Kereső toggle

A szavak értelme visszatér

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Napjaink messze legnagyobb jelentőségű történelmi, szellemtörténeti és
teológiai kérdése Izrael népe hazatérésének és nemzeti-állami helyreállításának
jelenségéhez kapcsolódik. A zsidó–keresztény kinyilatkoztatás – vagyis a Biblia
– szerint a zsidóság Isten kiválasztott népe, ezért a vele történő, ennyire nagy
horderejű történelmi változás az egész föld, az összes többi nemzet sorsát is
döntően befolyásolja. Izrael Állam 60 éves fennállása eléggé hosszú idő ahhoz,
hogy immár ne lehessen pusztán egy múló, elvetélő, gyönge kísérletnek tekinteni.
Létezése évezredes léptékű, mély döntések elé állítja mind a keresztényeket,
mind a zsidókat, s velük együtt az egész világot



Fotó:Reuters

Évezredes léptékű döntések elé – mert mindkét bibliai közösségben kétezer
évvel ezelőtt rögzültek azok a felfogások, amelyek, egymással kibékíthetetlen
ellentétben, azóta is folyamatosan meghatározzák az európai civilizáció
fejlődését. Európa egyik szellemi tengelye ez a kérdés mindmáig, amely körül
egész történelme forgott és forog.

Elvetette-e Isten a zsidókat?

A két felfogás között a döntő különbség, hogy a zsidóság és a judaizmus
sohasem mondott le arról a reményéről, amely szerint Isten a szétszóratás után
újból össze fogja gyűjteni őket egyetlen közös hazába, amely ráadásul a
Szentföldön, azaz régi országuk területén születik újjá; míg ezzel szemben a
történelmi kereszténység fő árama már a 2. századtól fogva kategorikusan
megtagadta ezt a reményt, a zsidóság végleges eltűnését várva és hirdetve.
Jóllehet a keresztények között mindvégig volt egy elenyésző kisebbség, amely ezt
a felfogást kétségekkel illette, az ő hangjuk csak a 19. századtól vált kissé
hallhatóbbá – de még ma, a 21. század elején, Izrael Állam fennállásának 60.
évfordulóján is csak éppenhogy kezdenek ébredezni a történelmi kereszténység
nehezen mozdítható tömegei és teológusai, hogy lassanként megértsék, mi is a
kérdés egyáltalán.

Abban, hogy a pogánykeresztények szinte kezdettől fogva megtagadták azt a
reménységet, amely Izrael számára több volt, mint létfontosságú, az úgynevezett
helyettesítési teológia (szuperszesszionizmus, szubsztitúciós teológia)
játszotta a fő szerepet. Ennek legfőbb állítása az, hogy Isten Izraelt mint
kiválasztott népét véglegesen elvetette bűnei – elsősorban Krisztus elutasítása
– miatt, és helyébe az egyházat állította új népeként örökre.

A szó szerinti értelem megtagadása

Ez a tétel azonban csak akkor tartható fenn, ha a Biblia – különösen az
Ószövetség – mondatainak szó szerinti értelmét is megtagadjuk. Ugyanis az
ószövetségi próféták Mózestől fogva számtalan helyen teljesen egyértelműen
kijelentik, hogy Isten szét fogja ugyan szórni a zsidó népet „a föld széléig”,
de azután újra összegyűjti őket saját hazájukba. E próféciák az i. e. 1400-as
évektől a 400-as évekig, tehát mintegy ezer éven át születtek számos próféta
szájából, és az Ószövetség egyik legfőbb üzenetét képezik (lásd keretes
írásunkat). A 2. századtól fogva zsidó gyökereitől fokozatosan elszakadó
pogánykeresztény egyház azonban maga is vágyott Isten kiválasztott népének
pozíciójára, miközben egyúttal képtelen volt feldolgozni azt a tényt, hogy
Izrael többsége nem fogadta el Jézust Messiásnak – jóllehet ennek a helyzetnek
az értelmezését Pál apostol már megadta a Rómaiakhoz írt levél 9–11.
fejezeteiben: a zsidóság kikerülése az üdvtörténet fő áramából részleges és
ideiglenes csupán, célja pedig az, hogy a nem zsidó népek megtérhessenek
Istenhez anélkül, hogy közben zsidóvá kellene válniuk.

Így aztán fokozatosan megjelentek a zsidóság végleges elvettetését állító
nyilatkozatok a keresztény tanítók tollából (lásd másik keretes írásunkat).
Mivel azonban e tanítás homlokegyenest ellenkezett az ószövetségi próféták által
adott isteni ígéretekkel, az ellentmondást valamiképp semlegesíteniük kellett.
Ehhez kapóra jött a főleg Órigenész nevéhez kötődő allegorista írásmagyarázat,
amelynek lényege, hogy a bibliai mondatok szó szerinti értelmét megtagadják, és
csak jelképes, átvitt értelmüket fogadják el. Fontos itt leszögezni: ez az
allegorizmus (vagy allegorézis) nem ugyanaz, mint az allegorikus értelmezés. Ez
utóbbi ugyanis, miközben átvitt értelemben magyaráz egy szövegrészt, nem
tagadja, hogy annak létezik a szó szerinti értelme, valósága is. Az allegorizmus
azonban csak a jelképes értelmezést fogadja el, és azt állítja, hogy a szöveg
eredeti, szó szerinti értelme nem igaz, nem valós. Az allegorikus írásmagyarázat
tehát elfogadott, korrekt módszer, amelyet maga a Szentírás is alkalmaz, és mind
a zsidó, mind a keresztény bibliaértelmezés használ; az allegorizmus azonban
mindkét közösségben kezdettől fogva súlyosan vitatott volt. A júdeai zsidóság
elutasította a platonista, talán még héberül sem tudó alexandriai Philón
allegorista tanításait; a kereszténységben pedig súlyos megosztottság és vita
tört ki a szintén alexandriai Órigenész körül, különösen a keleti egyházak
vetették el vélekedéseit, sőt saját püspöke érvénytelenítette egyháztanítói
ordinációját.

Az évszázadosra nyúló vitára Augustinus (Szent Ágoston) igyekezett
kompromisszumos megoldást találni. A két tábort végül a következő felemás
megoldással békítette ki: a történelmi múltra vonatkozó bibliai elbeszélések
(például a teremtés és más ószövetségi történetek) szó szerinti értelmét nem
szabad megtagadni, bár lehet őket allegorikusan is értelmezni – ezzel szemben az
Izrael jövőjére vonatkozó próféciákat nem szabad szó szerint venni, csak
allegorikusan (lásd keretes írásunkban). Ezzel Augustinus – nagy tekintélyénél
fogva – két évezredre bebetonozta a helyettesítési teológiát a keresztény
írásmagyarázatba, amely az ószövetségi próféciákat ezek után következetesen
megfosztotta eredeti jelentésüktől. Ez persze szorosan összefüggött a
kereszténység államegyházzá válásával, amely már ebből az okból sem fogadhatta
el Izrael állami-nemzeti helyreállítását.

Mindezzel szemben a rabbinikus irodalom viszont egyik fő írásmagyarázati
elveként fogalmazta meg: „Egyetlen [szentírási] vers sem veszti el soha szó
szerinti (p’sát) értelmét.” (BT, Sábbát 63a)

Még Luther is

A keresztény allegorizmust illetően még a történelmi protestantizmus sem
hozott változást: Luther, bár meghirdette az írás szó szerinti értelméhez való
visszatérés programját, maga nem ment végig ezen az úton. A keresztény hagyomány
idegen elemektől való megtisztításában és azok lebontásában visszahőkölt az
ágostoni tanok tekintélye előtt. Bár fiatal éveiben mind a csecsemőkeresztség,
mind az antijudaizmus területén felülbírálta ezeket, később mégis visszatért
hozzájuk.

A szuperszesszionizmust így csak az angolszász evangéliumi protestantizmus
kezdte fokozatosan kritika alá vonni a 18–19. században. Lelkészeik és
teológusaik túl az elméleti munkán, gyakorlatilag is bábáskodtak a zsidó
cionista mozgalom megszületése körül.

A betűk is hazatérnek

Az Izrael összegyűjtésére és helyreállítására vonatkozó ószövetségi próféciák
és mai, szemmel látható beteljesedésük Isten évezredeken átívelő hűségének és
kegyelmének látványos, elemi erejű bizonyítékai. Nemcsak hűségének, hanem
kegyelmének is: ugyanis a próféták sok helyütt leszögezték, hogy a zsidóság
helyreállítása nem erkölcsi állapotától, megtérésétől függ, hanem tisztán csak a
Mindenható könyörületességétől (Ezékiel 20:1–44, 36:16–32). Ez magyarázza meg,
amit sok vallásos zsidó sem ért: miként lehetséges, hogy az államot egy világi
mozgalom hívta életre?

Isten kegyelme és hűsége pedig oszthatatlan. Ha másvalakitől megtagadjuk azt,
akkor önmagunktól is megtagadtuk. Ha a kereszténység a zsidóktól megtagadja
Isten nekik tett ígéreteinek beteljesülését, akkor önmagától is megtagadja a
neki tett ígéretek megvalósulását. Ha

az ószövetségi próféták mondatait megfosztjuk szó szerinti értelmüktől, akkor az
újszövetségi ígéretek is elvesztik valós tartalmukat. Ezért

Izrael valóságos helyreállításának mai teológiai-politikai kérdése szorosan
összefonódik a keresztények üdvösségük valóságába vetett hitének a kérdésével.
Az sem lényegtelen tehát, hogy a keresztények saját nemzeteiket és egyházaikat
hogyan befolyásolják azok Izrael Államhoz való történelmi-politikai
viszonyulásában.

„Amikor Izrael száműzetésben van, az Írás betűi is száműzetésben vannak” –
tartja egy régi zsidó mondás. Eszerint ha Izrael visszatér hazájába, az Írás
betűi is visszatérnek eredeti értelmükbe, tehetjük ma hozzá. Izrael államának
újjászületése által a Biblia az elvont fogalmak és metaforák, az érzékelhetetlen
természetfölötti szférájából újra visszalépett a valóságos történelembe, és így
a hit ma újra valós történelmi döntések felelősségévé is vált a keresztények és
az egész nyugati civilizáció számára. (A szerző teológus)

A zsidó nép reménysége

Akkor visszahozza az Úr, a te Istened a te foglyaidat, és könyörül
rajtad, és visszahozván összegyûjt majd téged minden nép közül, akik közé
odaszórt téged az Úr, a te Istened. Ha az ég szélére volnál is taszítva, onnét
is összegyûjt téged az Úr, a te Istened, és onnét is felvesz téged. És elhoz
téged az Úr, a te Istened a földre, amelyet bírtak a te atyáid, és bírni fogod
azt; és jól tesz veled, és inkább megsokasít téged, mint a te atyáidat. (Mózes
5. könyve 30:3–5)



És visszahozom Júdát és Izraelt a fogságból, és felépítem õket, mint
azelõtt. (…) És ez a város lesz nekem híremre, nevemre, örömömre, tisztességemre
és dicséretemre e földnek minden nemzetsége elõtt, akik hallják mindama jót,
amelyet én cselekszem velük… Ezt mondja az Úr: Hallatszani fog még e helyen (…),
a Júda városaiban és Jeruzsálem utcáiban, amelyek elpusztíttattak és ember
nélkül és lakó nélkül és oktalan állat nélkül vannak, örömnek szava és vígasság
szava, võlegény szava és menyasszony szava, és azoknak szava, kik ezt mondják:
Dicsérjétek a Seregek Urát, mert jó az Úr, mert örökkévaló az õ kegyelme; akik
hálaáldozatot hoznak az Úr házába, mert visszahozom e föld népét a fogságból,
mint annakelõtte, azt mondja az Úr. (Jeremiás 33:7–11)



Így szól az Úr Isten: Egybegyûjtelek titeket a népek közül és együvé
hozlak titeket a tartományokból, amelyekben szétszórattatok, és adom néktek
Izrael földjét. (Ezékiel próféta könyve 11:16)



Kérdezem tehát: talán elvetette a népét az Isten? Isten õrizz! Hiszen én
magam is Izraelhez tartozom, Ábrahám magvából, Benjámin törzsébõl származom.
„Nem vetette el az Isten a népét”, amelyet elõre ismert. (…) Nagyon szeretném
ugyanis, testvérek, ha tudnátok ezt a titkot, nehogy bölcsnek tûnjetek önmagatok
elõtt: ez a megkeményedés csak ideiglenesen érte Izraelt, addig, ameddig a
nemzetekbõl származók teljes számban be nem jutnak, és így az egész Izrael meg
fog menekülni, amint meg van írva: „Megérkezik majd Sionból a Megváltó, és
elfordítja az istentelenséget Jákobtól. És ez lesz tõlem a szövetség számukra,
amikor eltávolítom bûneiket.” (Pál levele a rómaiakhoz 11:1–2, 25–37)

Izrael reményének megtagadása

Mert az igazi Izrael (…) mi vagyunk, akik Istenhez vezettettünk a
megfeszített Krisztus által. (Jusztinosz apologéta, 2. század)



[A zsidók] sötétekké lettek lelked szemében végleges és örök sötétséggel.
(Római Hüppolitosz, 3. század)



A zsidók soha többé nem állíttatnak helyre korábbi állapotukba. (Órigenész,
3. század)



Ha szilárd szívvel ragaszkodunk Isten kegyelméhez, amely adatott nekünk,
akkor mi vagyunk Izrael. (Augustinus, 4-5. század)



Ezért ama mondást is: „és visszavezetlek saját földetekre”, és a kevéssel
utóbb következõt, mely mintegy ugyanezt megismétli: „és lakni fogtok azon a
földön, melyet atyáitoknak adtam”, nem testileg kell venni, miként a testi
Izrael, hanem szellemileg, mint a szellemi Izrael. Mert a szeplõ és redõ nélkül
való és minden népekbõl egybeterelt Egyház, mely uralkodik majd Krisztussal
mindörökre: maga a boldogok földje, az élõk földje. (Augustinus, 4-5. század)



A zsidók, akiket Isten bizonyosan elvetett, többé nem az Õ népe, sem
nekik nem Istenük többé. (Luther, 16. század)

Olvasson tovább: