Kereső toggle

A szent város a világirodalomban

Ha elfeledlek, Jeruzsálem…

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Ha egyszer elindul a harc Kelet és Nyugat, vallás és civilizáció között, ezen a sziklán emeli fel Mohamed kardját egy új próféta. Ha ebben a mecsetben egyszer elordítják Allah és Mohamed nevét, akkor Európa meg fog tanulni újra imádkozni” – írta Jeruzsálemben járva Márai Sándor. A szent város évezredek óta arra ihleti a művészeket, hogy megfogalmazzák a maguk Jeruzsálem-képét, amely korszakról korszakra formálódik, hol a múlt, hol a jövő felé fordulva.

A zsidó vallás legszentebb városaként Jeruzsálemnek kitüntetett szerepe volt a zsidó irodalomban. A Biblia egyik legszebb költeménye, a 137. zsoltár esztétikailag is magasra teszi a mércét, és úgy fogalmazza meg a száműzöttséget, a honvágyat és a Jeruzsálem iránti érzelmeket, ahogyan csak nagyon kevés alkotás.
Egészen a középkorig kellett várni, míg ennek a Jeruzsálem-költészetnek méltó követője támadt. Hispániában 1492 előtt virágzott a zsidó kultúra, megújult és világszínvonalúvá vált a héber költészet. Ebben az időszakban több Jeruzsálem-vers született, de a cionida műfaját Jehuda Halevi (1085 k.–1145 k.) emelte igazi rangra, aki nemcsak a zsidó irodalom, de a középkori líra legnagyobb költői közé tartozik. A legenda szerint Jeruzsálem kapujában szúrta le egy katona, mielőtt élete nagy vágya teljesülhetett volna. Ahogyan a 137. zsoltár, úgy Halevi „A szívem Keleten…” kezdetű verse is a Jeruzsálem-költészet alapversének tekinthető, amelyet a zsoltárhoz hasonlóan gyakran idéznek az utókor költői. Halevit valószínűleg sokkolta a tény, hogy kortársai túlságosan hozzászoktak „szép Hispániához”, és meggyengült a Jeruzsálemhez fűződő viszony.
1492 után a hispániai zsidóság jelentős része választotta a megkeresztelkedést, ugyanakkor közülük sokan próbálták fenntartani titokban vallásukat, dacolva az inkvizíció üldöztetéseivel. A conversók, áttértek számára éppen Jeruzsálem és a 137. zsoltár jelentett egy titkos kódot, amelynek segítségével a szerző elrejthette üzeneteit sorstársai számára.
A középkori zsidó zarándokirodalom leghíresebb képviselője Tudelai Benjamin volt, aki a legenda szerint Kínáig is eljutott, erre azonban nincs bizonyíték. Benjamin 1159–73 közötti utazásait Utazások könyve című kötetében örökítette meg. Népszerű volt a regensburgi Petahja ben Jakov rabbi beszámolója 1175-ből és 1521-ből az itáliai Mose Basola rabbi útleírása.
A nem zsidó nyugati Jeruzsálem-irodalom is a vallásos irodalommal, a himnuszokkal veszi kezdetét, párhuzamosan a zarándokok útleírásaival. Damaszkuszi Szent János (8. század) és Abélard (1079–1142) himnuszai mellett egy ismeretlen szerző 6-8. században írt himnusza az egyik legismertebb: „Jeruzsálem boldog város, / neve: béke-látomás, / élő kövek anyagából / épül mennyek magasán, / mint menyasszonyt koronázzák / égi angyalseregek. // Égből mint a nászteremből / megújultan száll alá, / jön az Úrral egybekelni / érintetlen mátkaként” (Farkasfalvy Dénes fordítása). Clairvaux-i Szent Bernát és Szent Hildegárd pedig az „arany Jeruzsálem” képpel érzékelteti a város szépségét és különlegességét, ami a zsidó hagyomány és irodalom kedvelt allegóriája.
A keresztes háborúkat feldolgozó gesták, költemények készítik elő a barokk eposzirodalom olyan, Jeruzsálemről szóló alkotásait, mint a műfaj egyik remekműve, Torquato Tasso Megszabadított Jeruzsálem című eposza. A nyugati irodalom a Bibliától kezdve általában negatív színben tünteti fel a várost, gyakran Jeruzsálemet is, ahol az emberek romlottak, szemben a romlatlan természettel. Ezt a képet fordítja meg Tasso: a természetet teszi a bűn lakhelyévé, és Jeruzsálemet az erény otthonává. Az eposzok virágzásával egy időben a protestáns területeken a zsoltárátiratok válnak népszerű műfajjá.
Az első ismert keresztény útleírás szerzője egy előkelő galliai hölgy, Aetheria volt, aki 400 körül járt a Szentföldön. A vallásos zarándoklatok egészen napjainkig folytatódnak, így hosszan lehetne sorolni a zarándokok által és/vagy zarándokoknak írt beszámolók sorát. A magyar irodalomból az első ismert szentföldi úti beszámoló Pécsváradi Gábor szerzetes 1514-ben megjelent útleírása (Jeruzsálemi utazás), őt követi többek között Georgievics Bertalan, az esztergomi érsek udvari íródeákja (1554, A Szentföld leghíresebb helyeire tett zarándoklás tüköre), majd Kiss István (1733–1796) szerzetes. Meglepő tapasztalat, hogy a muszlim irodalomban jóval kevesebb szöveget találunk, holott az iszlám harmadik legszentebb városaként tekint Jeruzsálemre, azaz Al-Kudszra. Ibn Nabat egyiptomi költő A távoli Al Aksza című ódája mellett történeti munkákat, úti beszámolókat említhetünk. Abu Mu’in Naszir-i-Kusrov (1003–1060), Uszama ibn Munkid (1095–1188) és Ibn Battúta – Utazás című munkájában – az iszlám szent helyeivel foglalkoznak. A 10–11. század fordulóján élt jeruzsálemi földrajztudós, Mohamed ibn Ahmad al-Muqadaszi a keresztény és zsidó leírásokhoz hasonlóan rajongó, de egyúttal kritikus hangnemben ír Jeruzsálemről. Dicséri a város klímáját, de szóvá teszi a negatívumokat is, például, hogy fürdői, medencéi, csatornái elég piszkosak.
Jeruzsálem a világi irodalomban is egy szebb, igazságosabb világ szimbólumává válik. Shakespeare VI. Henrikjében még az égi Jeruzsálem jelenik meg: „Így válunk búsan e zavart világban / S lesz édes Jeruzsálemben víg találkozásunk”, ahogyan Milton Megtalált Paradicsomában is. A felvilágosodás korszakától kezdődően azonban az evilági Jeruzsálem lehetséges megvalósulása kerül előtérbe. A 19. századi angol irodalomban az „Új Jeruzsálem” kifejezés a társadalmi igazságtalanság végének szimbóluma, ahogy William Blake (1757–1827) költészetében Jeruzsálem az Angliában felépülő, általa igazságosnak gondolt, egalitárius társadalom jelképe. Blake eszméi, költészete gyakran a mítoszok világában gyökereznek, így fogalmazódhat meg, hogy a zsidó nép ősei a kelták voltak, és Jeruzsálem tulajdonképpen Anglia „emanációja”.
A romantika szerzőit Jeruzsálem gyakran a zsidóság elveszett nagyságára is emlékezteti. Byron 1815-ben barátja, Isaac Nathan kiadó kérésére, aki egy gyűjteményt akart összeállítani zsinagógai dallamokból, Héber melódiák címmel írt ciklust. Előtte nem zsidó költő nem szólt ilyen megértéssel a zsidóságról, a száműzöttség fájdalmáról. Az Értük hullasd könnyeid! hangulatát romantikus letargia és rokonszenv jellemzi („S Cion dala derűt mikor lehel? / S mikor fog Júda égi dallamán / virulni újra szív, mint hajdanán? […] Galambot fészke, rókát odva hívja, / embert hazája – Izraelt a sírja.”). Ugyanez érvényes 137. zsoltár-parafrázisára (Ültünk Babilon folyóinál és sírtunk). Adam Mickiewicz (1798–1855) és Henry Wadsworth Longfellow is a nemzeti érzés szempontjából mutatja be Jeruzsálem elvesztését. Mickiewicz a Jeruzsálem és a Szentföld elvesztése miatti érzéseket a franciák Waterloo miatti elkeseredettségével és a lengyel nemzeti katasztrófával, a felkelés leverésével állítja párhuzamba.
Az útleírásokban is a nemzeti nézőpont válik uralkodóvá. Alphonse de Lamartine (1790–1869) szemében Jeruzsálem Dávid, a költő és a költészet városa, ahova a zsidó nép egyszer visszatér. René-François de Chateaubriand (1768–1848) magát latin zarándoknak tekinti, Napóleont az utolsó keresztes lovagnak. Mindketten siralmas képet festenek Jeruzsálemről, akárcsak W. H. Bartlett vagy Selma Lagerlöf (1858–1940), a Nils Holgerson írója, Jeruzsálem című regényében. Mark Twain (1835–1910) amerikai író 1867-ben érkezik a Szentföldre egy csoportos utazás keretében, és tapasztalatait 1869-ben Innocents abroad, vagyis Jámbor lelkek külföldön címmel jelenteti meg. Twainben keveredik elődei romantikus-patetikus, vallásos látásmódja az iróniával. Az első turistának tekinthető, aki bevallja: a rengeteg friss élmény, a város történelmi-vallási súlya és az utazás fáradalmai gyakran nyomasztják, de tudja, hogy amikor az emlékeket képes lesz feldolgozni, eltűnik minden fáradtság, és Jeruzsálem megszépül.
A magyar írók közül Márai 1927-ben látogat Jeruzsálembe. Látja az elmaradottságot és a gyors fejlődést, a keresztény felekezetek közötti viszályt, a cionizmus és az ortodoxia egymás iránti gyanakvását. Jeruzsálem egyszerre taszítja és vonzza, egyszerre látja vidéki városnak és az emberiség legnagyobb emlékeivel rendelkező városnak, ahol az ember akárhová lép, egy próféta vagy egy nagy király járt ott előtte (Egy állomás fönn a hegyen). Az imádkozó ember pedig napjainkat vetíti előre.
A magyar irodalomban a 16–17. századi protestáns hitvitázó irodalmat, költészetet követően Jeruzsálem csak elvétve jelenik meg, mint például Katona József 1814-es Jeruzsálem pusztulása című történelmi drámájában, Kemény Zsigmond egyes regényeiben. A 20. században Ady protestáns hagyományhoz visszanyúló költészete logikus következményként talál vissza a Bibliához, így többször utal a hagyományos párhuzamra a magyarság és a zsidóság között, és többször használja Jeruzsálemet szimbólumként, ahogyan a 137. zsoltár parafrázisában is. „Ültem partjain Babylonnak / S ültem már partjain a gondnak // Láttam már apró szenvedelmet / S láttam beteg, hosszú szerelmet. / (…) Hárfámat már fölakasztottam / Hárfámat már leakasztottam. / (…) Ülök, csapdos az ár és hideg szél / Babyloni sötét vizeknél.” A 20. század világirodalmában három alkotásban jut Jeruzsálemnek igazán különleges szerep. Az egyik T. S. Eliot (1888–1965) 1934-ben írt versciklusa, a Kórusok a Sziklából. A Templom egykori újjáépítése Ezra és Nehemia idejében és a modern korban is lehetőség az egység újjáépítésére, egy olyan életre, amelyben nem a materiális értékek uralkodnak. Bulgakov regényében – A Mester és Margaritában – a titokzatosan hallgató Jeruzsálem a zajos Moszkva ellentéte, másfelől a harmincas évek szovjet fővárosára emlékeztet. A különbség a két város között Jeruzsálem láthatatlan győzelme, hiszen a kommunista Moszkva sem képes elfelejteni. Azon kevés sorok egyikében, melyekben Bulgakov közvetlenül ír a városról, Pilátus szemszögéből látjuk, aki „gyűlölt városként” gondol rá, mintha érezné, hogy Jeruzsálem örökre beivódik az európai kultúrába a kereszténységen keresztül. Az „elveszett Jerusalaim, a hatalmas város, mintha sosem létezett volna” Pilátus vágyát hivatott kifejezni, ám a vágy a jövőből olvasva elveszíti érvényességét.

 

Idézetek több évezred műveiből

137. zsoltár
Bábel folyóinál ültünk – ott ültünk, sírtunk is, mikor megemlékeztünk Cziónról. A fűzfákra aggattuk benne hárfáinkat. Mert ott kértek tőlünk foglyulejtőink énekszót, és zaklatóink vígságot: énekeljetek nekünk Czión énekeiből! Hogyan énekeljük az Örökkévaló énekét idegen földön? Ha rólad megfeledkezem, Jeruzsálem, feledkezzék rólam a jobbom! Tapadjon nyelvem ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad, ha föl nem emelem Jeruzsálemet örömöm tetejére! Emlékezzél meg, Örökkévaló, Jeruzsálem napjáról, Edóm fiairól, a kik azt mondták: dúljátok, dúljátok az alapig benne! Bábel leánya, pusztulásra való te – boldog, a ki megfizeti néked tettedet, melyet elkövettél rajtunk! Boldog, a ki megragadja és szétzúzza kisdedeidet a sziklán! (IMIT)

Jehuda Halevi: A szívem ott van Keleten
A szívem ott van Keleten, én messzi Nyugaton! / Hogy volna ízes ételem, – kedves az italom? / Kötésem, fogadalmam hogy válthatnám be, míg / Ciont Edom és engemet az arab lánc nyom? / Itthagynom szép Hispániát oly könnyű, mint amily / Édes a dúlt Szentély porát csak megpillantanom. (Kardos László fordítása)

Avigdor Hameiri: A Scopus-hegy csúcsáról
A Scopus-hegy csúcsáról / leborulok előtted / A Scopus-hegy csúcsáról / Üdvözöllek, Jeruzsálem! / Száz nemzedék óta álmodok rólad, / hogy kiérdemeljem látni arcod fényét. / Jeruzsálem, Jeruzsálem / Arcod fénye fiaidnak, / Jeruzsálem, Jeruzsálem / Felépítelek romjaidból. (Fordította Peremiczky Szilvia)

Jehuda Amichai: Jeruzsálem 1967 (részlet)
Az idén messzire utaztam, / hogy megérinthessen városom csöndje. / Az újszülött a ringatásban, a város a távolságban nyugszik el. / Otthonom a vágyakozás volt, Júda Halévi / fekete kockáival játszadoztam. / A szívem, én, kelet, nyugat. (Felleg György fordítása)

Byron: Ültünk Babilon folyóinál és sírtunk
Ültünk Babilon vize mentén, / s egy járt az eszünkben a nap: / hogy dúlt fel, ó, sálemi szentély, / vérrel beborítva a had, / hogy szórta kevély idegen szét / zokogó szűz lányaidat. // Néztük szomorún a vizet lenn, / hogy fut tova, mily szabadon; / Dalt! Szólt a parancs – de hitetlen / sose fog vígadni azon! / Jobbom, ha lehull is, az ellent / sose zengem a húrjaimon! // Hárfám felakasztva a fűzre, / ó, Sálem! Amíg rab a húr. / Ama nap, mely a fényed elűzte, / ezt hagyta a zálogodul: / s nem zenditi fel soha büszke / hangját, míg a zsarnok az úr! (Tótfalusi István fordítása)

Márai Sándor: Egy állomás fönn a hegyen (részlet)
Lassan megyek és csodálkozom, miért ez a feszengés, miért ez a tartózkodás, mellyel e földre lépek, városok legöregebbjének földjére, Jeruzsálem utcaköveire. Nem hív itt most semmi, inkább visszahúz, fogva tart valami. Az élet nagy élményei előtt torpan így meg az ember egy pillanatra, a szerelem, a halál, a nagy megismerések előtt. (…) később beszélek, óvatosan, zsidókkal és keresztényekkel erről, s mind érzik az elfogódottságot, mind szenvednek miatta.

Márai Sándor: Az imádkozó ember (részlet)
A legerősebb kép, amelyet Keletről elhoz magával az európai utas, az imádkozó ember képe. A kimondhatatlan nevű isten névjegyét vésték e sziklába; ahol a Frigyszekrény állott, ez a pontja a Földnek, ahonnan titokzatos és bonyolult hitek magvait szórták szét próféták a világba. Ha egyszer elindul a harc Kelet és Nyugat, vallás és civilizáció között, ezen a sziklán emeli fel Mohamed kardját egy új próféta. Ha ebben a mecsetben egyszer elordítják Allah és Mohamed nevét, akkor Európa meg fog tanulni újra imádkozni.”

Olvasson tovább: