Kereső toggle

A titokzatos Hold

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A NASA nemrég bejelentette, hogy közel negyven évi szünet után visszatérnek
az űrhajósok a Holdra: 2010-ben megkezdik az állandó bázis építését a szomszédos
égitesten. A holdbázis többek között a Marsra induló expedíciókat készítené elő.
Február elején azonban egy neves kaliforniai tudósokból álló kutatócsoport azt
közölte, hogy olyan erős elektromos viharokat észleltek a Hold felszínén, amely
lehetetlenné teszi az emberek számára az odatelepülést. A bejelentés nyomán újra
felvetődött a régi kérdés: gyarmatosítható újvilág vagy természetes lakóterünkön
kívüli, ellenséges égitest a Hold az emberiség számára?

Az amerikai űrkutatási hivatal, a NASA tavaly decemberben tette közzé az
ember által lakott holdbázis felépítésére vonatkozó tervét. Eszerint három év
múlva, 2010-ben kezdenének hozzá az állandó bázis kiépítéséhez, amely tíz év
alatt épülhetne fel. Kezdetben egy-egy hetet töltenének ott az űrhajósok, de a
próbaidő után a cél az, hogy a missziók félévente váltsák egymást. A nagyszabású
vállalkozástól a NASA a szomszédos égitest jobb megismerése mellett azt várja,
hogy a holdbázis „ugródeszkaként” szolgál majd a 2025 körülre tervezett
Mars-expedíciók számára is.

Alig látott napvilágot a NASA-terv, amikor február elején neves amerikai tudósok
egy csoportja jelentésében arra hívta fel a figyelmet, hogy a Hold lakhatatlan
világ az ember számára. Jasper Halekas, a kaliforniai Berkeley Egyetem
professzora a Nature magazinban ismertetett jelentésében azt állítja, hogy bár a
szélsőséges hőmérsékletingadozás és a légkör hiánya is nehéz feladat elé állítja
az űrmérnököket, vannak kivédhetetlen veszélyforrások. A holdszondákról származó
adatok alapján megállapította, hogy égi kísérőnk felszíne rendszeresen több ezer
volt feszültséggel töltődik fel, amely az ember számára halálos, és minden
elektromos berendezést azonnal működésképtelenné tesz. Ráadásul ennek a
jelenségnek éppen a Föld az egyik okozója: amikor a Hold áthalad a bolygónk
mögött csóvaként végighúzódó mágneses téren, feltöltődik, csakúgy, mint amikor a
napkitörésekből származó „vihar” végigsöpör a felszínén. „Amikor a Hold felszíne
4-5 ezer volt feszültséggel feltöltődik, a villámokhoz hasonló hatalmas
elektromos szikrák minden berendezés áramkörét kiégetik – épp, amikor az
űrtelepeseknek a legnagyobb szükségük lenne rá” – figyelmeztet Halekas. Ha pedig
megszűnik a fűtés és az oxigéntermelés, a Holdra küldött embereknek még annyi
esélyük sincs a túlélésre, mint az Apollo–13 űrhajósainak, hiszen nem tudják
elhagyni az égitest felszínét, amelyen az elektromossággal feltöltődött finom
szemcséjű por hatalmas felhőként szó szerint elboríthatja őket.

Bár a NASA szerint megtalálják majd a védekezést az elektromos viharokkal
szemben is, a jelentés felelevenítette a vitát arról, hogy hol húzódik a határ
az ember számára a világmindenségben, és rávilágított arra a tényre, hogy még a
Földhöz legközelebb lévő égitesttel kapcsolatban sem tudjuk megválaszolni akár a
legalapvetőbb kérdéseket sem.

Hét nap, hét éjjel

Amikor Kennedy elnök 1961-ben bejelentette a holdutazás tervét, a NASA
kutatói abban bíztak, hogy az Apollo-program hozzásegít majd a világegyetem
pontos megismeréséhez. „A Hold olyan a bolygók titkainak a megfejtéséhez, mint
amilyen kulcs volt a Rosetta-kő a hieroglifák elolvasásához” – jelentette ki
1960-ban Robert Jastrow, a NASA Holdkutatási bizottságának az első igazgatója. A
tudósok optimizmusa – nem először a történelemben – elhamarkodott volt. Hat
holdexpedíció után csak a kérdőjelek szaporodtak: „A Hold továbbra is rejtély
maradt a számunkra. … Az alapvető kérdésekre nem kapunk választ, miközben az
Apollo-program során megszerzett kőzetminták és adatok lélegzetelállító
rejtélyek sorára mutattak rá” – ismerte el Earl Urbell asztrofizikus.

Az emberek már ősidőktől fogva igyekeztek megérteni azt, hogy mit keres az
égbolton a csillagoknál sokkal nagyobb és fényesebb, ugyanakkor sápadt fényű,
„tengerekkel” barázdált éjszakai égitest, amelynek a mérete különös módon éppen
megegyezik a nappali világítótesttel, mint azt a napfogyatkozáskor jól lehet
érzékelni. A görög tudósok közül Arisztotelész a Holdat tekintette határvonalnak
az univerzum leírásakor. Szerinte a „Hold alatti világ” az ember által jól
ismert, változékony elemekből (föld, víz, levegő és tűz) áll össze, míg az ezen
túli szférák a csillagok örök, romolhatatlan világát alkotják. A püthagóreusok,
például Lukianosz azonban azt állították, hogy a Hold a Földhöz hasonlóan lakott
világ, ahová időnként az emberek is eljutnak: „Hét nap, hét éjjel repültünk
odafönt, a nyolcadikon megpillantottunk a levegőben valami szigetforma földet.
Fényes volt, gömb alakú, vakító ragyogásban tündökölt. Amint odaértünk,
kikötöttünk rajta, kiszálltunk, körülnéztünk a vidéken, s azt tapasztaltuk, hogy
a föld lakott s meg van művelve. … (mint megtudtuk) ez a föld az, amely nekünk
alulról a Holdnak látszik.” (Lukianosz: Igaz történetek) Megművelt kertek
nincsenek a Holdon, de a görög író egy dologra azért ráhibázott: az Apollo–11
küldetése éppen nyolc napig tartott.

A későbbi korokban – különösen a teleszkóp felfedezése után – aztán a tudósok
egyre pontosabban fel tudták térképezni a Holdnak a Föld felől látható
felszínét. A „tengerek” és a „fennsíkok” nevet kaptak a holdtérképeken, a
kutatók pedig megállapították, hogy sem légkör, sem víz nem található rajta. Mi
célja van akkor az égen? Kepler erre úgy válaszolt, hogy attól, mert a Hold
élettelen, még nem felesleges, hiszen „éppen elég haszon a számunkra, hogy
visszaveri a ráhulló fényt”.

Eltűnt videók

Amikor a huszadik század második felében megteremtődtek a feltételek arra,
hogy az ember kilépjen a világűrbe, logikus volt, hogy a kozmosz meghódítását a
Holddal kezdjék. A szovjetek voltak a gyorsabbak: 1959-ben először sikerült
lefényképezniük a Hold túlsó, Földről soha nem látott oldalát, és elsőként
sikerült Hold körüli pályára állítaniuk egy űrszondát. Az amerikaiak léptek
viszont nagyobbat, amikor 1969 és 1972 között hat űrhajós expedíciót küldtek a
Holdra. Már úgy tűnt, hogy megindul égi szomszédunk kolonizációja, amikor az
Apollo-program a hetvenes évek elején váratlanul abbamaradt. Az amerikaiak után
nem sokkal a szovjetek is felhagytak a holdkutatással. Harmincöt év telt el
azóta, hogy az utolsó asztronauta, Eugene Cernan a Holdon járt. Azóta, az
elképesztő tudományos fejlődés ellenére az emberiség mintha szándékosan kerülné
a Holdat. Bár a NASA vezetői minden alkalommal cáfolták, hogy a költségvetési
nehézségeken és az új kutatási célokon kívül bármi más oka lett volna a misszió
hirtelen lezárásának, vannak, akik azt feltételezik, hogy az űrkutatási hivatal
döntése mögött más okok húzódnak meg.



Niel Armstrong az első holdra szálláskor 1969-ben

Láthattak-e esetleg az űrhajósok valami olyat a Holdon, ami kimaradt a
hivatalos jelentésekből? Az interneten szép számmal keringő teóriák szerint
igen: az Apollo-miszszió tagjai állítólag mesterséges, piramisokhoz, tornyokhoz
hasonló építményeket és azonosítatlan űrjárműveket észleltek. A Hold-program
valódi célja éppen ezeknek a különleges képződményeknek a vizsgálata lett volna,
amely mögött idegen civilizációk nyomait sejtették. A titkos kutatást éppen
amiatt kellett hirtelen félbehagyni – szól az összesküvési elmélet –, mert az
űrhajósok olyan sok és megcáfolhatatlan bizonyítékba botlottak a Földön kívüli
élet létezéséről, amelyek nyilvánosságra kerülése a hidegháború idején
beláthatatlan társadalmi, politikai következményekkel járt volna. E teória hívei
szerint a NASA tudatosan eltitkolt minden olyan fénykép- és filmfelvételt,
amelyeken az asztronauták megörökítették az idegen élet nyomait. Több újságíró
régóta azt sürgeti, hogy az amerikai kormány hozza nyilvánosságra a titkos
dokumentumokat.

Az ügyben a napokban váratlan fordulat történt: a Washington Post február 4-ei
száma arról számolt be, hogy a NASA kénytelen volt elismerni azt, hogy Niel
Armstrong holdra lépéséről nemcsak a televízióból ismert, elmosódott felvételek
készültek, hanem ezeknél nagyságrenddel élesebb, különleges, lassított
technikával felvett és speciális anyagra rögzített képek is, amelyeket
közvetlenül az Apollo–11 kamerái sugároztak a földi központba.

A felvételekről csupán néhány ember tudott, ám nekik megtiltották, hogy a
nyilvánosság előtt erről beszéljenek. Amikor azonban 2004-ben George Bush elnök
felvetette, hogy az Egyesült Államok ismét embert szeretne a Holdra küldeni, a
NASA-nál keresni kezdték a harminchat évvel korábban készült tekercseket, hogy
azokat ismét feldolgozzák az új expedíció előkészítése során. A történelmi
felvételek azonban – az amerikai napilap információi szerint – „nyomtalanul
elvesztek”. A NASA egy nyugalmazott mérnöke, Richard Nafzger elmondta, hogy a
Goddard űrkutatási központ szakembereit bízták meg a kereséssel, mivel itt
vannak egyedül olyan berendezések, amelyekkel a szalagokat le lehet játszani.
„Példátlan méretű kutatás indult meg a dokumentumok után, ám azokat egyetlen
archívumban sem sikerült megtalálni. Bár nem kizárt, hogy megvannak valahol, a
felvételek sorsa jelenleg rejtély mindenki előtt” – nyilatkozta Nafzger. A
Goddard űrközpont Washington Postnak nyilatkozó igazgatóhelyettese, Dolly
Perkins szerint megmagyarázhatatlan gondatlanságra vall az, hogy az
Apollo-program során rögzített mintegy 26 ezer filmtekercs közül éppen a
történelmi pillanat felvételei tűntek el.

Meglehet, sohasem derül ki, hogy a ritka felvételeket valóban a NASA-archívum
egy szórakozott alkalmazottja törölte le, vagy pedig – amint az összeesküvési
teória hívei gyanítják –, azok mégis megvannak valahol. A most közzétett
NASA-menetrend szerint azonban nem kell sokat várni az új adásra: a tervek
szerint 2010-ben digitális minőségű, élő képeket láthatunk az űrhajósok holdra
szállásáról.

Koromfekete fényesség

A görög mitológiában Szelené jelképezte a Holdat, akit a rómaiak Luna néven
ismertek. A Vatikáni Múzeumban őriznek egy olyan római szobrot, amely Diana
Lucifera (Diána, a fényhozó) néven ábrázolja Luna istennőt, aki ősi jelképét, a
félholdat viseli a fején (képünkön). Az éjszakai érzéki szépséget is jelképező
holdistennő neve mind görögül, mind latinul a fényhez kapcsolódik, bár mint a
csillagászok később kimutatták, alaptalanul: a Hold nemhogy saját fénnyel nem
rendelkezik, de olyan koromfekete anyagból áll, hogy a Földről rátükröződő
napsugarak 93 százalékát elnyeli. Azonban, mivel nincs körülötte hozzá hasonló
méretű égitest, mégis a legfényesebb égitest az éjszakai égbolton.

Olvasson tovább: