Kereső toggle

Index és gettó

Kiállítás a római inkvizíció dokumentumaiból

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ritkák és értékesek címmel nyílt kiállítás Rómában a Szent Hivatal újkori
irataiból. A Vittoriano Múzeum tárlatának internetes oldala alapján a
közszemlére tárt dokumentumok közül a Tiltott könyvek jegyzékének egy korai
szövege, illetve a Pápai Állam városainak gettósítási tervrajzai a leginkább
figyelemreméltóak.

A merész képzettársításokra hajlamos szemlélő több párhuzamot is felállíthat
a magyar titkosszolgálatok és a katolikus inkvizíció archívumai között: teljes
egészében egyelőre gyakorlatilag mindkettő hozzáférhetetlen; apró részletekben
kerülnek napvilágra, és mindkettőt bizonyos mértékben a titkolózás és bűntudat
légköre lengi körül. Persze, míg az előbbi érintettjei köztünk élnek, az
inkvizíció iratkötegeiben szereplő nevek és ügyek már rég a múltéi, s csak – a
pár évszázaddal megkésett, inkább belső reflexiónak vagy elhatárolódási
rituálénak számító – pápai bocsánatkérésekben aktualizálódnak. Az egykor
életbevágó, ma már csak „ritka és értékes” dokumentumrégiségeket pedig múzeumban
csodálhatjuk meg, ahol a feljelentőleveleket vagy a könyvek előzéklapjain
szereplő cenzori jegyzeteket talán a gubacstinta-kutatók bogarásszák a
legodaadóbb figyelemmel.

Biblia a máglyán és a „gettók kora”

Egyházi elöljárók rendre az olasz lakosság szemére hányják, mennyire járatlan
a Bibliában, pedig ezért a népnyelvi Bibliák 1596-os betiltása a felelős, amely
másfél évszázadig változatlan formában érvényben volt – állítja Gigliola
Fragnito 1997-ben, az olaszországi „Biblia évében” megjelent La Bibbia al rogo
(A Biblia a máglyán: az egyházi cenzúra és a népnyelvi bibliafordítások,
1471–1605) című könyvében. A Pármai Egyetem munkatársa rámutat arra, hogy az
ellenreformációs pápai Indexek tették a legtöbbet honfitársai biblikus
műveletlenségéért, hiszen a bibliafordításokat e tilalmak nyomán sorolta a
közgondolkodás az „eretnek” iratok közé, amelyekkel a 16. századtól állított
máglyákon együtt semmisültek meg. A határozatnak egy jelentős népnyelvi
bibliakultúra felszámolásán túl a szerzőnő szerint a katolikus Európa déli és
északi területei közötti különbségek elmélyítésében is jelentős része volt.

Az ellenreformációt megelőző időszakban a katolikus egyház országonként eltérően
ítélte meg a köznyelvi bibliafordításokat, és általában türelmesnek bizonyult.
Nem létezett egységes, központilag meghatározott álláspont: az eretnekgyanús
kezdeményezések ellen az egyházi elöljárók felléptek, a belső felhasználást
azonban nem tiltották. Így történhetett, hogy Itáliában (mint ahogy német és
lengyel nyelvterületen is) főpapi jóváhagyással, egyházi rendek munkájából
készültek el az első nyomtatott köznyelvi Bibliák. Mindehhez hozzájárult, hogy
az ihletettnek tartott latin Vulgatának a szövegromlás miatt ekkorra már
számtalan szövegváltozata létezett, tehát nem is igazán lehetett volna egyetlen
megbízható Biblia alapján felülbírálni a sokféle fordítást. (Később a tridenti
zsinat egyik feladata pontosan abban állt, hogy kezdjen el rendet tenni a
Jeromos-féle szöveg körüli káoszban: kellemetlen volt, hogy a betiltott
fordításokat nincs mivel felváltani.)



Eretnekekre vonatkozó pápai dokumentum

Az ellenreformációs gépezet tehát – Fragnito és más kutatók szerint – a
„bibliás” reformátorokkal szembeni fellépésével a katolikus területek köznyelvi
Biblia-kultúráját is eltiporta. IV. Pál 1557-es római Indexétől persze rögös út
vezetett VIII. Kelemen „végleges” Indexéig (a tridenti zsinat által felállított
Index Kongregációja és az inkvizíció; a pápák és püspökök; a „nemzeti” és a
római inkvizíciók közötti tekintélyharcok több Index elvetéléséhez, illetve
egymásnak ellentmondó vagy homályosan fogalmazó jegyzékekhez vezettek). Tény
azonban, hogy 1596-tal megkezdődött a bibliafordítások módszeres elkobzása és
megsemmisítése, a rendelet szigorát pedig csak 1758-ban, XIV. Benedek
enyhítette.

A reneszánsz pápaság türelmes zsidópolitikája is az ellenreformáció hatására
változott elnyomóvá, ahogy azt a római kiállítás egy másik különleges eleme, egy
gettóalaprajz is szemlélteti. A 16. század kiútkereső zűrzavarában a
Talmud-égető és az engedékeny pápák egymásnak adták a tiarát, mégis a már
említett IV. Pálnak a római gettót megalakító bullájától fogva általánossá vált
az itáliai városokban, hogy a zsidókat őrzött, éjszakánként zárt
kényszerlakhelyen tartsák: a Nyugat-Európában ekkoriban létrejött gettók közül
utolsóként éppen a rómait számolták föl, 1883-ban. A két esemény között eltelt
időszakot az itáliai zsidó történelem kutatói a „gettók korának” nevezik.

Tágra zárt levéltárak

Isten malmai lassan őrölnek – a Vatikán az inkvizíció Galilei ellen hozott
1633-as ítéletét csak 1992-ben semmisítette meg, a Szent Hivatal archívumát
pedig csak 1998-ban tette hivatalosan hozzáférhetővé. Ez utóbbi feldolgozása
azóta is ólomcipőben halad, aminek a külső szemlélő két közvetlen eredményét
látja: egyfelől időnként kiállítások, sajtótájékoztatók és más hírverések „fedik
fel” az eretnekség ellen létrehozott, „rettegett intézmény” néhány titkát –
vagyis a római kúria ijesztő örökségéről több felvonásban rángatgatják le a
leplet. (Jóllehet az anyag már a történelmi kutatásra tartozik, mégis felmerül a
kérdés, hogy az eljárás mennyire ízléses, tekintve, hogy az inkvizíció tényleg
sokak életét követelte, és még többeket nyomorított meg.) Másfelől széles teret
enged a megalapozatlan találgatásoknak: Angelo Amato, a Hittani Kongregáció
titkára például kijelentette, hogy a katolikus egyház nem félemlítette meg
Galileit, s a történészek csak a kegyetlen népbutító szerepében akarják
feltüntetni a pápaságot, azért hordanak össze hetet-havat a Galilei-per kapcsán,
a csillagász ugyanis nem a Szent Hivataltól, hanem a pokoltól való félelmében
tagadta meg téziseit.

A legtöbb vitát a Vatikáni Titkos Levéltár fokozatos, vontatott kutathatóvá
tétele váltja ki. A levéltár 1922–1939 közötti szekciójában például 2006
szeptembere óta a müncheni és a berlini nunciatúra anyagai már kutathatók, de az
1939 utáni időszakból már azok sem. Az intézmény ma is inkább az állománya
zárolására szolgál, semmint megosztására, és abban is egyedülálló a világon,
hogy még a Jad Vasem Intézet történészei számára sem hozzáférhető. Egyelőre
tehát XII. Piusnak a holokausztról szerzett értesülései sem ismerhetők – erről
talán csak a Titkos Levéltár halogató és takargató technikája szolgálhat
közvetett felvilágosítással.

Olvasson tovább: