Kereső toggle

Fajvédők és csendestársak

70 éve fogadták el az első zsidótörvényt

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az anschluss után az antiszemita magyar politikusok az antiszemita német
politikusok kedvében (és széles magyar tömegek kedvében is) akartak járni, és a
képviselőház elé terjesztették a „társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának
hatályosabb biztosításáról” szóló törvényjavaslatot. Önálló magyar lépésről volt
szó, 1938-ig a Harmadik Birodalom a zsidókérdésben nem próbált meg nyomást
gyakorolni Magyarországra.



Az Országgyűlést a harmincas években Horthy Miklós kormányzó nyitotta meg

Az antiszemita Teleki Pál első miniszterelnöksége idején az első világháború
utáni Európában elsőként (1920 szeptemberében) Magyarországon hoztak
„zsidótörvényt”. A numerus clausus törvény népfajnak minősítette a zsidó vallású
magyar állampolgárokat, és országos arányszámuknak megfelelően a felsőoktatási
intézményekbe felvehető hallgatók hat százalékában maximálta számukat. Bethlen
István miniszterelnöksége idején, 1928-ban e törvény antiszemita passzusát
eltörölték, bár e lépés ellen Teleki Pál a felsőházban virtigli antiszemita
beszédben tiltakozott. 1938-ig viszont, még a lelkes fajvédő, Gömbös Gyula
miniszterelnöksége (1932–1936) idején sem hoztak Magyarországon új,
diszkriminatív törvényt. Ausztria Németországhoz csatolása, az anschluss (1938.
március 12–13.) után a Harmadik Birodalom közvetlen szomszédunk lett.

Darányi Kálmán 1938. március 5-én Győrött hirdette meg fegyverkezési és
gazdaságélénkítő programját, és beszédében miniszterelnökként immáron másodszor
azt is megemlítette, hogy Magyarországon van zsidókérdés, és azt tervszerűen,
törvényes úton rendezni kell. Vitéz Balogh Gábor május 5-én mint a
törvényjavaslat előadója idézte a képviselők emlékezetébe, hogy a miniszterelnök
már 1937. április 18-án Szegeden leszögezte: „A zsidókérdésről nem lehet
egyszerűen azt mondani, hogy nincs, amikor mindenki tudja, hogy van.” Darányi és
a kormány érvelése meglehetősen egyszerű volt: túl sok zsidó él Magyarországon,
és a gazdasági és társadalmi életben túlzott befolyásra tettek szert. A
„keresztény társadalmat” tehát az őt megillető helyzetbe kell hozni, és ezzel a
zsidóságnak az érdekeit is szolgálni fogják, mert a törvényjavaslat – akarta
magával is elhitetni a kormány – „lényegesen enyhíteni alkalmas az
antiszemitizmust, és ezzel a szélsőséges, türelmetlen mozgalmak terjedését”.
Vitéz Balogh Gábor ugyanakkor a törvényjavaslatot a magyarság „ösztönös
fajvédelmi megmozdulásának” nevezte. Széles történelmi perspektívából áttekintve
a magyarországi és egyetemes zsidókérdés alakulását felidézte, hogy a numerus
clausus törvény vitájában az akkori közoktatásügyi miniszter, Haller István
olyan „lángelmékre” és „tekintélyekre” hivatkozva „igazolta”, hogy a zsidóság
faj, különálló nemzetiség, mint Tacitus, Seneca, Diodorus, Schiller, Kant,
Goethe, Wagner, Liszt, Voltaire, Mária Terézia, Széchenyi és Mohamed.

A törvényjavaslat képviselőházi vitájában a liberális Rassay Károly rámutatott:
a kormány a gazdasági és hitelélet rendjének és az államháztartás egyensúlyának
biztosítására 1931-ben akkor kapott széles körű felhatalmazást, amikor a nagy
gazdasági világválság idején a gazdasági és hitelélet összeomlott, az állami
költségvetés súlyos, 150 millió pengős deficitet mutatott. Május 4-én tárgyalta
a képviselőház azt a törvényjavaslatot, amely – Rassay megfogalmazásával – „újra
tág felhatalmazásokat” adott a kormánynak a lapengedélyezések terén. „Én azt
hiszem, hogy ha ezen az úton maradunk, akkor a parlament lassankint egy teljesen
üres formasággá lesz, és a kormány rendeleti jogköre lassanként bitorolja
nemcsak a mi törvényhozási jogkörünket, hanem a felsőházét és

Serédi Jusztinián, Ravasz László, Raffay Sándor

A nyilas és más szélsőjobboldali antiszemitákkal versenyt futó, velük nemcsak
együtt zsidózó, hanem őket e téren túlharsogni igyekvő kormánypropagandisták a
„keresztény nemzeti társadalom” érdekeire hivatkoztak. Ezt Rassay azzal
utasította vissza, hogy ez „az utcának és a csőcseléknek a hangulata”. Egyik
képviselőtársa magabiztos közbeszólása ma, hetven évvel később kissé furcsán
hangzik: „Rendezzünk róla (mármint arról, hányan kívánják a zsidók jogait
csorbítani, vagyonukat elvenni) népszavazást!”

Rassay Károly hosszú, szenvedélyes hangú beszédében többek között arra is
felhívta képviselőtársai figyelmét, hogy ez a törvényjavaslat gazdasági
szempontból kártékony és végzetes morális hatással is lesz: „Eddig az állás és
jövedelem alapja a tehetség, a munka, évek hűséges szolgálata volt; e törvény
szerint az állás és jövedelem alapja a születésadta előny lesz.” Beszéde végén
keserű lemondással a hangjában jegyezte meg: „Tisztában vagyok azzal, hogy hiába
beszélek, mert ez a ház egy kis csoport terrorja alatt áll.” Egyetlen reménye
maradt csak: „Én bízom a törvényhozás másik faktorában, a felsőházban, bízom
abban, hogy a felsőház ennél a javaslatnál be fogja igazolni létének jogosságát…
Meg vagyok győződve róla, hogy a pártpolitikától nem feszélyezett felsőházban a
keresztény egyházak főpapjai nem mehetnek el hallgatagon emellett a javaslat
mellett, amely a vallást és a nemzet iránti hűséget összeférhetetlennek
deklarálja, amely a kereszténység dogmájából kabaréviccet csinál” – mondta
Rassay. Keservesen csalódnia kellett. A magyarországi katolikus egyház feje,
Serédi Jusztinián hercegprímás csak a képviselőház és a felsőház egyesített
bizottságában szólalt fel, néhány óvatos szóval nem a jogegyenlőséggel és a
magyar alkotmányossággal szakító törvényjavaslat lényegét, csak egyetlenegy
pontját bírálva. A törvényjavaslat mindazokat zsidónak minősítette (vissza),
akik 1919. augusztus 1. után tértek át valamely keresztény/keresztyén vallásra.
A kormány indoklása szerint azért a Tanácsköztársaság bukását tették meg a
zsidósághoz való tartozás kritériumává, mert: „… azok, akik a szerencsétlen
emlékű Károlyi Mihály kormánya és a Tanácsköztársaság idején tértek át valamely
keresztény vallásra, tehát olyan időben, amikor a zsidósághoz való tartozás
éppenséggel nem jelentett hátrányt – ezzel a magyarság többi rétegeihez való
idomulásuknak a tanújelét adták.”



Teleki Pál

A felsőházban a törvényjavaslat vitájában a történelmi egyházak képviselői
közül elsőként a világhírű tudós rabbi, az akkor már 85 éves Löw Immánuel
szólalt fel. Szomorú beletörődéssel állapította meg: ez a törvényjavaslat a
„hitehagyást most az asszimiláció kezdetének” nyilvánítja. A jogegyenlőséget
gyilkolják most meg, de – tette hozzá reménykedve –: „Újból el fog hangzani a
hitet hirdető egyház ajakáról az evangéliumi ébresztő ige: a tálitá kumi! A
leányzó, a jogegyenlőség fel fog támadni halottaiból.” Az evangélikusok
képviselője, Raffay Sándor szintén igen rövid beszédében, Serédihez hasonlóan
csak az áttérteket próbálta védeni, és javasolta, hogy augusztus 1. helyett
legyen augusztus 31-e az érvényes határnap. A törvényjavaslat mellett a
leghosszabban és leghatásosabban Ravasz László református püspök érvelt. A
zsidókérdést az emberiség több mint kétezer éves komplexumának nevezte. Szerinte
ez a törvényjavaslat az ország békéjét, nyugalmát és biztonságát szolgálja, sőt
még azoknak is a javára fog válni, akik most tiltakoznak ellene. Elfogadva a
kormány szakértőinek érvelését, hogy az egész törvényjavaslat („csak”) 16  ezer
ember egzisztenciáját érinti (magyarán ennyi izraelita vallású vagy zsidónak
minősített ember fogja állását veszíteni), Ravasz püspök azt emelte ki, hogy a
törvényjavaslat nem érinti az egyházak működését. „Az a keresztyén lelkipásztor
tehát, aki talán 1919 után tért át és most egyik keresztyén felekezetnek a lelki
pásztora… ebben a hivatalában holtig megmaradhat…” – jelentette ki magabiztosan.
Hetven év távolából hozzátehetnénk: igen, de ha majd 1944-ben sárga csillagot
kényszerítenek rá, hívei elé hogyan álljon a keresztyén templomban? Kinek
prédikáljon majd az Auschwitz felé robogó marhavagonban?

A továbbiakban Ravasz püspök nagyívű áttekintést adott a magyarországi
zsidókérdés alakulásáról. Meggyőződéses rasszista antiszemitaként határozottan
leszögezte, hogy a zsidókérdést nem oldaná meg, sőt nehezebbé tenné, ha az
országban élő 443  ezer zsidó áttérne a keresztyén vallásra. A zsidóság faj,
„pontosabban fajta”, amelyik a maga faji tulajdonságait különös
következetességgel megtartja, és bárhol is éljenek zsidók a világban
„elszakíthatatlan szálakkal egy ős élettőkéhez, sporangiumhoz van fűzve, abból
táplálkozik, a jeruzsálemi nagy életközponthoz, a zsinagógához” – mondta a
református püspök, aki kirekesztette a zsidókat a magyarságból. Neki senki se
hivatkozzon az 1848–49-es forradalom és szabadságharc zsidó honvédjeire, az első
világháborús zsidó hősi halottakra. Szerinte egészen egyszerű módszerrel meg
lehet arról győződni, hogy a zsidó nem magyar: „Üljön csak be egy Nyíregyházára
menő harmadosztályú kocsiba, amelyben 60-70 hernyósapkás, kaftános zsidó van,
akinek a szájában habzik a jiddis, kérdezze meg magától: ez a magyar, ez Árpád
népe, ez Arany János népe?” A hivatalos jegyzőkönyv szerint Ravasz püspök
szavait a Felsőház „élénk derültséggel és tapssal” honorálta. (Csak zárójelben
jegyezzük meg: Endre László, aki 1944-ben a Sztójay-kormány egyik belügyi
államtitkáraként 437 ezer zsidó deportálását szervezte, a népbíróság előtt,
1946. január 3-án az utolsó szó jogán elmondott beszédében szó szerint, saját
védelmében idézte Ravasz püspök eme mondatait.) Ravasz a továbbiakban is
elsősorban a zsidókat bírálta. Szemükre hányta, hogy sokan közülük egyéni
előnyökért tértek, térnek át, nagyon kevés bűnbánatot gyakorolnak, stb. Beszéde
végén a református főpap javasolta, hogy próbálják egyenként megnyerni a
zsidókat, hogy küzdjenek velük, a keresztyénekkel együtt a zsidóság, a zsidó
végzet, az emberiség zsidó komplexusa ellen.

A szélsőjobbal kacérkodó Darányi bukása után utóda, a jó gazdasági szakember és
angolbarát hírében álló Imrédy Béla (kis képünkön fent) fogadtatta el a
zsidótörvényt. A képviselőházban egy maroknyi polgári liberális és
szociáldemokrata, valamint egyes nyilasok és magyar nemzetiszocialisták
szavaztak a törvény ellen. Ez utóbbiak már ekkor 5 százalékot vagy numerus
nullust, a zsidók totális kirekesztését, sőt az országból való eltávolításukat
követelték. A kisgazdapárt képviselői a kormánypárti képviselőkkel együtt
megszavazták azt. A felsőházban csak a demokrata dr. Láng Lajos, Budapest
székesfőváros (izraelita vallású) egyik választott képviselője szavazott nemmel.
Löw Immánuel el sem ment a szavazásra, Raffay Sándor és Ravasz László,
csendestársukkal, Serédi Jusztiniánnal együtt igennel szavazott. Az 1938. évi XV.
tc., az első zsidótörvény értelmében a sajtókamarában, az ügyvédi, mérnöki,
orvosi kamarában, valamint egyes vállalatok értelmiségi munkaköreiben a zsidók
aránya nem haladhatja meg a 20 százalékot.

Nem telt el még egy év sem, az Imrédy-kormány már be is nyújtotta a második
zsidótörvényt. Az antiszemita uszításnak immáron senki és semmi sem állhatott az
útjába. Az ekkor már csaknem egy éve börtönben ülő Szálasi Ferenc alvezére,
Hubay Kálmán a képviselőházban jogosan vetette fel: ha törvényerőre emelkedik az
első zsidótörvény, mindazokat: „akiket felekezet elleni izgatás jogcímén a
királyi bíróságok az utóbbi esztendők során elítéltek” (vagyis a nyilas és más
„zsidózókat”) részesítsék amnesztiában, mert „nem lehet senkit sem büntetni
azért, mert egy évvel vagy másfél évvel hamarább jött rá azokra az igazságokra,
amelyekre a magyar kormány egy évvel vagy másfél évvel később…”

Az első zsidótörvénnyel Magyarország csatlakozott azokhoz az európai országokhoz
(náci Németország és Románia), amelyek az állami politika szintjére emelték az
antiszemitizmust. Kéthly Anna, aki a Szociáldemokrata Párt nevében bírálta a
törvényjavaslatot, Cassandraként figyelmeztette képviselőtársait: „…jön majd a
licitálás, mint ahogy voltak is, akik a 20 százalék helyett az 5 százalékot
kívánták, majd a végleges kiirtást a gazdasági életből, sőt egészen a fizikai
lét elpusztításáig mentek el.” (A szerző történész)

Olvasson tovább: