Heston korosztályából sokan példaképekké tudtak válni. A háború hősöket
állított az emberek elé: Churchill, Eisenhower, Patton, Montgomery nem a
forgatókönyvírók jóakaratának köszönhették, hogy elbántak az ellenséggel.
Kicsiholtak magukból valami olyat, amivel fölemelték a mellettük, mögöttük
állókat is. „Hadd mondja az utókor azt, hogy ez volt a legnagyszerűbb
pillanatuk” – mondta a brit miniszterelnök a háborús katasztrófa küszöbén. És
valóban: a dunkerque-i összeomlásból – vér, küszködés, veríték és könnyek árán –
győztesek születtek.
Annyira nagy hatással voltak a háborús nemzedék nagyjai a korra, hogy az emberek
egy ideig a békében is hősöket választottak vezetőnek. Eisenhower és De Gaulle
mellett a filmvásznon sem érvényesülhettek földszintes karakterek. Sorra jöttek
a történelem nagyjai: Mózes és Ben Hur, Caesar és Antonius, Nagy Sándor és
Napóleon.
A hatvanas években aztán valami megváltozott. Vajon elfogytak a nagy
személyiségek és a nagy szerepek, vagy az emberek érezték úgy, hogy kevésbé
esendőek, ha nem kell hősök között élniük? Nehéz utólag eldönteni. A korhangulat
egyszercsak átfordult a „small is beautiful – a kicsi a szép” életérzésébe.
„Nincsenek többé hősök” – énekelte cinikusan David Bowie a hetvenes évek
közepén, és úgy tűnt, igaza van. Maradtak ugyan a század vége felé is mohikánok,
afféle népszerűségi mutatók iránt érzéketlen őskövületek az elhippisedett
világban, Margaret Thatcher és Ronald Reagan, Charles Bronson és Charlton Heston.
De kik léptek a helyükre? Tony Blair összeroskadt az ellenséggel való
küzdelemben, Bill Clinton pedig meg se próbálta felvenni a kesztyűt. Hollywood
is lassan feladta a hősi meséket, helyette inkább hírességeket kezdett gyártani.
Leonardo di Caprio és Brad Pitt nem tudnak és nem is akarnak huszonegyedik
századi Józsuék lenni a Tízparancsolat Mózese nyomában. Heston 64 évet élt
házasságban. Korunk hőse, Britney Spears hat órát. Valóban más korban élünk.
2008. 04. 11. (XII/15)
