Kereső toggle

A hosszú hallgatás

XII. Pius pápa és a holokauszt

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Évek óta folyik XII. Pius boldoggá avatásának előkészítése, az eljárást
bíráló egyházi és világi személyek érveit a Vatikánhoz közel állók megvetően
félre szokták söpörni. Többek között azt állítva, hogy a pápa legalább 800000
zsidó életét mentette meg a holokauszt idején. Ez nyilvánvaló képtelenség,
cáfolatra sem méltó propaganda. Ahhoz, hogy megértsük, kik és miért vitatják XII.
Pius boldoggá avatásának jogosságát, célszerű áttekinteni életútja főbb
állomásait.

Rómában a Piazza San Pietro oszlopsorai hatalmas, a székesegyház
főbejáratával szemben nyitott kört alkotnak. Ott, ahol a Mussolinivel 1929-ben
kötött lateráni paktum emlékére kialakított Via della Conciliazione az
oszlopsorokhoz ér, van egy kicsiny tér. Évekig neve sem volt, ám II. János Pál
idején XII. Piusról (1876-1958) nevezték el. A lengyel pápa azzal is megpróbálta
igen vitatott pályafutású elődje iránti tiszteletét kifejezni, hogy a Szent
Péter-székesegyházban felállíttatta XII. Pius hatalmas, fekete márvány szobrát,
alig pár lépésnyire Michelangelo Pietájától.

Eugenio Pacelli, a későbbi XII. Pius pápa Rómában született 1876-ban, filozófiát
tanult a Gergely Egyetemen és teológiát a Santa Apillinarián Rómában. 1899-ben
szentelték pappá, 1901-től szolgált a Vatikán államtitkárságán. 1911-ben
helyettes államtitkár, 1914-ben a Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációjának
államtitkára. 1917-től Münchenben, 1920-tól Berlinben pápai nuncius, 1929-től
bíboros. Nagy hatással volt rá, hogy az első világháborút követő forradalmakat,
az idegen megszállást, a vágtató inflációt és a weimari demokrácia első éveit
Németországban élte át. A Vatikánba is eljuthattak azok az információk,
amelyek Adolf Hitler nemzetiszocialista mozgalmának pogány,
kereszténységellenes jellegéről szóltak. A katolikus püspökök eleinte
tartózkodóan fogadták Hitler hatalomra jutását (1933. január 30.), míg a
protestáns egyházi hierarchia nagy lelkesedéssel üdvözölte az új kancellárt,
akiben a vallás- és egyházellenes baloldali pártok ellenségét látták. A
kommunistákat és a szociáldemokratákat a vallás, a nemzet, a rend ellenségeinek
tartották, és örültek, hogy végre Hitler megtisztítja az országot ezektől az „istentelenektől”.
A katolikus Centrum Párt képviselői is megszavazták március 23-án az úgynevezett
„felhatalmazási törvényt”, amely utat nyitott a demokrácia felszámolásához
Németországban. Mivel a Vatikán levéltárában (Archivio Segreto Vaticano – ASV)
az 1922. után keletkezett iratokban nem lehet kutatni, nem tudjuk, hogy Pacelli
Berlinben megpróbálta-e befolyásolni a katolikus politikai vezetőket a szavazás
előtt. Katolikus források szerint Pacelli nem próbálta befolyásolni a német
püspököket, akik március 28-án eltörölték azokat a korlátozásokat, amelyekkel
addig a hívőket a náci párttól megpróbálták távol tartani. Ettől kezdve a német
katolikusok is mindenben engedelmeskedhettek a „törvényes hatóságoknak”.



XII. Pius márvány- szobra

A Szentszék kemény antikommunizmusa komoly szerepet játszott abban, hogy
július 20-án Pacelli és von Papen aláírta a Vatikán és Németország közötti
konkordátumot. Ez nagyban növelte a náci rendszer tekintélyét Németországban
és külföldön egyaránt. Hitlernek eszében sem volt a konkordátum előírásait
tiszteletben tartani. Megpróbálták visszaszorítani az iskolai vallásoktatást,
feloszlatták a katolikus ifjúsági szervezeteket, kirakatperekben papokat,
apácákat, katolikus világi személyeket ítéltek el. A vádak között a pedofíliától
a valutacsempészésig sokféle bűncselekmény szerepelt, és a perekről bő
terjedelemben, rendszeresen beszámoltak a német újságok is. Nyilvánvalóan nem
lehet egyetlen okkal magyarázni, miért hallgatott XII. Pius pápa akkor, amikor a
zsidók üldözése ellen kellett volna felemelnie szavát. Egyes bírálói azt
állítják, hogy szimpatizált a nemzetiszocialista rendszerrel, sőt, hogy „Hitler
pápája” volt.

XI., majd XII. Pius hiába tiltakozott, amikor Itáliában, Szlovákiában,
Magyarországon és Romániában antiszemita törvényeket szavaztak meg. Mind a két
pápának be kellett látnia, hogy a zsidók védelme frontális támadást jelentett a
náci ideológia ellen. XII. Pius tudta, hogy a német katolikusok jelentős része a
zsidók jogainak korlátozását, szervezett kivándoroltatásukat helyeselte, vagy
elfogadta.

1939. március 2-án választották pápává Pacellit, aki mentora és elődje iránti
tiszteletből választotta a XII. Pius nevet. Pacellinek komoly szerepe volt a
Szentszék zsidópolitikájának alakításában már államtitkárként is. Amikor
1938-ban Mussolini (is) rasszista, antiszemita törvényeket adatott ki, a
Szentszék síkra szállt a katolikus hitre tért zsidók (az úgynevezett
konvertiták) jogainak védelméért. XII. Pius védelmezői is kénytelenek elismerni,
hogy a pápa a világháború idején hallgatott. Hallgatott akkor, amikor lengyel
katolikus papokat tartóztatott le a Gestapo, és akkor is, amikor a horvát
katolikus usztasák szerb ortodoxokat kényszerítettek áttérésre, vagy mészárolták
le őket tíz- és tízezer számra. Tudjuk, hogy úgy vélte, Németország katonai
veresége a Szovjetunió európai dominanciájához és az európai keresztény
civilizáció összeomlásához vezetne, de nem ezért hallgatott. Valószínűbbnek
tűnik, hogy azért nem emelte föl szavát az üldözött zsidók érdekében, mert úgy
vélte, nyilvános tiltakozásokkal nem sokat érne el. Jobban hitt a színfalak
mögötti, óvatos diplomáciai lépések hatékonyságában. Lehetséges, hogy a pápa úgy
hitte: az ő legfontosabb feladata a hívő katolikusokat védelmezni.

Ha az ASV-ben nem is, de más levéltárakban, szerte a világon, szabadon lehet
kutatni. Történészek feltárták, hogy 1941 nyarán Philippe Pétain, a kollaboráns
Vichy-kormány vezetője érdeklődött: mi lenne a Szentszék hivatalos álláspontja,
ha Franciaországban antiszemita törvényeket vezetnének be. Úgy tájékoztatták,
hogy a Vatikán elvben elítéli a rasszizmust, de nem utasít el mindenféle
zsidóellenes intézkedést.



Pacelli bíboros, a későbbi XII. Pius pápa távozóban a berlini kancelláriáról

A Szentszék biztos információkkal rendelkezett a soáról. Theodor Innitzer
érsek Bécsből, Giuseppe Burzio pápai nuncius Pozsonyból már 1941-1942-ben több
jelentést küldött Rómába, amelyekben nemcsak a zsidók tömeges deportálásáról
számoltak be, hanem azt is közölték, hogy ezeket az embereket a halálba viszik.
1942 őszén a brit kormány kezdeményezésére több olyan állam képviselője,
amelyeknek volt diplomáciai kapcsolata a Vatikánnal, együtt próbálta rávenni XII.
Piust arra, hogy nyilvánosan ítélje el a nácik megszállási politikáját és a
zsidók üldözését. Osborne Francis d’Arcy vatikáni angol követ levelében azt írta
a vatikáni államtitkárságnak: „Ilyen bűnökkel kapcsolatban a hallgatás
politikája felháborítja a világ közvéleményét, és egyet jelent az erkölcsi
vezető szerepről való lemondással, és a Vatikán tekintélyének és befolyásának
elsorvadásával.” XII. Pius bírálói hajlamosak elfelejtkezni arról, milyen
könyörtelen, rendíthetetlen és gépies volt a náci rendszer, melynek céljai a
dekrisztianizáció, az extermináció, germanizáció és a hódítás szavakkal írhatók
le. A hollandiai katolikus (és kálvinista) egyház vezetői a nyilvánosság előtt
tiltakoztak a konvertiták deportálása ellen. 1942 tavaszán templomaikban
tiltakozó istentiszteleteket tartottak a deportálások ellen. Válaszul a németek
valóságos hajtóvadászatot rendeztek, kifejezetten a konvertita zsidókra, ekkor
került dr. Edith Stein karmelita nővér is Auschwitzba. A protestáns egyházak
csöndben maradtak, a színfalak mögött tárgyaltak a német hatóságokkal, és
elérték, hogy a protestáns hitre tért zsidókat nem deportálták a németek. XII.
Pius is láthatta, ha az egyházi vezetők tiltakoznak a zsidók deportálása ellen,
azt kockáztatják, hogy a nácik nem tárgyalnak velük, és minden zsidót
deportálnak. Ha nem tiltakoznak és nem is fogadnak be egyházukba több zsidót,
akkor ezzel a nácik cinkosaivá válnak, de esélyük nyílik legalább néhány hívük
megmentésére. Valószínű, hogy XII. Piust ezek a hollandiai tapasztalatok is
óvatosságra, hallgatásra intették.

1942. október 7-én egy lengyelországi kórházvonat lelkésze azt jelentette, hogy:
„A zsidók kiirtása, tömeges lemészárlása már csaknem befejeződött… Azt mondják,
hogy eddig már kétmillió zsidót gyilkoltak meg.” 1942 karácsonyán XII. Pius a
vatikáni rádióban óvatos szavakkal kelt azon üldözöttek védelmére, akiket
pusztán nemzetiségük vagy fajuk miatt üldöznek, gyilkolnak. A pápa óvakodott a
„zsidó”, vagy „izraelita” szót a száján kiejteni.

Bizonyos, hogy a pápa a világháború idején az egyház létéért, egységéért is
aggódott. Jól látta, hogy a harcoló felek saját országukban a katolikus főpapság
támogatását is elnyerve bizonygatták, hogy az (isteni) igazság (is) az ő
oldalukon áll. Ha a pápa a világháború idején akár a nácik/fasiszták, akár az
angolszászok/bolsevisták oldalára állott volna, szétszakította volna egyházát.
Mit tett volna Serédi Jusztinián hercegprímás, ha a pápa az „antikommunista
keresztes hadjárat” közepén az amerikai katolikus püspökök (és az ateista
Szovjetunió) mellé áll?…

Sokakban keltett visszatetszést az is, hogy amikor 1943. július 19-én, először a
világháború során, az antifasiszta koalíció gépei bombázták Rómát, a „város
püspöke”, mert ne feledjük, hogy a pápa annak (is) tartotta magát, kemény hangú
nyilatkozatban ítélte el a támadást. Bírálói szemére vetették (és vetik), hogy
egyetlen szót sem szólt, amikor Varsót, Londont, Rotterdamot stb. érték a
világháború során barbár, pusztító légitámadások.

XII. Pius 1944. június 25-én végül személyesen Horthy Miklós kormányzóhoz
intézett táviratot az üldözött magyar zsidók megmentése érdekében. Egykorú
csendőri jelentésekből tudjuk, hogy 1944. május 15-től 28-ig 58 vonattal 184 049
zsidót deportáltak Auschwitzba. Június 7-ig további mintegy 110000 zsidót vittek
el. Kassa vasúti parancsnokának feljegyzései szerint június 5–25. között újabb
29 vonatszerelvénnyel 73133 embert deportáltak Magyarországról. Ha június
4-ig, Róma felszabadulásáig XII. Pius joggal félhetett a náciktól és olasz
csatlósaiktól, 1944 júniusi húsz napos, most már valóban „fülsiketítő”
hallgatásának okait nem lehet megérteni. Valószínű, hogy (az egyébként
református hitű) Horthyra hatott a pápa távirata. A kormányzó a június 26-i
koronatanácson a zsidóüldözések elleni külföldi tiltakozók között kiemelten
szólt a pápáról.

Amikor XII. Pius 1958-ban meghalt, a katolikusok egyházuk vitathatatlanul
legnagyobb tiszteletben álló vezetőjüket gyászolták. 1963-ban jelent meg a
baloldali német író, Rolf Hochhuth: A helytartó című drámája. Ebben azzal
vádolta a pápát, hogy a saját biztonságáért, a Vatikáni Államkincstárért aggódva
a második világháború alatt hallgatott, pedig ha felemeli szavát, véget
vethetett volna a zsidók lemészárlásának. Mint láttuk, ez bizonyosan nem igaz.


VI. Pál pápa (1963–1978), XI. Pius egyik legközelebbi munkatársa utasítására a
Vatikánban hatalmas munka kezdődött. 1965-1981 között 11 kötetben tették közzé
mindazokat a dokumentumokat, amelyektől azt remélték, hogy tisztázhatják XII.
Piust a vádak alól. Az Actes et Documents du Saint Siège relatifs à la Seconde
Guerre Mondiale című dokumentumsorozat, melyet négy jezsuita szerkesztett és
rendezett sajtó alá, nem győzte meg a bírálókat. Mint az egyik szakértő
recenzens megállapította: ha XII. Pius valóban csak ennyit tudott a világháború
idején, akkor a világ egyik legtájékozatlanabb embere volt, ami nyilvánvalóan
képtelenség.

1995-ben a lengyel katolikus püspöki kar bocsánatot kért mindazért, amit tett a
második világháborúban, a zsidók üldözése során. XII. Pius soha, egyetlen szóval
sem ismerte el, hogy ugyanekkor ő hallgatott. Utódai a mai napig egyetlen
történészt sem engednek kutatni a Vatikán levéltárában. Egyes vatikáni
illetékesek néha azt kérik, hogy a történészek legyenek türelemmel, „rendezik”
az iratokat. Ezzel szemben tudjuk, hogy a vatikáni levéltárban sok-sok száz év
óta „rend” van. És csönd, és hallgatás. A teljes igazságot XII. Pius második
világháborús politikájával kapcsolatban viszont csak az ASV megnyitása után
lehet feltárni.

(A szerző történész)

Olvasson tovább: