Kereső toggle

Perzsa nindzsák a szorosban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az iráni kormányzat „pszichológiai hadviseléssel” vádolja Hollywoodot,
amiért egy i. e. 480-ban a görögök és perzsák között lejátszódott csatát –
melyben ráadásul a görögök maradtak alul – a nyugati demokrácia kulcsfontosságú
eseményeként állít be, amellyel sikerült megtörni a perzsa befolyást Európában.
A Nyugat-ellenes kirohanásairól elhíresült Ahmadinezsád iráni elnök szóvivője
egyenesen „Irán elleni inzultusnak” titulálta a Warner Brothers most piacra
dobott 300 című alkotását. Iráni honatyák sürgetik a külügyminisztert, hogy
gyakoroljon nyomást az iszlám országokra a film közös elítélése érdekében.

Gholámhosszein Elhám kormányszóvivő szerint a film „erőszakos kulturális
behatolás”, egyben támadás Irán ősi civilizációja ellen. „Egy ilyen
kultúrkoholmányt és nép elleni izgatást egyetlen nemzet vagy kormány sem
fogadhat el” – nyilatkozta a nemzetközi sajtónak. A 300-at „Irán ellenséges
magatartásnak tekinti, amely egy kulturális és pszichológiai hadviselés
eredménye”. A felháborodás kiváltó oka egy iráni kritikus szerint az, hogy „a
filmen az irániak olyan kultúra, humanitás és bölcsesség nélküli vadállatok,
akik semmi máshoz nem értenek, mint más országok elfoglalásához, a béke
feldúlásához, emberek megöléséhez. Velük szemben nincs más lehetőség, mint a
konfrontáció: a küzdelem és e gonosz törzs kipusztítása, hogy a világ végül
megmeneküljön a gonosz tengelyétől”. E sommás kritikában hajmeresztő
csúsztatásokra lelhet az olvasó: a görögök kétezer-ötszáz éve természetesen nem
az irániak ellen harcoltak; a »gonosz tengelye« kifejezést pedig szintén nem az
ókori történetírók, hanem Bush elnök használta egy nevezetes beszédében,
ráadásul nem „a barbár iráni népet” értve rajta, hanem a fundamentalista iszlám
kormányzatot, amely nyíltan vállalja a valaha létezett legbarbárabb rendszer, a
hitlerizmus iránti szimpátiáját.

Két világ harca

Ettől persze még nem kell a filmet szeretni. Nyilvánvaló, hogy Hollywood
álomgyárosai ezúttal a Gyűrűk Urán, Harry Potteren, Narnia krónikáin és egyéb,
rém ostoba fantasy-filmeken edződött közönséget célozták meg alkotásukkal. (Lásd
keretes írásunkat.) Az akció-, szex- és horrorjelenetekkel dúsan mixelt film
alapötlete, hogy a „jó és gonosz” küzdelmét ezúttal a bátor és önfeláldozó
spártai hősök, valamint a brutális barbároknak ábrázolt perzsák testesítik meg.
Bár azt meg kell hagyni, hogy a spártaiak külsőre mintha valóban egy kissé
jobban hasonlítanának a normál emberi lényekre; velük szemben viszont a perzsa
Halhatatlanok némiképp a japán nindzsákra hajaznak; vezetőjük, Uber (ez
bizonyára a német Übermensch: felsőbbrendű ember megfelelője) pedig leginkább
egy horrorfilmből szabadult, génmanipulált Frankenstein és a Terminator
kereszteződésére emlékeztet.

A görög–perzsa háborúk történetét kétezer-valahányszáz éve tanítják az európai
iskolákban. Ennek ellenére nehezen elképzelhető, hogy a hollywoodi filmipar egy
olyan porlepte históriai kacathoz nyúlt volna, amelyben nem létezik üzenet
korunk embere számára. De vajon mi lehet ez az üzenet? Hérodotosz, aki nagyjából
egy emberöltővel élt a háborúk után, s akit Cicero méltán nevezett a
történetírás atyjának, a szabadság és szolgaság küzdelmének állította be a
történeteket. A hellén városállamok közül kiváltképp a katonai hagyományaira
büszke Spárta és a demokrácia bölcsője, Athén képviselte azt a szellemet, amely
végül is meghátrálásra kényszerítette a perzsa hódítókat Európában. Ez a két
város nem hódolt be Dareiosz és Xerxész „földet és vizet” kérő követeinek, bár a
többi hellén polisznak nem lett volna kifogása a barbár fennhatóság ellen,
kivált hogy vezetőik tapintható közelségből érezték a perzsa aranyak meggyőző
erejét…

A hódítók olyannyira bíztak saját erejük nagyságában, és oly mértékben semmibe
vették ellenfeleiket, hogy Xerxész hadjáratának előestéjén, mikor görög kémeket
lepleztek le Kis-Ázsiában, a nagykirály megkímélte életüket, megmutatta nekik
egész hadseregét, majd hazaküldte őket. Hérodotosz nem túlságosan megbízható
adatai szerint a perzsa szárazföldi és tengeri haderő összesen 5283220 főt tett
ki, nem számítva az asszonyok, ágyasok és eunuchok hordáit. Ezzel szemben a
görögök nevetségesen kevés: mindössze 2400 embert tudtak mozgósítani a hadjárat
első fázisában. A perzsák ugyanis éppen az olümpiai játékok idejére időzítették
a támadást, ami a hadra fogható férfiak java részét lekötötte a
sportversenyeken. A nagyjából 8000 fős spártai hadsereg – a görögök
legütőképesebb hadereje – egyelőre otthon időzött, mert a város az augusztusi
Karneia ünnepet ülte, amelyen vallási okokból kötelező volt a részvétel. A
fővezérséget az egyik spártai király, Leónidasz látta el. Ő mindössze 300 harcos
élén vonult a thesszaliai Thermopülai-szorosba, hogy megakadályozza a barbárok
beözönlését. Leónidasz, akinek családja magától Héraklésztől származtatta magát,
nem ijedt meg a több mint 17000 fős túlerőtől, „hiszen – mondta biztatásul –
Hellaszt nem isten támadta meg, csak egy ember”.

„Itt fekszünk, vándor…”

Az ókor világában persze nem csak „földi síkon” zajlottak az események. A
jósdák, a papok és maguk az istenek is jócskán kivették részüket a történelem
alakításából. A 300 is kiemeli ennek fontosságát: általában lassított jelenetek
mutatják be a mindkét oldalon előszeretettel űzött mágia és varázslás különféle
formáit. Hérodotosz szerint a perzsa támadás kezdetén a görögök a delphoi jósda
tanácsát kérték. Püthia az athéniaknak azt felelte, hogy Boreasz (az Északi
Szél) segítségét kell igénybe venniük. Az imák és az oltárokon bemutatott
áldozatok hatására irtózatos erejű orkán csapott le az Égei-tengerre, amely több
mint 400 perzsa hajót pusztított el. „A vihar három napon át tombolt – írja
Hérodotosz –, csak ekkor tudták lecsendesíteni a [perzsa] mágusok halotti
áldozatokkal és varázslatokkal, továbbá Thetisznek és a Néreiszeknek bemutatott
áldozatokkal.” A spártaiak pedig azt a jóslatot kapták, hogy Spártáért cserébe
egyik királyuknak életével kell fizetnie a csatatéren. Lehet, hogy ez a
jövendölés is közrejátszott Leónidasz emberfeletti bátorságában.

Hérodotosz szerint a perzsa nagykirály négy napig várt a Thermopülai elleni
támadással, mivel azt hitte, hogy a spártaiak majd önként odébbállnak. Mikor ez
nem következett be, méd csapatokat küldött ellenük, hogy fogják el élve és
hozzák elébe őket. A spártaiak azonban újra és újra visszaverték őket. Ekkor –
mondja a történetíró – „világossá vált mindenki, nem utolsósorban a király
előtt, hogy seregében sok az ember, de kevés a férfi”. A csata másnap is
folytatódott, ekkor már a perzsa testőrséget, az úgynevezett Halhatatlanokat
vetették be a görögök ellen, de ez sem hozott sikert. Ekkor azonban egy áruló
görög, a maliszi Epialtész, Eurüdémosz fia, egy olyan titkos ösvényre vezette a
perzsákat, amellyel a szoros védőinek hátába kerülhettek. A bekerítésről
értesülve Leónidasz elküldte a mellette harcoló egyéb görögöket, csak a
spártaiak maradtak helyükön. Hérodotosz kiemeli a két sereg közötti különbséget:
a spártaiak erejük végső megfeszítésével, dühödt elszántsággal harcoltak; míg a
perzsa parancsnokok korbáccsal és vesszővel hajszolták támadásra a katonákat. A
háromszáz spártai harcos közül csupán egyetlenegy, Arisztodémosz tért haza, ahol
megvetés és szégyen várta. A spártaiak ugyanis nem álltak szóba, sem tüzet nem
adtak olyan embernek, aki elmenekült a csata elől. Arisztodémosz később a
plataiai csatában mosta le magáról vitézségével a „gyáva” melléknevet. A
háromszáz elesett spártai hős tiszteletére síremléket állítottak, amelyre a jól
ismert epigrammát vésték: „Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak: /
megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.”



Gerard Butler (Leónidasz)

Történelmi lecke

Leónidasz és a háromszáz spártai hős története azóta is az önfeláldozás és a
férfias bátorság példája. A görög–perzsa háborúk legfőbb forrása, Hérodotosz
sehol sem állította be a perzsákat vérszomjas, állatias fenevadaknak (a hellén
hagyomány szerint inkább a keleties „gyávaságot” kárhoztatta bennük), sőt
elismerte valódi értékeiket. A történetíró által használt barbár kifejezés
ugyanis ekkoriban nem azt jelentette, amit ma, s különösen nem azt, amit a
hollywoodi forgatókönyvírók értenek rajta. A barbarosz eredetileg görögül nem
beszélő embert jelentett, később így neveztek minden olyan népet, amelynek
kulturális és vallási szokásai eltérőek voltak a görögökétől.

Az irániak azonban nemcsak a fantasy-film nyilvánvaló képtelenségein vannak
felháborodva, hanem a görög–perzsa konfliktus európai értelmezése is zavarja
őket. Egy interneten közzétett elemzés szerint az antik Görögország kétharmada
„az egyetlen korabeli szuperhatalom”, az Akhaimenida Perzsia betagozódott része,
illetve szövetségese volt akkor, a-mikor i.e. 480-ban a spártaiak és athéniak
felvették a harcot Xerxész seregeivel. Közép- és Dél-Görögország lakói azonban
folytonosan gyűlöletet szítottak a perzsák ellen, szabotálták az együttműködést
a Perzsa Birodalom és békés hellén alattvalói között, vagyis beavatkoztak
Perzsia belügyeibe. Ennek következtében a perzsák kénytelenek voltak
kíméletlenül fellépni ellenük, és egy hatalmas hadsereggel megleckéztetni a
felbujtókat. Az iráni történelemértelmezés szerint tehát különbséget kell tenni
az úgynevezett „belső görögök” és „külső görögök” között: az előbbiek a Perzsa
Birodalom részei voltak, az utóbbiak annak határain kívül éltek. A „külső
görögök” állandóan lázadásokat, felkeléseket és szeparatizmust szítottak a
„belső görögök” között, amivel az volt a céljuk, hogy kiszakítsák őket Irán
(sic!) fennhatósága alól. És ha e történelmietlen okfejtés hallatán nem hinnénk
a fülünknek, még azt is megkapjuk ráadásul, hogy a „külső görögök” ugyanazt
csinálták, mint manapság az azerik a „külső” Azerbajdzsánban; a kurdok a „külső”
Kurdisztánban; vagy a türkmének „külső” Türkmenisztánban – akiknek majd ellátják
a bajukat ezért.

Bár azt az iráni történész sem tagadja, hogy a perzsákat végül is sikerült távol
tartani Európától, szerinte a görögök olyan hatalmas veszteségeket szenvedtek,
hogy megtanulták a leckét, s az agitátorok egyszer s mindenkorra távol maradtak
„Irán görög államaitól”. A görögök nem arattak döntő győzelmet, s a számos
széttöredezett városállam végérvényesen levonult a világtörténelem színpadáról.
Pedig a Perzsa Birodalom szebb jövőt garantált volna számukra: „szövetségi
államokként” abszolút belső autonómiát élveztek volna. A történész szerint
Hérodotosz nagyot téved, amikor ezeket a görög városokat „bábállamoknak” nevezi.
Írásának végkövetkeztetése: nem is a hollywoodi filmrendezők, hanem maga
Hérodotosz „a hazugság legnagyobb mestere”!

A filmben Xerxész egyetlen dolgot kér Leónidasztól: „Hajolj meg előttem!” Ami a
perzsák számára egy egyszerűen végrehajtható mozdulat – a görögök számára a
szabadság elvesztése. Ez az, ami elválasztja magától ezt a két kultúrát, s ez
az, amit egy perzsa (iráni) sem a múltban, sem a jelenben nem érthet meg. A
spártaiak és szövetségeseik a szabadságot választották Marathónnál,
Thermopülainál, Szalamisznál és Plataiai síkságán. Ezért olvassa ma is minden
iskolás Európában ezeket a réges-régi történeteket, s ezért kerül –
jobb-rosszabb feldolgozásban – újra a filmvászonra Leónidasz és a háromszáz
spártai története.

(A szerző történész)

Virtuális történelem

Hányan vannak? Háromszázan. És a perzsák? Hétszázezren. Van esélyük a
győzelemre? Nincs. És tudják ezt? Igen.

A görög–perzsa háború egy részletét feldolgozó alkotás minden szempontból
extravagánsra sikerült, ezekből alighanem csupán egyetlen pozitívumot lehet
kiemelni: a spártaiak legendává vált harciasságának bemutatását. Mert az, mint a
300-nak a Berlini Filmfesztiválon való fogadtatása jelezte, kiváló. De nézzük a
többi sajátosságot is: mivel a híres-hírhedt Frank Miller azonos című
képregény-adaptációjáról van szó, a film nem szűkölködik misztikus elemekben,
sőt – hogy csak a szélsőségeket említsük – sok jelenetben tetten érhető a
homoszexualitás pozitívumként való bemutatása, amit egyébként több külföldi
internetes fórumon is kifogásolnak.

Az amerikai besorolás alapján tizenhét éven aluliaknak nem ajánlott film nyilván
a „tiltott” korcsoportot is igyekszik meghódítani. Ezt szolgálják a rendező
korábbi, a Sin City című filmjében már alkalmazott sötétes árnyalatú
látványelemek, a rajzfilmszerű karakter-megjelenítés, a tócsákban ömlő vér és a
minden eddiginél közelebbi, test test elleni ütközetek bemutatása. A mozizókat
megnyugtató igazság ellenben az, hogy egy hangárban, zöld és kék színű háttér
előtt vették fel a jeleneteket, a vizuális effektek pedig utólag kerültek a
mozdulatsorokra. A kis költségvetés, nagy haszon elve úgy tűnik, beváltotta a
hozzá fűzött reményeket: a film az Egyesült Államokban a bemutatást követő első
hétvégén több mint 70 millió dollárral dagasztotta a készítők pénztárcáját. Ez
az összeg néhány millióval több, mint amennyibe az egész film (!) került.

Szó sincs tehát egy újabb Gladiátorról. A 300-ban a történelmet is nagyítóval
kell keresnünk, hiszen a lényeg a vizuális effekteken és a közelharcon van.
Ezekhez azonban erkölcstelen szélsőségeken keresztül vezet az út. Ezért nem
ajánlott tizenhét éveseknek – sem.

P.P.

Olvasson tovább: