Kereső toggle

Van-e Kumrán-rejtély?

Holt-tengeri tekercsek hatvan év után

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Elveszett, eldugott vagy titkokat rejtő holt-tengeri tekercsekről szinte
évente látnak napvilágot tudósítások a világsajtóban. Ám azóta, hogy a
kilencvenes évek elejétől valamennyi megtalált töredék fotómásolata lényegében
bárki számára elérhető, a szenzációt ígérő cikkek és könyvek színes léggömbjei
általában néhány hét alatt kipukkadnak. Bár az utóbbi években sem az Indiana
Jones-i babérokra pályázó kutatóknak, sem a hivatásszerűen lelkesedő
zsurnalisztáknak nem sikerült Kumrán-ügyben világot rengető szenzációval
előrukkolniuk, azért akad még egypár rejtélyes dolog a hatvan éve felfedezett
holt-tengeri tekercsek körül.



Így készültek a kumráni kéziratok Fotók: Somorjai László

Itt van mindjárt a hatvanéves évforduló. Minden turistáknak osztogatott
brosúrában ott áll, hogy 1947 nyarán egy a beduinok félnomád taamira törzséből
származó pásztorfiú, név szerint Muhammad Ahmed el-Hamed (becenevén edh-Dhib,
vagyis „A farkas”) elveszett kecskéje keresése közben bukkant rá – a később 1.
számúnak keresztelt – barlangban az első hét tekercsre, melyekkel saruját akarta
megfoltoztatni. Csakhogy Muhammad 1956 októberében egy háromtagú bizottság előtt
úgy nyilatkozott, hogy a tekercseket még 1945-ben találta, s azokat hosszú ideig
sátrában őrizgette. A hét tekercs közül előbb hármat a jeruzsálemi Héber Egyetem
professzora, Eliezer L. Sukenik vett meg 1947-ben, négy pedig egy betlehemi arab
régiségkereskedő, Kando közvetítésével jutott el Samuel Mar Athanasius Jesuéhez,
a Szent Márk-kolostor rendfőnökéhez, aki később azt hazudta, hogy a kéziratok
kolostorának könyvtárában bukkantak fel. Az apát, miután Sukenik profeszszor
közreműködésével azonosította a kéziratokat, a tekercseket az Egyesült Államokba
csempészte. Innen sikerült 1954-ben a Héber Egyetemnek megvásárolnia azokat 250
ezer dollárért.



A Könyv Szentélye a jeruzsálemi Izrael Múzeumban, ahol a tekercseket őrzik

A kutatások ezután sem szüneteltek. 1947 és 1956 között tizenegy Kumrán
környéki barlangból egy tucat pergamenre és egy rézlemezre írott komplett
tekercs került elő. Ide kell még számítanunk azokat a papirusz- vagy
pergamentöredékeket is, amelyeknek pontos számát ugyan még nem ismerjük, de a
becslések szerint ez a szám hatjegyű is lehet. Az eddig azonosított kéziratok
között több mint 800 eredeti szöveg található, teljes vagy töredékes formában.
Egyedül a Kumránhoz közeli 4. számú barlangban talált kéziratok tartalomjegyzéke
555 különböző dokumentumot tartalmaz! A kéziratok túlnyomórészt héberül íródtak,
kisebb részük arámi nyelvű, néhány tekercs szövege pedig a Biblia legrégibb
görög változatát, a Szeptuagintát őrzi. (A 7. számú barlangban talált néhány
aprócska görög nyelvű töredék egyes kutatók szerint az Újszövetségből származik,
de a tudományos közvélemény ezt a feltételezést mindmáig elveti.) A már korábban
is ismert kéziratok között – teljes vagy töredékes formában – a héber Szentírás
valamennyi könyve szerepel. Ez azért hallatlanul jelentős dolog, mert a héber
Biblia legrégibb szövegeit a kumráni tekercsek felfedezése előtt csak a
középkorból (9–10. század) fennmaradt kéziratok jelentették. A legkorábbi
holt-tengeri bibliakézirat Sámuel második könyvének egy részletét tartalmazza az
i. e. 3. század végén készült átírásban. Érdekes, hogy ennek az ősi héber
kéziratnak a szövege közelebb áll a görög fordításhoz, mint a ma fennmaradt
maszoretikus, kora középkori szöveghez.

A barlangokból azonban nemcsak bibliai kéziratok, hanem egyes apokrif, azaz az
ószövetségi kánonon kívül rekedt, de a Szeptuagintában meglévő vallásos szövegek
is előkerültek. A kéziratok harmadik csoportját alkotják a pszeudepigrafikus
(ál-szerzőségű) iratok, amelyek sem a júdeai héber, sem az alexandriai görög
kánonba nem kerültek bele, ugyanakkor meglehetősen népszerű olvasmányok voltak.
Ide tartozik a Jubileumok könyve, az Újszövetségben is idézett Énokh könyve;
továbbá a Józseffel, Amrámmal és Mózessel kapcsolatos fiktív történetek, és
néhány apokrif zsoltár is.

A kumráni közösséget az ötvenes évek óta csaknem egybehangzóan a zsidóság
harmadik legismertebb vallásfelekezetével, az esszénusokkal azonosítják. A
közösségi irodalmat szabályzatok, bibliaértelmezések, vallásos költészet, prózai
vagy verses formában írt bölcseleti művek, sajátos időszámítási rendszerben
mozgó naptárak, valamint liturgikus szövegek alkotják. Van azonban néhány, az
eddigi kategóriákon is kívül eső lelet is, melyek közül kétségkívül a
legtitokzatosabb az úgynevezett Réztekercs, amely összesen 64, nemesfémeket és
értékes kéziratokat őrző rejtekhelyet sorol fel. A több mint 100 tonnányi (!)
elrejtett aranyat és ezüstöt sokan próbálták már megtalálni az elmúlt fél
évszázad során, mindeddig sikertelenül.

Közismert tény, hogy a kumrániak nem ismerték a hagyományos értelemben vett
„történetírás” műfaját: szövegeikben kronológiailag azonosítható adatok (nevek,
dátumok) alig-alig fordulnak elő; a tekercsek között nincsenek kortörténeti
dokumentumok; és a felekezet tagjai saját történetüket is kriptikus nyelven, a
bibliamagyarázat köntösébe öltöztetve örökítették meg. Íme, a közösség
eredetéről szóló, a Damaszkuszi iratban olvasható, „rejtjelezett” szöveg: „A
harag idejében – háromszáz és kilencven évvel az után, hogy Nabúkadneccárnak,
Bábel királyának kezébe adta őket, gondoskodott róluk, és kisarjasztotta
Izraelből és Áronból a sarj gyökerét (nécer), hogy országa ennek az öröksége
legyen, és [a gyökér] a jó talajon dúsan növekedjék. Ők pedig felismerték
bűneiket, és belátták, hogy vétkesek, ámde húsz éven át olyanok voltak, mint a
vakok, mint akik tapogatóznak az úton. Isten azonban megértette a tetteiket,
azt, hogy teljes szív(ükk)el keresték Őt, és igaz tanítót (more cedeq)
támasztott nekik, hogy az Ő szíve szerint való útra térítse őket. És tudtukra
adta a későbbi nemzedékek felől mindazt, amit majd megtesz az utolsó
nemzedékekben, az elpártolók társadalmában – ők azok, akik letértek az útról.” (Komoróczy
Géza fordítása)

A „harag ideje” minden bizonnyal a IV. Antiokhosz Epiphanész-féle zsidóüldözésre
vonatkozik, a „sarj gyökere” pedig Ézsaiás próféciájára vezethető vissza: „És
néped mind igaz lesz, és a földet mindörökké bírják, plántálásom vesszőszála ők
(nécer mattaav), kezeim munkája dicsőségemre.” A közösség alapítója, akit másutt
Igazság Tanítójának neveznek, cádókita származású pap volt, ami már önmagában is
szembeállította őt és követőit a lévita származású Hasmóneus uralkodókkal, akik
törvénytelen módon egyesítették a világi és vallási hatalmat. Valószínűleg a
sajátosan kumráni bibliakommentár-műfaj (peser) kezdeményezőjének is az Igazság
Tanítóját tekinthetjük, mivel ő volt az, akivel „Isten tudatta szolgái, a
próféták szavainak minden titkát”. (Habakuk-kommentár) A Tanítót maga Isten
választotta ki arra, hogy a közösséget (jahad) megszervezze. Hallatlan
tekintélye ellenére mégsem kerülhették el a szakadást. Hitehagyók, árulók,
kishitűek jelentek meg soraikban, élükön a Hazugság Emberével, aki üldözte az
Igazság Tanítóját. Egy „Absalom házának” nevezett csoportról is értesülünk,
amely hallgatott, amikor a Tanítót üldözték, és nem nyújtott segítséget neki a
Hazugság Emberével vívott harcban. Még veszélyesebb üldözésnek voltak kitéve a
Tanító és követői a Gonosz Pap részéről. A Habakuk-kommentárban szenvedélyes
elbeszélést találunk arról, hogy a felbőszült Gonosz Pap váratlanul megjelent az
Igazság Tanítójának közössége előtt, hogy „féktelen haragjában elnyelje őt.
Száműzetése helyén, és a nyugalom napjának idején – az engesztelés napján –
jelent meg előttük, pompájában, hogy elveszejtse őket, és botlásra kényszerítse
őket a böjt napján, nyugalmuk sabbatján”. (Egyébként ez a jelenet
elképzelhetetlen lett volna, ha a jeruzsálemi naptár és az esszénusok
időszámítása nem tért volna el egymástól. Az Engesztelés napján ugyanis a
főpapnak a Szentélyben kellett szolgálatot teljesítenie.) Egy másik szövegből az
derül ki, hogy „Efraim és Manassé gonoszai” arra törekedtek, hogy „kinyújtsák
karjukat a pap [vagyis az Igazság Tanítója] és az ő szövetségének tagjai ellen”.


De azonosíthatók-e egyáltalán valós történeti személyekkel vagy csoportokkal a
fentiekben idézett kódnevek: Igazság Tanítója; Gonosz Pap; Hazugság Embere;
Absalom háza; Efraim és Manassé? A fél évszázadra visszatekintő kumranológia sok
tekintetben máig sem jutott konszenzusra e kérdésben. Kezdjük a sort az Igazság
Tanítója legfőbb ellenfelével, a Gonosz Pappal. Róla kiderül, hogy olyan főpap
volt, aki jó hírnévnek örvendett, mielőtt a főpapi székbe ült volna. Ellenségeit
hazájában és idegenben is legyőzte. Ugyanakkor beszennyezte Jeruzsálemet és
Isten Templomát, végül bűnei miatt idegen ellenség kezébe esett, akik
megkínozták és kivégezték. Ezeknek a feltételeknek csakis az egyik
Makkabeus-fivér, Jónathán felel meg maradéktalanul: ő ugyanis kezdeti győzelmei
után, amelyekkel méltán vívott ki magának tiszteletet, a bálványimádó Szeleukida
trónbitorlótól, Alexandrosz Balasztól fogadta el a főpapi címet; s egyedül neki
kellett elszenvednie „Görögország királyai vezéreinek” bosszúját: ő volt az,
akit „az erőszak népei” gyilkoltak meg. A leglényegesebb kérdésben, vagyis az
Igazság Tanítójának kilétében ennyire sem látunk tisztán. Ha a Makkabeus
Jónathán volt a Gonosz Pap, akkor az Igazság Tanítója csakis az ő kortársa
lehetett. Úgy tűnik, meg kell barátkoznunk azzal a helyzettel, hogy az Igazság
Tanítója valószínűleg továbbra is névtelenségbe burkolózik, mivel sem a
Makkabeus-könyvek, sem Josephus Flavius művei nem szolgálnak elegendő
felvilágosítással e rejtélyes felekezetalapító kilétének megállapításához.

Az esszénusok közössége egy olyan világban jött létre, amely apokaliptikus
lázban égett, és türelmetlenül várta a próféták által megjövendölt messiási kor
megszületését. Az úgynevezett Háborús szabályzat (Szerek ha-milhama) végén az
eszkatologikus háborút lezáró győzelmi himnuszt találunk: „Ó Sion, örvendezz!
Örvendjetek Júda városai! Kapuid álljanak mindig kitárva, hogy bevezethessék oda
a népek seregeit! Királyaik szolgálóid lesznek, elnyomóid mind meghajolnak
előtted; s még a port is lenyalják lábaidról. Kiáltozzatok örömötökben, népem
leányai! Ékesítsétek fel magatokat csillogó ékszerekkel, és uralkodjatok a népek
királyságán! Az Úré az uralom, és Izraelé az örök hatalom!”

Az esszénusok természetesen sem az „elnyomóid mind meghajolnak előtted”, sem
pedig az „Izraelé az örök hatalom” kijelentést nem értelmezték szimbolikusan.
Hitük szerint ők voltak a „Világosság Fiai”, akik az idők beteljesedésekor a
„Sötétség Fiai”, a „Szövetség Istentelenjei”, a „Béliál Serege” és a Szent
Földet megszállva tartó „Kittim” ellen indulnak harcba. Az esszénusok a negyven
évig dúló háború legapróbb részletét is kidolgozták. Elképzelésük szerint a
negyven év harminchárom plusz hét évre oszlik, ebből a harminchárom év a négy
sabbatévet levonva – amelyben természetesen nem küzdenek majd – marad
huszonkilenc év. Ebből kilenc évig „Sém fiai” ellen, tíz évig „Hám fiai” ellen
és további tíz évig „Jáfet fiai” ellen harcolnak majd, a végső, hatéves
összecsapás pedig „Kittim királyainak” (vagyis a római császároknak) teljes
vereségével végződik majd. A földön harcolókat az Ég seregei, az angyalok is
segítik, de a legfőbb szabadító maga Isten lesz. A Háborús szabályzatban
ábrázolt „jók és gonoszok összecsapásában” a papok és a léviták aktívan nem
vesznek részt. A Gyülekezet Hercege nevet viselő fővezér pedig nem viseli magán
a Messiás Király jellemvonásait. Más kumráni iratok Áron Messiásáról és Izrael
Messiásáról, vagyis egy papi és a királyi Felkentről beszélnek; s az egyik
szöveg egy harmadik személyt is megjelöl: a Prófétát, akiről megtudjuk, hogy az
előző kettővel együtt fog majd megjelenni. Ez utóbbi csakis a Mózesnek megígért
Próféta lehetett: „Prófétát támaszt néked az Úr, a te Istened teközüled, a te
atyádfiai közül, olyat, mint én: azt hallgassátok!”

Minden jel arra mutat, hogy a Róma elleni 66-os felkelés meggyújtotta az
„apokaliptikus bomba” gyújtózsinórját az esszénusok közösségében. Josephus
Flavius még egy Johanan nevű, az esszénusokhoz tartozó tábornokról is beszámol,
ami a felekezet aktív részvételét mutatja az első zsidó háborúban. Az esszénusok
tehát egyáltalán nem valamiféle pacifista közösséget alkottak: legalább annyira
a „Törvény rajongóinak” tekinthetjük őket, mint a zélótákat. Vitatott kérdés
ugyanakkor, hogy a kumráni közösség ellenállt-e a római légióknak, mikor azok
feltehetően i. sz. 68-ban ostrom alá vették őket, vagy a csata előtt evakuálták
a települést, ahová zélóták költözködtek be helyettük.

A Maszadán talált néhány esszénus irattekercs (például a Szombati égőáldozat
dalai, másnéven Angyali liturgia töredékei) arra mutatnak, hogy néhányuk még
időben el tudott menekülni Kumránból, hogy az utolsó zélóta kézen maradt erődben
várja ki a Világosság Fiainak végső győzelmét a Sötétség Fiai felett. A zsidó
vallás harmadik legjelentősebb felekezetének utolsó maradékát a Maszadát
ostromló Flavius Silva tábornok csapatai már holtan találták meg az erőd
fennsíkján i. sz. 73 vagy 74 tavaszán. (A szerző történész)

Olvasson tovább: