Kereső toggle

Mi vezérelte a halálgyárak iparosait?

Az SD-tiszt, aki gyűlölte Bachot

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Könnyű az áldozatokat megérteni: velük valami rettenetes történt, és ennek megfelelően reagáltak. De reakcióik érthetők. Nehezebb az elkövetőket megérteni, de ha sikerül őket megérteni, ebből tanulhatunk, ez befolyásolhatja világszemléletünket” – állítja az utóbbi évek legsikeresebb és egyben legvitatottabb holokausztregényének szerzője, Jonathan Littell.

2006 november 6-án a legrangosabb francia irodalmi díj, a Goncourt-díj átadási ünnepségén a díjazott, a sajtó és főleg a tévé nyilvánosságától irtózó Jonathan Littell nem jelent meg. Három hónappal korábban 12 ezer példányban jelent meg Les Bienveillantes (Jóakaratúak) című csaknem ezeroldalas könyve. Néhány hónap alatt 125 ezer példányt adtak el belőle, majd a Goncourt-díj elnyerése után a vásárlók valósággal megrohanták a könyvesboltokat. Kiadója, a Gallimard az év végén kénytelen volt még a legfrissebb Harry Potter-regény nyomdai munkálatait is visszafogni, hogy elég példányt tudjon a Jóakaratúak című könyvből kinyomtatni. Máig már közel 800 ezer példányt adtak el a francia kiadásból, melyért eredetileg „csak" 38 ezer euró honoráriumot kapott Littell. A német kiadás jogaiért 600 ezer eurót fizettek, az amerikai honorárium összege hét számjegyű volt.

Franciaországban a kritikusok többsége, a nagyközönséghez hasonlóan, elismerően fogadta Littell könyvét. A Goncourt Akadémia tagja, a híres író és nem mellesleg a buchenwaldi koncentrációs tábort francia ellenállóként túlélt Jorge Semprun „az elmúlt fél évszázad legfontosabb könyvének" nevezte a Jóakaratúakat. Angol nyelvterületen a regény fogadtatása nem volt egyöntetű. A New York Times „szándékosan szenzációhajhász és következetesen undorító" műnek nevezte, a Financial Times azt írta, hogy Littell „megpróbálja a [holokauszttal kapcsolatos] nagy kérdéseket föltenni, és nagyszerűen vall kudarcot". Ugyanakkor vannak olyan angol és amerikai kritikusok, akik különlegesen erős, ragyogó regénynek tartják a Jóakaratúakat.

Jonathan Littell az ismert amerikai kémregényíró, Robert Littell fia. Mind anyai, mind apai ágon lengyelországi zsidók az ősei, akik még a 19. század végén vándoroltak az Egyesült Államokba, apja eredeti családneve Lidsky volt. Jonathan 1967-ben született New Yorkban, és hároméves volt, amikor szülei Franciaországban telepedtek le. Itt járt iskolába, majd három évig New Yorkban járt francia gimnáziumba. Párizsban az előkelő Fénelon Gimnáziumban érettségizett, majd a Yale Egyetemen diplomázott. Első szörnyű emlékei a vietnami háborúhoz fűződnek. Nyolc-kilenc éves lehetett, amikor a tévében a háború borzalmait mutatták, és ő attól rettegett, mi lesz, ha felnő, és neki is el kell mennie Vietnamba harcolni. 1991-ben, huszonnégy éves korában eljött a Balkánra megnézni, milyen egy háború. Fölvették az Action Contre la Faim (ACF - Éhezés Elleni Mozgalom) szervezetbe, ahol hét évig dolgozott. Járt Boszniában, Csecsenföldön, Afganisztánban is. Mindig a gyilkosok oldalán dolgozott, Boszniában a szerbek, Csecsenföldön az orosz tábornokok, Afganisztánban a tálibok mellett próbált az üldözötteknek segíteni. Ma Barcelonában él, belga a felesége, két kislányuk van.

Amikor a Jóakaratúak megjelent, Claude Lanzmann, a neves filmrendező-történész, akinek a holokausztról szóló filmeposzára mint ihletet adó példára hivatkozik Littell, kijelentette, hogy ezt a könyvet a világon csak két ember értheti: Raul Hilberg amerikai történész - a holokauszt-tudomány doyenje - és ő maga. Littellről tudjuk, hogy többször is alkalma volt Hilberggel konzultálni. Ennek és alapos levéltári, könyvtári kutatásainak is köszönhető, hogy pontosan mutatja be azt a szervezett, racionalizált költségvetéssel rendelkező bürokráciát, amelynek a holokausztot „köszönhetjük". Littell a náci megsemmisítő apparátus működését belülről, dr. Maximilien Aue SD-tiszt szemén keresztül figyeli, elemzi. Littell beszédes nevű főhőse (Aue elzászi tájszólásban szemet jelent), egy röntgensugár élességével világítja át a második világháború borzalmait.

Dr. Aue, amikor hozzánk, emberekhez, testvéreihez fordul, és elkezdi mesélni életének történetét, valahol Észak-Franciaországban él, békés, kétgyerekes családos ember, csipkegyáros. Dr. Aue-nak nincs lelkiismeret-furdalása, nem bán semmit. „A munkámat végeztem" - jelenti ki már bevezetője legelején. 1941 júniusában, a regény kezdetén, amikor megindul a Szovjetunió elleni német támadás, dr. Aue huszonnyolc éves, a 6. hadsereg vezérkarához beosztott SD-tiszt. 1941-1942-ben Ukrajnában, a Kaukázusban, majd Sztálingrádnál szolgál, itt súlyosan megsebesül, felgyógyulása után Berlinben Heinrich Himmlernek, az SS birodalmi vezérének a közvetlen közelében dolgozik. Itt európai képet kap a „zsidókérdés" alakulásáról, most, hogy 1942-1943-ban az SS puskával, géppisztollyal gyilkoló tömeggyilkos különítményei, az Einsatzgruppék, mint mondja, „kisipari" módszerein már jó régen túlléptek. Megpróbálja racionalizálni, termelékenyebbé tenni a koncentrációs táborok rabjainak munkáját, természetesen kudarcot vall. Elbeszélése 1945 tavaszán a tönkrebombázott Berlinben ér véget.

Dr. Aue 1941 júniusában, Kelet-Lengyelországban lát először hullahegyeket. Az NKVD által lemészárolt ukrán és lengyel politikai foglyok tetemei fölött örvénylő zöld legyeket és az émelyítő hullaszagot szinte látni, érezni Littell drámai erejű leírása nyomán. Ahogy haladunk az ukrajnai síkságon, lassan feltárul dr. Aue múltja. Jogász, közgazdász, francia anyától és (az első világháború után nyomtalanul eltűnt) szélsőjobboldali, nacionalista német apától származik. Művelt, okos férfiú, Szophoklészt, Voltaire-t, Flaubert-t éppen olyan könnyedséggel idézi, mint Stendhal levelezését vagy Platón Lakomáját. Nem antiszemita, például a náci fajelmélet egyik ideológusát, Alfred Rosenberget megveti. Számára a vérvád csak a hülyeség kategóriájába tartozik, és nagyon csodálkozik, hogy Himmlert ilyesmi érdekelheti. Dr. Aue Voltaire Candide-jának örök optimista Pangloss doktorát gúnyolva tudja, hogy nem a lehetséges világok legjobbikában, hanem a létező világok legrosszabbikában élünk. Egyik tiszttársa szerint dr. Aue a legrosszabb emberfajtához tartozik.

Dr. Aue módszeresen kutatja a holokauszt okait. Littell, amikor megkérdezték tőle, hogy miért az elkövetők és miért nem az áldozatok szemszögéből írta meg regényét, azt válaszolta: „Könnyű az áldozatokat megérteni: velük valami rettenetes történt, és ennek megfelelően reagáltak. De reakcióik érthetők. Nehezebb az elkövetőket megérteni, de ha sikerül őket megérteni, ebből tanulhatunk, ez befolyásolhatja világszemléletünket." Az áldozatok is nagyon sokfélék voltak. Nagyon sokan engedelmeskedtek. Mások megpróbáltak elbújni, elszökni. Kevesen ellenálltak, és voltak, akik másoknak is segíteni próbáltak. Abban viszont Littellnek igaza van, hogy a holokausztot megszervezők, elkövetők motívumait sokkal nehezebb megérteni. Littell nem ad sem dr. Aue-nak, de másoknak sem felmentést. Tudja, hogy embertelen nem létezik, minden emberi, a bűn is. Egyik hőse, Döll, törvénytisztelő, családszerető ember volt, ő a sobibori haláltáborba került. Szomszédjának szerencséje volt, de ő is bűnös, mert ugyanazt a rendszert szolgálta odaadóan, a maga munkahelyén, amelyik Sobibort megszervezte.

SD-kollégáinak jó része is tudja, hogy a holokauszt hiba, pazarlás, nincs gazdasági vagy politikai haszna. Aue látja: azáltal, hogy Hitler mindenkit bűnrészessé tesz a zsidók (és az elmebetegek, szovjet hadifoglyok, cigányok, lengyel értelmiségiek stb.) millióinak lemészárlásában, lehetetlenné teszi, hogy ellene forduljanak. Ha mindenki bűnös, akkor senki sem adhatja meg magát. Dr. Aue keserű cinizmussal állapítja meg, hogy lett volna más lehetőség is, a megszállt szovjet területeken, például a Kaukázusban is lehetett volna másképpen politizálni. A népcsoportok számára autonómiát kellett volna adni, a kolhozokat feloszlatni, a kényszermunkát betiltani, vagyis pontosan az ellenkezőjét kellett volna művelni, mint Ukrajnában. Mindez persze túl szép, túl intelligens politika ahhoz, hogy meg is valósítsák, jegyzi meg dr. Aue.

Littell Adolf Eichmannt, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal zsidóügyi osztályának vezetőjét is olyan embernek írja le, aki csak karrier- és hatalomvágyból lett az antiszemita politika egyik lelkes kidolgozója, végrehajtója. Eichmann valóban nem volt pusztán engedelmes végrehajtó, feljebbvalói parancsainak csak engedelmeskedő szürke kishivatalnok, mint azt az amerikai filozófus, Hannah Arendt állította. Dr. Aue szerint Eichmann tehetséges bürokrata volt, nem stratéga, inkább ideális középkáder, fáradhatatlan, nagy munkabírású, lelkes végrehajtó. A tömeggyilkosságokat végül is elkövetők, az Einsatzgruppék parancsnokai, tagjai, a rendőrök, az ukrán, litván kollaboránsok motívumait is meggyőzően ábrázolja Littell. Dr. Aue is eleinte csak figyeli a tömeggyilkosokat és a tömeggyilkosságokat. Rájön, hogy ellenállásra képtelen embereket ölni könnyű, meghalni nehéz. „A mi számunkra ez csak egy újabb rohadt munkanap volt, az ő számukra [ti. a legyilkoltak számára] mindennek a vége" ... - „emlékezett vissza" dr. Aue, aki kötelességtudó SD-tisztként azt is megfigyelte, hogy az Einsatzkommandók tagjai között voltak szomorú, hallgatag emberek is. Miután körükben két öngyilkosság is előfordult, levonta a következtetést, a szomorú tömeggyilkosokra „oda kell figyelni". Mások alkoholisták lettek, volt, aki idegrohamában majdnem megölt egy altisztet. Megint mások durvákká, szadistákká váltak, kéjjel kínozták a zsidókat, mielőtt a tömegsírokba lőtték őket. Megint mások megszokták, hogy ez a munkájuk, érzéketlen robotokként csak öltek reggeltől estig. Nem tudom, hogy Aue-nak igaza van-e akkor, amikor arról ír, hogy a koncentrációs táborokban az őrök eleinte csak parancsra verték a foglyokat, azután megszokták, „belejöttek". De nem azért verték a foglyokat, mert már nem tekintették őket embereknek, magyarázza dr. Aue-nak egyik kollégája: akkor verték őket, amikor észrevették, hogy nagyon is emberek, nem alacsonyabb rendű lények, mint állítják.

1941 nyarán dr. Aue (is) kezdi megszokni, hogy úgymond a bolsevikok rémtetteire válaszul, bosszúból helyi zsidókat lőnek agyon, pogromokat szerveznek, bátorítják, uszítják kollégái a helyi antiszemitákat. Kijev mellett, Babij Jar-nál dr. Aue részt vesz több mint 30 ezer (egészen pontosan 33 771) zsidó lemészárlásában. Itt elementárisan reménykedtem: ha Littellnek sikerült megértetnie velem, hogyan zajlik egy tömeggyilkosság, akkor el tud vinni egy haláltáborba is. Nem sikerült. Aue fáradt megfigyelőként csak legyint Lublin-Majdanekben, majd Auschwitzban, minek erről mesélnie, hiszen oly sokat olvashattunk már e helyekről.

Közben lassanként megtudjuk, hogy dr. Aue gyűlöli (egy öntudatlan, tudathasadásos pillanatában később meg is öli) anyját. Főleg azért, mert még kiskamasz korában elválasztotta őt vérfertőző szerelemmel szeretett ikerhúgától. Egy kegyetlen katolikus fiúinternátusba került, ahol a perverz, szadista paptanároktól és a homoszexuális felsőévesektől csak úgy érezhette magát biztonságban, hogy az egyik nagyobb fiú ágyasa lett.

Ahogy egyre jobban megismerjük dr. Aue múltját, megértjük a könyv címeit is: Toccata, Allamenda, Courante, Sarabande stb. A Bach műveit ismerők számára ismerősen csengenek. A műben Bach zenéjével háromszor találkozunk. Jakov tizenkét éves árva zsidó fiú (apját a szovjetek deportálták, anyja német bombatámadásban halt meg), aki zseniálisan zongorázik, kívülről tudja az összes Bach-szvitet. Likvidálják, amikor autószerelés közben baleset éri, és egyik keze összeroncsolódik. Bachot Eichmann sem szereti, inkább Beethovent, Brahmsot játszik. A könyv végén, 1945 első hónapjaiban, már a katonai összeomlás küszöbén Aue és Thomas barátja egy észak-németországi faluban egy öregembert talál a helyi templomban, aki Bachot játszik. Dr. Aue egy ideig hallgatja, majd agyonlövi, mondván, hogy ezek miatt a rohadt junkerek miatt veszíti el a háborút Németország.

A kiváló zenetudós, Pernye András mondta, hogy Bach zenéjében van leginkább jelen az Isten, ő alkotta meg a leghumánusabb zenét. Ha Littell is így gondolja, akkor dr. Aue-nak gyűlölnie kell Bachot.

Egyik amerikai kritikusa szerint a regény angol nyelvű változatát kellemesebb olvasni, mint a francia eredetit. Még 2006-ban Littell azt tervezte, hogy együtt fog dolgozni könyvének angol fordítójával. Nem tudom, hogy megtette-e, de abban bizonyos vagyok, hogy nem állt szándékában angol anyanyelvű olvasóinak a dolgát megkönnyíteni. Könyvében szinte nincsenek bekezdések, száraz, szikár, kegyetlenül éles leírásait, elemzéseit Camus Közönyének stílusával lehet párhuzamba állítani. A magyar kiadás fordítója, Tótfalusi Ágnes óriási munkát végzett. Fordítása pontos, néhol költőien szép, alig-alig találtam olyan részt, amelyről azt gondoltam, hogy lehetett volna másképp, jobban is magyarra fordítani. Néhány apró, az eredeti műben is szereplő hibát persze ki lehetett volna javítani. Littell azt hiszi, hogy 1944 tavaszán az SS-tiszteket Budapesten a Duna jobb partján lévő Astoria Szállóban szállásolták el. A Központi Zsidó Tanács vezetőjét Stern Samunak hívták. Nem Szarvason, hanem Sárváron volt egy nagy internálótábor, stb. Szerintem a magyar olvasók (is) megérdemeltek volna egy annotált névmutatót, amelyből megtudhatták volna, hogy a regényben szereplők közül kik a valóságos személyek.

A Jóakaratúakat a holokauszt nagyregényének tartom. Az elkövetők motívumairól, a végrehajtás különféle módozatairól és az áldozatok szenvedéseiről ennél megrázóbb és meggyőzőbb regényt én még nem olvastam. Talán a nácik fajvédő-fajüldöző ideológiájáról és az antiszemita propagandáról írhatott volna többet, mást is Littell. A zsidók démonizálása, az árja fajhoz tartozók dicsőítése, a vérontás, a vezér és a hatalom istenítése a náci propaganda vezérmotívumai voltak, ennek az agymosásnak a hatásairól szívesen olvastam volna többet Littelltől. Nem értek egyet azokkal, akik regényét pornográf, obszcén műnek tartják. Úgy vélem, tévednek azok is, akik szerint együttérzést, szánalmat mutatna főhőse és tömeggyilkos társai iránt. Littell meg akarja értetni, hogyan követhettek el mindennapi, átlagos emberek, sőt olyan művelt, intelligens férfiak is, mint dr. Maximilian Aue, ilyen szörnyű tetteket. (a szerző történész)

Olvasson tovább: