Kereső toggle

A kövek kiáltanak

Újabb régészeti bizonyítékok a Biblia mellett

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az elmúlt hetekben számos újdonsággal lepte meg a régészet a Biblia olvasóit
és általában a zsidó történelem iránt érdeklődőket. Izraeli kutatók megtalálták
a „tejjel-mézzel folyó” föld első történeti bizonyítékát; egy az izraelita
honfoglaláskor lerombolt hatalmas város nyomait a Genázáreti-tó mellett; az
újbabilóni birodalom egyik fontos főtisztviselőjének nevét, aki Jeremiás
könyvében is szerepel; valamint egy menekülőalagutat (képünkön) Jeruzsálemben,
amely a Siloám tavát kötötte össze a Templom-heggyel.

A „tejjel és mézzel folyó föld” a Bibliában annak a Kanaánnak állandó
jelzője, amelynek birtokba vételét maga az Örökkévaló ígérte meg Izrael fiainak:
„Ti örökölni fogjátok az ő földjüket, mert én nektek adom azt örökségül, azt a
tejjel és mézzel folyó földet”. Az 1997 óta kutatott Tel Rehovban a nyár végén
Amihai Mazar, a jeruzsálemi Héber Egyetem régészprofesszora által vezetett
ásatásokon kerültek elő méhkaptárak. Az ókori méhészetre utaló régészeti leletek
eddig csak a hellenisztikus korból kerültek elő, a mostani kaptárak korát a
szakértők – a bennük talált szerves anyagok C14-es (szénizotópos) vizsgálata
alapján – az egységes királyság korára, az i. e. 10. század végére, 9. század
elejére teszik. A Tel Rehov-i méhészetben eddig három sorban elrendezett közel
harminc jó állapotban lévő kaptár került elő, míg az adott területen a teljes
számukat százra teszik. A 80 cm magas és 40 cm átmérőjű kaptárakat agyaggal
tapasztott szalmából készítették. Egy-egy kaptárban három lép lehetett. A
helyszínt felkereső méhész szakemberek szerint a Tel Rehov helyén álló ókori
településen évente összesen mintegy 500 kg mézet állíthattak elő. A helyszínen
kultikus tárgyakat, például mezítelen istennőszobrokkal ellátott négyszarvú
oltárokat is találtak, ami a bálványimádó kanaánita kultuszok továbbélésére utal
a Bét-Seántól délre fekvő városban. A helyszínen egy „Nimsinek” felirattal
ellátott korsófület is találtak. Ez a név Jéhu nagyapjáé volt, és a területen
másutt is előfordult már régészeti leleteken. Elképzelhető tehát, hogy Jéhu
családja a Bét-Seán-völgyből származhatott. A kutatók többsége mindeddig úgy
vélte, hogy a héber Bibliában több mint félszázszor előforduló méz a datolyából
és fügéből kinyerhető mézre vonatkozik, mert a Szentírásban nem találunk utalást
a méhészetre. A mostani felfedezés arra látszik utalni, hogy a lépesméz
előállítása a honfoglalás után is tovább folytatódott Izrael földjén.

„Égig megerősített városok”

A bibliai történetek hitelességének ellenzői eddig is sokat hivatkoztak arra,
hogy az izraelita honfoglalás hitelességét alapjában kérdőjelezi meg az
úgynevezett „hiányzó késő bronzkor” elmélet. Eszerint egyszerűen hiányoznak azok
az „égig megerősített” kanaáni városok, amelyekre példának okáért az izraelita
kémek hivatkoztak: „erős az a nép, amely lakja azt a földet, és a városok
erősítve vannak, és felette nagyok”. Ennek az elméletnek a tarthatatlanságát már
korábban is felvetették, de most egy nemzetközi kutatócsoport Kinneret városa
mellett egy tíz hektárnyi területen fekvő, kb. 2500 ember által lakott – ebben
az időszakban hatalmasnak számító! – város maradványait tárták fel. A települést
jól megtervezték: az utcákról a csapadékvizet a Genázáreti-tóba vezették, s a
városfal vastagsága meghaladta a tizenkét métert! A régészek egy pékség
maradványait is megtalálták. Az ásatásvezető Wolfgang Zwickel szerint a várost
az i. e. 10. században egy földrengés, majd az azt követő tűzvész pusztította
el, s ezután több mint száz éven át lakatlan maradt. Akár a késő bronzkori
kanaániták, akár a vaskorban betelepülő izraeliták lakták a várost, ilyen méretű
település Jeruzsálemen, Hacóron és Megiddón kívül eddig nem volt ismert. Az
egyelőre ismeretlen nevű városról szerzett információink tovább bővülnek majd,
mivel az ásatásokat finn, svájci és német tudósok bevonásával további hat évre
meghosszabbítják.

Nabukodonozor főeunuchja

Az Első Templom lerombolásához (i. e. 587/6) vezető eseményekről Jeremiás
könyve nyújtja a legizgalmasabb és legpontosabb tájékoztatást. A próféta
könyvében szereplő személyekkel és történésekkel összekapcsolható régészeti
leletek már eddig is szép számban kerültek elő Jeruzsálemből. II. Nabukodonozor
újbabilóni uralkodó Jeruzsálem elleni hadjáratairól pedig ékírásos források is
tudósítottak. Mégis szenzációsnak számít Michael Jursának, a bécsi egyetem
kutatójának bejelentése, aki a British Museum mintegy 130 ezer darabból álló
ékírásos táblagyűjteményében a múlt héten bukkant rá egy kis szövegre, amelyben
Nabukodonozor főeunuchjának, Nabu-sarruszu-ukinnak neve szerepel. Jeremiás
könyvének 39. fejezete így kezdődik a revideált Károli-fordításban: „Sedékiásnak,
a Júda királyának kilencedik esztendejében, a tizedik hónapban eljött
Nabukodonozor, a babiloni király és egész serege Jeruzsálem ellen, és
megszállták azt. Sedékiás tizenegyedik esztendejében, a negyedik hónapban, a
hónap kilenczedikén ledőlt a város [kőfala]; és bementek a babiloni király
fejedelmei mind, és leültek a középső kapuban: Nergál-Sarézer, Samegár-Nebó,
Sársekim, Rabsáris, Nergál-Sarézer, Rabmág és mind a többi fejedelmei a babiloni
királynak.” Az aprócska tábla a felsorolásban dőlt betűvel jelzett főeunuch
fizetési bizonylata, aki i. e. 595-ben, Nabukodonozor tizedik évében másfél mina
(0,75 kg) aranyat kapott a kincstártól. A most felfedezett babilóni
tisztségviselőnév ugyanakkor azt is megmutatja, hogy a Károli-fordításban
szereplő nevek félrevezetőek. Az eredetiben ugyanis nem hat, hanem csak három
személy szerepelt: „Nergal-Sarézer, a számgár; Nébó-Sársekim, a rabszárisz; és
Nergál-Sarézer, a rabmág”, a dőlttel szedett babilóni szavak ugyanis
tisztségeket jelentenek.

Menekülőalagút Jeruzsálemben

Előre látható volt, hogy Dávid városának feltárása újabb és újabb
meglepetéseket tartogat a régészek számára. Izraeli régészek vasárnap
jelentették be, hogy rábukkantak a Második Templom pusztulásának egyik
legdrámaibb helyszínére, arra a föld alatti alagútra, amelyen át a zsidók a
Templomhegyről a római katonák elől menekültek i. sz. 70-ben. Az eredetileg
vízelvezetőnek épült, egy-másfél méter széles és helyenként három méter magas
csatorna a város főutcája alatt húzódott. Eddig mintegy száz méternyi szakaszt
tártak fel belőle, de a régészek szerint annak teljes hossza akár az egy
kilométert is elérheti, hiszen kb. ennyi a távolság a Templomhegy teteje és a
Dávid városának alján fekvő Siloám tava között. Az alagutat a benne talált
pénzérmék és cserépedények alapján búvóhelynek használták az első zsidó
háborúban (i. sz. 66–73/74). Flavius Josephus, a háború történésze szerint
hasonló csatornák és alagutak egész Jeruzsálemet behálózták, s azokban több
tízezren húzódtak meg a római katonák elől.

(A szerző történész)

Olvasson tovább: