Kereső toggle

A rejtőzködő Isten ünnepe

A purim és a gárdakapitány rémálma

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A purim ünnepe és története újra aktuális. Ugyanaz a nép, amely kétezerötszáz éve halálos fenyegetést jelentett a zsidó népre, ismét ugyanezt a szerepet játssza – miközben szerte a világon újra növekedésnek indult az antiszemitizmus. Mindezek ellenére ezen a héten hétfő estétől szerdáig a purim, mint mindig, a győzelem örömünnepe volt a zsidóság számára.

Néhány hete csak, hogy Irán - a nemzetközi közösség által felállított akadályok ellenére - első atombombájához elegendő dúsított urániumot állított elő, így Izrael állama mostantól egy lehetséges atomcsapás állandó veszélyével nézhet szembe. Ehud Olmert volt miniszterelnök ugyan figyelmeztette Iránt: „Izrael nagyon erős" - és valóban, ha úgy döntenek, képesek megelőző csapásként lebombázni az iráni atomlétesítményeket, ahogyan ezt Irakban, majd nemrég Szíriában megtették; de az Iránnal való háború beláthatatlan következményekhez vezethet. Mint Netanjahu megjegyezte: győzni fogunk, de milyen áron? A perzsa állam egymilliós létszámú hagyományos hadsereget képes kiállítani, amelyet, ha elindul, hiába az izraeliek technikai fölénye, katonai elemzők szerint szintén csak atombombával lehet megállítani. Izraelnek erre is megvannak a lehetőségei, de a véráldozat nagyságrendje és ennek politikai következményei világháborús helyzetet, a globális világrend destabilizációját, esetleg összeomlását eredményezhetnék. Hiszen az Izrael-ellenes média által befolyásolt világ már a karácsonyi-szilveszteri Öntött ólom hadműveletet sem tudta elviselni, annak ellenére, hogy annak jogszerűsége teljesen nyilvánvaló volt - gondoljunk csak a svéd-izraeli Davis Kupa-forduló botrányos eseményeire a héten, ahol a bevándorolt arabok és a hidegvérű skandinávok saját rendőreikre támadtak a zsidó állam elleni dühükben. Az Obama vezette Egyesült Államok eddigi teljesítményéből és beállítottságából arra lehet következtetni, hogy Amerika Izraelre bízná az iráni probléma megoldását; közben pedig a világgazdasági válság is hozzájárul ahhoz, hogy az antiszemitizmus sokfelé újra erősödni kezdett. Felmérések szerint az európaiak közel egyharmada (31 százaléka!) a zsidókat tartja felelősnek a gazdasági krízisért. S hogy kis hazánkban, ha akarnánk, se tudjuk fejünket a homokba dugni a nagyvilág mindezen eseményei elől, a Magyar Gárda kapitánya nyilvánosan tagadja a holokauszt megtörténtét, és a zsidó világösszeesküvésről szónokol, azzal fenyegetve a magyarokat, hogy a zsidók - további négymilliárd emberrel együtt - ki akarják őket irtani.
Mindez az elmúlt néhány napban, hétben történt, korhű diszletekkel készítve elő a purim idei ünneplését.

Az antiszemitizmus a Biblia szerint egyidős a zsidó néppel. Miközben Jákob pátriárka hetven fős nagycsaládja nemzetté növekedett bevándorlóként Egyiptomban, átlagon felüli szaporaságuk és életerejük miatt az egyiptomi elitben megjelent a tőlük való paranoid félelem is: „túl sokan vannak, és ellenünk fognak fordulni..." Persze, mondhatja valaki, minden nemzetnek megvannak a maga természetes ellenségei a maga közegében, szomszédságában, különböző hétköznapi érdekellentétek miatt. De minden elfogulatlan szemlélő számára nyilvánvaló, hogy az antiszemitizmus intenzitása, mélysége minden korban és helyen messze felülmúlja e természetes viszálykodásokét. A materialista alapokon álló tudós elemzők igyekeznek gazdasági, kulturális, társadalmi, vallási, politikai okokra visszavezetni a zsidóellenességet, de mindezek együtt sem képesek valójában megmagyarázni, hogy miért éppen a zsidókkal történik ez így egyedül a népek között. Egyetlen más nemzet se került ennyire globális mértékben és ennyire hosszú időre a rosszindulatú figyelem középpontjába a többiek részéről. Még Japánban is van antiszemitizmus, pedig ott szinte alig élnek zsidók. És ma már unalmas közhelynek számít, de ennek ellenére felfogni még nem tudtuk mindmáig sem, hogy soha hasonló nem történt az emberiség történelmében, még a legbarbárabb birodalmakban sem ahhoz, ami a 20. században a magasan civilizált Európa szívében a zsidókkal megtörtént. Sőt azóta már az is kiderült, hogy még ez sem volt elegendő ahhoz, hogy bármi is lényegileg megváltozzon - és ezt még nehezebb felfogni. Az antiszemitizmus nyilvánvalóan nem pusztán gazdasági, kulturális, társadalmi, hanem spirituális, természetfölötti jellegű. A bibliai kereszténység szemszögéből csak sátáni tevékenységként értelmezhető, amely Isten és üdvterve meghiúsítását célozza.

Eszter története az i. e. 5. század Perzsiájában játszódik, a mai Irán területén, a mai irániak ősei között. A zsidó származását titokban tartani kénytelen gyönyörű királynő, a perzsa uralkodó felesége egész népével együtt közvetlen életveszélybe kerül, mert a király egyik kedvenc udvari embere, Hámán, engesztelhetetlen antiszemitizmusától fűtve manipulatív eszközökkel engedélyt szerez az uralkodótól, hogy a birodalom területén élő összes zsidót kiirthassa.

Hámán zsidógyűlöletének több oka is volt. Egyrészt az amálekita Agág király leszármazottja volt, akit maga Sámuel próféta végzett ki több száz évvel korábban. De ennek is megvoltak az előzményei: Amálek rablásból élő népe hátbatámadta a sivatagban vándorló Izraelt úgy, hogy a hátramaradozó gyengéket, öregeket, gyermekeket, nőket és betegeket mészárolta le. E gyáva, erkölcstelen, ördögi harcmodor fölött felháborodva Isten akkor kinyilatkoztatta Mózesnek, hogy „az Úrnak harca lesz Amálek ellen mindörökké". Később Dávidnak és embereinek is ők rabolták el hasonló módon feleségeiket, gyermekeiket és vagyonukat, amiért természetesen utolérte őket az igazságszolgáltatás. Hámán antiszemitizmusa tehát ősi népi, családi hagyományból is eredt. Dühét másrészt az is kiváltotta, hogy Márdokeus (Mordecháj), Eszter nagybátyja, a király zsidó tanácsadója nem volt hajlandó leborulni előtte. Nem kis egoizmusra, eleve fölbillent személyiségre vall, hogy ezt a frusztrációt nem tudta földolgozni, s megfogalmazódott benne a „végső megoldás" terve: valamennyi zsidó kiirtása. Eltökéltségét mutatja, hogy egy teljes éven át tartó okkult eljárással készült föl megvalósítására: minden nap sorsot vetett az akciója számára legalkalmasabb nap pontos kijelölésére. Ne sorsjátékra gondoljunk: ez a gyakorlat az asztrológiához hasonlóan arra irányult, hogy természetfölötti, mágikus jövendőmondással meghatározza azt a napot, amelyen a terv sikeréhez a körülmények a legkedvezőbbek. Az okkultizmus és az antiszemitizmus Hitlernél, Hámán kései utódjánál is kéz a kézben jártak.

Eleinte úgy tűnt, hogy mindez valóban győzelmet hoz valószínűtlenül nagyívű tervének. Amikor a király elé terjesztette kérését, az egyébként jóindulatú és korrekt uralkodónál mintha pillanatnyi elmezavar állt volna be: mintha nem tudná, mit tesz, megadta az engedélyt a végtelenül rosszindulatú és aljas szándék megvalósításához, mégpedig a sorsvetéssel meghatározott napra. A Biblia szerint a perzsa jogalkotás alapelve az volt, hogy a király által egyszer kiadott rendelkezést soha senki, még ő maga vagy egy másik király sem vonhatta vissza. Így a zsidóság kiirtása biztosnak látszott.

Ha mindezt üdvtörténeti szempontból is értékelni kívánjuk, emlékeztetnünk kell arra, hogy a babilóni fogság után Júdába hazatelepült zsidóság is perzsa uralom alatt élt, mivel a Szentföld is a birodalomhoz tartozott. A birodalom egész területén élő zsidóság kiirtása tehát nemcsak a diaszpórát, hanem a Júdában élőket is eltörölte volna, s velük együtt Jeruzsálemet és a nemrég újonnan felépült Templomot is. Hámán ebben Ahmedinezsáddal is párhuzamba állítható: ugyanazon a földön, Perzsiában, mindketten ugyanazt a szándékot fogalmazták meg - Izrael újjászületett államának megsemmisítését.

Mordecháj ekkor Eszter királynőt kéri meg, szólítja föl, hogy fedje föl származását a király előtt, teremtsen kényszerhelyzetet: mivel kitudódik zsidó volta, a kiadott rendelkezés hatálya alá kerül, azaz neki, az uralkodó szeretett feleségének is meg kell halnia a többi zsidóval együtt. Közben Hámán mágiájával szemben a kiválasztott nép is természetfölötti fegyverhez nyúl: a perzsa fővárosban, Szúzában élő zsidók valamennyien három napig böjtölnek, mielőtt Eszter megteszi a döntő lépést. Furcsamód a király nem tud aludni egyik éjjel, és a krónikákat olvasgatva felidéződik Mordecháj egy régebbi jótette. Az uralkodó másnap kitünteti érte, Hámán mély megaláztatására - akinek saját családtagjai értelmezik ezt az eseményt jelként: vesztes lesz küzdelmében. Eszter még aznap - Hámán jelenlétében - tájékoztatja férjét a kialakult helyzetről és zsidó származásáról. A király mintha álomból ébredne, rádöbben, mihez adta nevét és hozzájárulását. Hámánt kivégzik, és a zsidóság - mivel a korábban kiadott rendelet nem visszavonható - engedélyt kap arra, hogy ugyanazon a napon, amelyet Hámán egyéves fáradságos mágiával jelölt ki elpusztításukra, megvédhesse magát a rátámadókkal szemben. A fanatikus antiszemita terror által létrehozott, reménytelennek látszó helyzet győzelemre fordult. Fennmaradt a nép a diaszpórában és a Szentföldön, háborítatlanul folytatódhatott a Mindenható tisztelete a jeruzsálemi Templomban, az üdvtörténelem továbbgördült.

Eszter könyvét az Ószövetség kánonját hivatalosan rögzítő rabbik jelentős része ki akarta hagyni a Bibliából. A vita több évszázadon át húzódott. Valószínűleg ez az oka annak, hogy Kumránban csak egyetlen töredéknyit találtak belőle; sőt az Újszövetség sem idézi, és nem is utal rá: az apostolok nem akartak olyan könyvvel érvelni üzenetük mellett, amely akkor még maga is súlyos vita tárgyát képezte. Az egyet nem értés oka az volt, hogy ez az egyetlen bibliai könyv, amelyben Isten egyetlen egyszer sincs megemlítve, egyik nevén sem, még csak nem is utal létezésére a szöveg. A krízis idején böjtölnek ugyan, de imádkozásról még akkor sem esik szó. Eszter könyve úgy van megírva, mintha Isten nem, vagy csak titokban létezne. Mintha az emberek, köztük a zsidók nem hinnének benne, vagy pedig hitüket mélyen titokban tartanák. A csoda bekövetkezik, ám a csodatevő személye mindvégig teljesen a háttérben marad. Még utólag sem említik, hogy valójában ő volt a szabadító.

Istenről való hallgatásában hasonlít ez a könyv modern korunkra. A nyugati világ, sőt a kiválasztott nép jelentős része is elidegenedett a hittől, civilizációnk egyre szekularizáltabb, egyre inkább ki akarja zárni Istent a kultúrából, a társadalmi élet minden területéről. A diaszpórában élő zsidóság egyre erőteljesebben asszimilálódik; de az Izrael államát létrehozó és fenntartó világi cionizmus is igyekszik távol tartani magát a vallástól. Eszter könyve profetikusan egy olyan korszakot vetít előre, amelyben Izrael - legalábbis látszólag - Isten nélküli állapotban van, vagy Istennel való kapcsolata titokban van tartva.

Pál apostol szerint az emberiség három részre osztható: a zsidókra, a nemzetekre (pogányokra) és az egyházra. Ez a felosztás az emberek Istenhez való viszonyát veszi figyelembe. Pogányok azok, akiknek Istennel nincs semmilyen személyes viszonyuk. Az egyház azokból áll, akik Isten kegyelméből és szabad akaratukból úgy döntöttek, hogy pozitív személyes viszonyba akarnak kerülni Istennel. A zsidóságot pedig úgy határozhatjuk meg: zsidó az, aki ha akarna, sem tudna kikerülni az Istennel való, békés vagy konfliktusos, de személyes viszonyból. Még ha ateista lesz, akkor sem. David Ben-Gurion, aki nem kevés hitről tett tanúbizonyságot, amikor 1948-ban kikiáltotta Izrael modern államát, ateista volt, mégis azt mondta egyszer: „Aki Izraelben nem hisz a csodákban, az nem realista." Ha egy pogány ateista lesz, az tényleg nem hisz Istenben; a zsidó ateisták viszont, néha úgy tűnik, akaratuk ellenére igen. „Akaratotok ellenére is Istenetek vagyok" - mondja a Mindenható a zsidóságnak egy rabbinikus mondás szerint. A Tóra szerint Isten a diaszpóra legtávolabb szórodott tagjait sem hagyja el, szövetségét velük nem bontja fel (3Móz 26:44-45), még ha bünteti is őket, még ha viszonya mélyen konfliktusos is velük. Eszter könyve azért nem utal egyetlen szóval sem Istenre, mert mai világunkról szól, amelyben a világ vezető nemzetei Isten nélküli kultúra és társadalom létrehozásán fáradoznak, s emiatt a zsidóság egy része maga is hasonló állapotba került, mások pedig szinte még maguk előtt is titokban tartják Istennel való kapcsolatukat. Isten ugyanakkor - önmagához, ígérteteihez és szövetségéhez hűségesen tartva magát - még ebben az állapotban is népe megmentésén dolgozik mintegy titokban, a háttérben. A világi Izrael állam világi polgárai pedig titokban, szívük mélyén ezen a héten is ebben reménykedtek a purimi karneváli vigasságban; miközben odabent a zsinagógákban a vallásosabbak az egyetlen, Isten említése nélküli szent könyvet fölolvasták.

Olvasson tovább: