Kereső toggle

Hadrianus, a turistacsászár

Megnyílt a British Museum óriáskiállítása a rejtélyes uralkodóról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Élet, szerelem, örökség” (Life, Love, Legacy) címen invitálja a British
Museum a látogatókat a „Róma legrejtélyesebb uralkodójáról”, Hadrianusról szóló
nagyszabású időszaki kiállítására. A történészek véleménye eltér arról, milyen
élet, milyen szerelem és milyen örökség az, amellyel a többek között a British
Petroleum olajcég által szponzorált monstre kiállításra betérők
megismerkedhetnek.

Fennmaradt ókori életrajza „mindenki által gyűlöltnek” nevezi azt a császárt,
aki Tra-ianus után, 117-től 138-ig ült Róma trónján. A tankönyvek – már ha
egyáltalában megemlítik – általában azt emelik ki vele kapcsolatban, hogy
visszaadta a Traianus által meghódított keleti provinciákat; hogy igyekezett a
hadsereget megfegyelmezni; hogy ő kezdte fallal körülvenni a birodalmát – amire
jó példa a róla elnevezett fal Britanniában –; no és persze azt, hogy ő volt az
első szakállas császár, mivel annyira szerette a görög filozófiát és a
tudományokat, hogy külsőleg is mindenképpen a tudós professzorokhoz akart
hasonulni, akiket – íme, egy újabb ellentmondás – mélyen megvetett és lenézett.
Hadrianust „utazó császárnak” is nevezik, mivel uralkodásának huszonegy éve
alatt többször is keresztül-kasul beutazta az egész Római Birodalmat. Ezzel a
tettével – hangsúlyozzák a szaktörténészek – először tette igazi
„nemzetközösséggé” az imperium Romanumot, amely addig a központi Itáliából és a
neki alávetett, periférikus tartományokból állt.

Teljes nevén Publius Aelius Hadrianus 76-ban született Rómában, bár családja egy
hispaniai római kolónián élt. Miután apját kilencéves korában elveszítette, két
gyámot neveztek ki mellé, akik közül az egyik a jövendő császár, Traianus volt.
Jól tudta, hogyan egyengetheti saját karrierjét: feleségül vette a császár
unokahúgát; megvesztegette Traianus felszabadított rabszolgáit, és
„körüludvarolta az örömfiúkat, és gyakran meglátogatta őket” – olvasható ókori
életrajzában. A gyermektelenül elhunyt Traianus állítólag átlátott a szitán, és
nem is akarta örökbefogadni Hadrianust, még kevésbé utódjának jelölni. A
pletykák szerint Hadrianus anyja a már halott császár helyébe egy dublőrt
fektetett, aki elcsukló hangon mondta ki helyette a döntő szavakat. Az is furcsa
volt, hogy a légiók előbb kiáltották ki császárrá, mint hogy a senatus tudomást
szerzett volna róla... Hadrianus tehát trónra került, és „semmit sem mulasztott
el, hogy megkedveltesse magát”. Az ellentétek embere volt: „egyszerre volt komor
és derűs, nyájas és méltóságteljes, könnyelmű és megfontolt, fukar és bőkezű, az
alakoskodásnak és a titkolózásnak valóságos mestere, embertelen és jóságos, és
minden tekintetben veszélyes” – írja róla a „Felséges történet” (Historia
Augusta).

A gyerekkorától fogva „görögöcskének” csúfolt Hadrianus nemcsak a görög
filozófiát, építészetet és zenét kedvelte, hanem nyíltan vállalta pedofil
hajlamait, amit nem véletlenül hívtak „görög szerelemnek”. A gyermekekkel való
együttélés mind a férfiak, mind a nők körében elfogadott, sőt divatos dolognak
számított nemcsak a görög, hanem a római arisztokrácia köreiben is, olyannyira,
hogy Traianus idejében már attól tartottak, hogy ki fog halni a római nemesség.
(Az sem véletlen, hogy Traianus, aki gyermektelenül halt meg,
fiúprostituáltakkal vette körbe magát.) A Hadrianus alakját övező számtalan
ellentmondás közül is a legnagyobb, hogy az az uralkodó, aki vadászatain nem is
egy oroszlánt ejtett el saját kezűleg; akinek mindene volt a hadsereg, amelyben
kemény fegyelmet tartott; aki rendeletben szabályozta, hogy a nyilvános
fürdőkben a férfiak és nők külön fürödjenek – nos, ez az ember utazásai során
valóságos háremmel vette magát körül. „Az élvezetek hajhászásában nem ismert
határt” – írta róla a már idézett ókori életrajzírója. Hadrianus legismertebb
afférja egy szabad születésű (vagyis nem rabszolga!) bithüniai ifjúval, az alig
tizenhárom éves Antinoosszal 123-ban kezdődött, és egészen 130-ig, az ifjú
haláláig tartott. Ez alatt az idő alatt – nyíltan vagy burkoltan – homoszexuális
kapcsolatot folytattak, amiről legalábbis az udvarban mindenki tudott, köztük
felesége, Vibia Sabina is. A legkülönösebb azonban, hogy nílusi útja alkalmával,
130. október 24-én Antinoosz váratlanul vízbe fulladt. A legtöbben arra
hajlanak, hogy egyiptomi módra – a csillagjósok és mágusok tanácsának engedve –
egyszerűen feláldozta magát annak érdekében, hogy a császár életét
meghosszabbítsa.

Hadrianus nemcsak az asztrológiának és a jövendőmondásnak, hanem mindenfajta
babonás misztériumvallásnak is hívéül szegődött. A császár azonnal elrendelte,
hogy fiúszeretője tiszteletére várost alapítsanak (Antinupolisz néven), avassák
istenné, és szobrait mindenütt állítsák fel a birodalomban. Még kultuszt is
alapított a tiszteletére, amelyben jövendőmondó papok adtak jóslatokat az „Antinoosz
istentől” kérdezőknek. A válaszokat állítólag maga Hadrianus fogalmazta. A
császár perverzitásának emlékművei valóban százával kerültek és kerülnek elő a
birodalom legeldugottabb sarkaiból is, ami arra utal, hogy sokaknak nem volt
ellenére az új istenség kultusza…

Ezek után aligha csodálkozhatunk azon, hogy Hadrianus súlyos örökségéhez
tartozik a zsidó nemzeti állam felszámolása, Jeruzsálem pogány várossá tétele, a
zsidó nép szétszórása, valamint a kísérlet a zsidó vallás teljes felszámolására.
A zsidó nép már Traianus uralkodásának utolsó éveiben is forrongott: 115-től
117-ig a keleti diaszpórára kiterjedő felkelés tört ki, amit véres kézzel
fojtottak el a rómaiak. 132-ben – hatvankét évvel a Templom lerombolása után –
újra felkelés tört ki, ezúttal Júdeában. A lázadás élére egy tehetséges
hadvezér, Bar Kosziba állt, akit a Rabbi Akiba vezette rabbinikus kör sietve
„messiásnak” kiáltott ki (Bar Kochba, vagyis a „Csillag fia” néven) – habár ezt
nem mindenki fogadta el. A felkelés kiváltó oka ma sem pontosan ismert, de
feltehető, hogy Hadrianus 130/31-es jeruzsálemi látogatása idézhette elő,
amelynek során a hatvan éve már megszállva tartott Szent Várost római kolóniává
nyilvánította, és elnevezte Aelia Capitolinának. (Ez másutt is szokása volt:
útjait számtalan Hadrianopolisz vagy hasonló nevű város jelzi.) A felkelést
három és fél év alatt sikerült leverni, de a római veszteségek akkorák voltak,
hogy Hadrianus a szokásos üdvözlő formulát („én és a hadsereg jól vagyunk”)
elhagyta a senatusnak írt győzelmi jelentéséből. De nem volt kisebb a megtorlás
sem. Iudaea nevét végképp eltörölték, s helyette a Syria Palaestina országnevet
kellett használni. A Júdeában élő zsidókat vagy megölték, vagy rabszolgának
adták el a birodalom minden részébe. Hadrianus betiltotta a Tórát, ha valakinél
ilyet találtak, elevenen megégették – példa erre Rabbi Akiba esete; ezenkívül a
körülmetélkedést és a rabbiszentelést is halálbüntetés terhe alatt betiltották.
(A kiállítás dicséretére legyen mondva, hogy a Bar Kochba lázadóitól származó
néhány emléket is bemutatnak.)

Rómaxe „Róma” rendkívül alacsony szellemi-erkölcsi színvonalára a 3. századi
palesztinai rabbi, Res Lakis ezt a példát mondta: a Teremtés könyvének második
versében olvasható „és sötétség volt a mélység színén” igevers Róma
mérhetetlenül mély gonoszságára vonatkozik. Bálványimádás, a homoszexualitás, a
szodómia, a tolvajlás és a gyilkosság azonos azokkal a főbűnökkel, amelyeket a
hagyomány főként Rómának tulajdonított. A Rómára vonatkozó állatszimbólumok
közül a vadkan és a disznó a leggyakoribb. Az előbbit akár a Jeruzsálemben,
illetve Aelia Capitolinában állomásozó X. Fretensis légió jelvényein, akár a
Hadrianusxe „Hadrianus” által vert érméken is láthatták a zsidók. A „disznót”
Ézsau egyik gúnyneveként tartotta számon a rabbinikus irodalom. A disznó, bár
hasított patájú állat, mégis tisztátalan, s éppen ezzel válik a képmutató Róma
igazi jelképévé, amely az igazságosság és a törvény látszata mögé rejti gonosz
szándékait.

Thorsten Opper, a kiállítás kurátora azt nyilatkozta a sajtónak: „Ez egy
egyedülálló lehetőség lesz arra, hogy a Hadrianusra vonatkozó legfontosabb
tárgyakat egy kiállításon láthassuk. Hadrianus rendkívül sikeres császár volt,
aki mérhetetlen és tartós örökséget hagyott hátra, bár ezt gyakran nem ismerik
fel, vagy nem értékelik.” Mielőtt azonban rohannánk a kiállítást megnézni e
„mérhetetlen és tartós örökségről”, gondolkodjunk el a fentieken. (a szerző
történész)

Olvasson tovább: