel korábban a Szociáldemokrata Párt nevében bírálta az úgynevezett első zsidótörvény-javaslatot, figyelmeztette képviselőtársait: „…jön majd a licitálás, mint ahogy voltak is, akik a 20 százalék helyett az 5 százalékot kívánták, majd a végleges kiirtást a gazdasági életből, sőt egészen a fizikai lét elpusztításáig mentek el”. Igaza lett.

Imrédy Béla miniszterelnök ugyan 1938. szeptember 6-án Kaposvárott mondott beszédében leszögezte, hogy az 1938. évi XV. törvénnyel „a zsidókérdés jogi szabályozása lezáródott", ennek ellenére karácsony szent estéjén benyújtotta a második zsidótörvényt. Így a törvényjavaslat ellenzőinek és híveinek meglepetésére történt, hogy 1939. február 16-án Magyarország Főméltóságú Kormányzója Imrédy Bélát - miként a kiadott hivatalos közlemény hangsúlyozta - „saját kérésére" felmentette hivatalából, és helyére Teleki Pált nevezte ki miniszterelnöknek. Imrédy azért „kérte" felmentését, mert Horthy elébe tárta azokat a dokumentumokat, amelyek bizonyították, hogy a miniszterelnök egyik őse ereiben bőségesen csordogált zsidó vér. Bár Imrédy még a nürnbergi fajvédelmi törvények értelmében sem minősült volna zsidónak, Horthy és tanácsadói ezzel kiváló okot találtak az ekkorra már szélsőségesen nácibaráttá és antiszemitává (vissza)fejlődő, hajdanán még liberálisnak, angolbarátnak és a nyilasok ellenfelének tartott Imrédy menesztésére.

Utóda, Teleki Pál a felsőház előtt 1939. február 23-án elmondott bemutatkozó beszédében téves statisztikai adatok alapján ismét előadta az antiszemiták egyik kedvelt legendáját a 19. század második felében Magyarországra özönlő zsidó tömegekről. Mit sem törődve azzal, hogy a szintén antiszemita Kovács Alajos akadémikus, a Központi Statisztikai Hivatal elnöke már 1922-ben a nyilvánosság elé tárta: a hazánkba bevándorló zsidók számát a 19. század második felében jelentősen felülmúlta a tőlünk kivándorló zsidók száma. Teleki a zsidókat asszimilálhatatlan fajnak tartotta, és a dualista kor nagy hibájaként említette, hogy őket a „nyugati demokrácia" módszereivel kezelték. Teleki leszögezte, hogy hazánkra semmiféle külföldi hatalom sem gyakorolt nyomást a zsidótörvény-javaslat beterjesztése érdekében. Bezerédj István az Imrédy-kormányról azt állította, hogy a „jobboldali izgatás", az „utca hangulatának, a korszellemnek" a hatása alatt terjesztette elő a zsidótörvény-javaslatot. E szavak hallatán Meskó Zoltán szélsőjobboldali, antiszemita politikus közbekiabált: „Az egész ország kívánja!" Lehetséges, hogy ebben Imrédy Béla utóda is hitt. Teleki Pál, mint azt több beszédében is hangsúlyozta, a törvényjavaslatot nem az Imrédy-kormánytól kapott politikai örökségként, hanem meggyőződésből is képviselte. Mintegy mentegetőzve ehhez hozzáfűzte, hogy ha ő fogalmazhatta, szerkeszthette volna meg a törvényjavaslatot, akkor részleteiben mást, szigorúbbat terjesztett volna be. Teleki, ha nagyon finoman akarunk fogalmazni, akkor azt mondhatjuk, hogy nem tárta föl teljes mértékben az igazságot. Ugyanis a törvényjavaslatot és annak indoklását még mint az Imrédy-kormány kultuszminisztere javarészt ő maga fogalmazta meg. Teleki most mint miniszterelnök büszkén vállalta rasszista és antiszemita meggyőződését és azt, hogy a magyar törvényhozásba beviszi a faj és a vér ideológiáját. Ezt az ideológiát pedig, mondta Teleki, nem „külső", értsd nyilas vagy náci hatásnak behódolva, hanem „tudományos" alapon ő már több mint húsz éve vallja, hirdeti. Teleki ehhez még hozzáfűzte, hogy őt sem gyűlölet, sem szadizmus nem vezeti, csak a nemzet iránt érzett „fájdalmas kötelesség", amikor ezt a törvényjavaslatot beterjeszti.

A törvényjavaslatot bíráló Hegedüs Lóránt megállapította: ha ez a törvényjavaslat nem 1939-ben, hanem 39-ben született volna meg, akkor megszűnt volna a kereszténység, „mert ez a törvény az emberiség legnagyobb hőseit, a 12 apostolt, mind visszadobta volna Ábrahám kebelébe". Az ekkor hatvanhét éves pénzügyminiszter kijelentette: az ő szervezete már nem elég rugalmas ahhoz, hogy alibit tudjon igazolni a saját lelkiismeretének. Hegedüs hiába idézte a magukat keresztény-nemzetinek valló felsőházi tagoknak Pál apostolt: Krisztus előtt többé nincs se zsidó, se görög, csak testvérek vannak...

Tasnádi Nagy András igazságügyminiszter Teleki Pál kormánya nevében leszögezte: „Mi az asszimiláció reménytelenné válásából - amit Prohászka Ottokár is hangsúlyozott - indultunk ki, és abból, hogy az Egyházba való esetleges őszinte beolvadás sem jelent még beolvadást a magyarságba, nem jelent nemzeti szempontból való asszimilálódást." Chorin Ferenc nagyiparos a felsőházból fordult zsidó honfitársaihoz, tragikus pátosszal kérte őket, az „országnak hűséges" polgárait, akiket „egy hosszú múlt tradíciói, az ország emelkedő korszakának gyönyörű emlékei, az ország megpróbáltatásai, szenvedései elvitathatatlanul összeforrasztottak ezzel", hogy maradjanak „itthon", teljesítsék kötelességüket abban a körben, amelyet a nemzet többsége részükre kijelölt. „Minket magyarságunktól sem törvény, sem semmi meg nem foszthat" - hangsúlyozta Chorin.

Serédi Jusztinián bíboros, hercegprímás nagy érdeklődéssel várt felszólalásának elején még úgy tűnt, hogy a törvényjavaslat ellenzőinek oldalán áll, amikor megállapította, hogy súlyos ok kell ahhoz, hogy valakit az őt megillető jogoktól megfosszanak, ilyesmit legfeljebb a nemzet közérdeke, a nemzet jogos önvédelme indokolhat. Majd váratlan fordulattal így folytatta: hazánkban a zsidóság egy része rombolt, bomlasztott, „a katolikusok állandó tiltakozása ellenére, liberális asszisztenciával a sajtó útján, »művészet« ürügye alatt az irodalomban, költészetben, színházban, moziban, zenében, festészetben jóformán mindent kétségbe vont vagy diszkreditált, ami a keresztény ember előtt szent - Istent, a szenteket, a vallást, az egyházat, a házasságot, a családot, a hazát". Ráadásul - fűzte tovább gondolatmenetét a katolikusok vezetője - a zsidók az iparban, a kereskedelemben, a pénzügyben is iparkodtak lerombolni a keresztény erkölcsöket. Serédi csak és kizárólag a keresztény hitre tért zsidók érdekében emelte föl szavát, őket próbálta óvni, számukra kért egyéni elbírálást, miközben azon sajnálkozott, hogy „a zsidók összességének szélsőségekre való hajlamossága és bizonyos túlkapásai miatt" a konvertitáknak is szenvedniük kell. Ravasz László református püspök Serédi Jusztiniánhoz hasonlóan helyeselte a törvényjavaslatot, ő is azt állítva, hogy a zsidó más, „mint faj, mint vallás, mint sors, mint történelmi helyzet", és mindezek eredményeként más a „zsidó szellemiség", a zsidó pedig a „beltenyésztés miatt dekadens, hanyatló, gyökértelen, talajtalan, gazdátlan lélek". Evangélikus püspök kollégája, Raffay Sándor is csak a keresztyén hitre tért híveit próbálta óvni, csak azért bírálta a törvényjavaslatot, mert „visszazsidósít" olyan embereket is, akik már egy évtized óta keresztények. A törvény végül zsidónak minősítette azokat, akik 1919. augusztus 1., vagyis a Tanácsköztársaság bukása után tértek át. Az antiszemita törvényhozók úgy vélték, hogy az a zsidó, aki az úgymond judeobolsevista Tanácsköztársaság idején vagy még korábban váltott vallást, ezzel már magyarságát bizonyította.

Az egyházi „magyarázatokat" félresöpörve Pap József jogászprofesszor tömören alkotmánysértőnek nevezte a törvényjavaslatot, és megállapította, hogy a magyar fiatalság előtt ideálként a fix fizetés, az állami nyugdíj lebegett, a fiatalokban nem volt semmi kezdeményezőkészség, kockázatviselési akarat és képesség. Az egyetemet végzett, de elhelyezkedni nem tudó fiatalok számának riasztó növekedését elsősorban annak tulajdonította, hogy míg a történelmi Magyarországon 1914 előtt elég volt két egyetem és egy műegyetem, addig 1938-ra már öt egyetem létesült hazánkban. Furcsa ezeket a sorokat olvasni ma, amikor hazánkban már több mint hetven felsőoktatási intézményben képezik a jövendő értelmiségét és értelmiségi munkanélkülijeit... Miként nem lehet hátborzongás nélkül olvasni Balogh Jenő szavait sem, aki a kollektív bűnösség elve ellen tiltakozva példaként a cigányokat említette: „Ha a kollektív felelősség alapján valamely népcsoportra, mondjuk a cigány fajra általánosító intézkedést tesznek, egyéni megválogatás nélkül, és azt a cigányprímást, aki muzsikál valamely kávéházban vagy a rádióban... a kóbor cigánnyal, a tyúkot lopó, a faluvégi kóbor cigánnyal teljesen egyformán kezelik, ez lehet közigazgatási elbánás, agyondorongolás, lincselés, vagy nem tudom micsoda, csak nem törvényhozás, és semmi köze a jogtudományhoz...", melynek egyetlen „főszabálya van... mindenkinek egyéni felelősség alaptételével kell őt elbírálni". A felsőházban talán a leglátványosabban Károlyi Gyula gróf fejezte ki tiltakozását a diszkriminatív törvényjavaslattal szemben: lemondott felsőházi tagságáról, önkéntes száműzetésbe vonult, visszavonult a politikai élettől.

A második zsidótörvénnyel összesen több mint félmillió embert szakítottak ki a magyar nemzetből, több tízezren veszítették el megélhetésük minden lehetőségét. A felsőoktatásban ismét 6 százalékban állapították meg arányszámukat, miként az orvosi, mérnöki és ügyvédi kamarákban is. Zsidók nem lehettek közjegyzők, hiteles tolmácsok, hiteles szakértők, szabadalmi ügyvivők sem. A második zsidótörvény végrehajtási rendelete külön kiemelte, hogy a Magyar Nemzeti Banknál és a Pénzintézeti Központnál is érvényesíteni kell a 6 százalékos numerus clausust.

Zsidók nem árusíthattak állami egyedáruság alá tartozó termékeket, nem irányíthattak árveréseket, nem lehettek ingatlanközvetítők, megvonták moziengedélyeiket is. Zsidók nem üzemeltethettek autótaxi (DROST) telefonhívó rendszert, nem árusíthattak bort, égetett szeszes italt, cementet, nem lehettek cukorkereskedők, magándetektívek, sőt még prostituáltak sem.

Teleki Pál viszonylag rövid miniszterelnöksége (1939. február 16-tól 1941. április 3-ig állt a kormány élén) idején nem kevesebb, mint 10 antiszemita, jogfosztó törvényt fogadtatott el. Kormánya összesen 100 jogfosztó rendeletet, köztük 62 miniszterelnöki rendeletet adott ki. Az első miniszterelnöksége idején elfogadott numerus clausus törvénnyel együtt tehát Teleki Pál nevéhez 11 antiszemita törvény fűződik. Egyedül az ő miniszterelnöksége alatt több diszkriminatív törvényt fogadtak el, mint az 1938-1944 közötti többi három kormány (Imrédy, Bárdossy, Kállay) idején összesen. A magyar társadalom többsége 1944-ben közömbösen, sokan egyenesen boldogan nézték, amint az 1939. évi IV. tc. (valamint a szintén Teleki által előkészített 1941. évi XV. tc., a fajvédelmi törvény) alapján zsidónak minősített emberekre sárga csillagot kényszerítenek, majd deportálják őket.

Ez a magatartás nem utolsósorban Teleki Pálnak is „köszönhető". Az ő antiszemita törvényei és rendeletei is segítettek abban, hogy átlagemberek és hivatalnokok, csendőrök és rendőrök is megszokják, hogy Magyarországon van zsidókérdés, ezzel foglalkozni kell. Bibó István már 1948-ban plasztikus tömörséggel fogalmazta meg, hogy a magyar középosztály gerince ekkor roppant meg. Tíz- és tízezrek ekkor szokták meg, hogy álláshoz, vagyonhoz, egzisztenciához nemcsak munkával, vállalkozással, hanem úgy is hozzá lehet jutni, hogy valakinek már kész vagyonát, felépített házát, bevezetett üzletét kinézi magának, az illetőt feljelenti, vagyonát állami segítséggel, „törvényesen" megszerzi. Nem lehet arra hivatkozni, hogy Teleki nem láthatta előre mindazt, ami halála után három évvel következett be. 1939-ben Teleki sem akart mást, mint Adolf Hitler vagy Szálasi Ferenc: a zsidókat jogfosztottá tenni, állami, „törvényes" eszközökkel elszegényíteni, vagyis kirabolni és végül kivándoroltatni. A magyar törvényhozás 1938-ban, mint azt a bevezetőben idézett Kéthly Anna is jól látta, az elsőnek nevezett zsidótörvénnyel valóban végzetes útra, az 1944-es szakadékba vezető lejtőre lépett. Ezen az úton pedig hetven évvel ezelőtt Teleki Pál és kormánya hatalmasat lépett lefelé. (a szerző történész)

Olvasson tovább: