Kereső toggle

A Felkent napja

Kire is emlékezünk karácsonykor?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az ókori világban se szeri, se száma nem volt azoknak az uralkodóknak és
vallásalapítóknak, akik ködös, misztikus legendák homályába vesző eredettel
dicsekedtek. Jupiter, Vénusz, Mars, Apollón vagy maga a Nap: a hiszékeny,
babonás tömegnek voltaképp mindegy volt, melyiktől ered a kötelezően imádandó
„isteni felség”, ellenőrizni úgysem tudta senki. Nem így a zsidó vallásban,
amely kezdettől elutasította a politikai vezetők istenítését; de amelynek
alapokmányában, az Ószövetségben már a legelső fejezetektől kezdve megtalálható
a Messiásról, vagyis (a Felkent) Szabadítóról szóló ígéret.

Igaz ugyan, hogy az idők folyamán magán a zsidóságon belül is több elképzelés
alakult ki a Messiás (görög szóval: Khrisztosz) kilétével kapcsolatban, néhány
konkrét dologban messzemenő egyetértés uralkodott. Ilyen volt példának okáért
az, hogy a Felkentet maga Isten fogja nemzeni: „Én kentem ám fel az én
királyomat a Sionon, az én szent hegyemen! Törvényül hirdetem: Az Úr mondá
nékem: Én fiam vagy te; én ma nemzettelek téged” – szólt a 2. zsoltár profetikus
ígérete, amelyet a Kumrán közelében lakó esszénusok – Jézus születése előtt nem
sokkal – szintén konkrétan értelmeztek: „Ez a hírnév férfiai… ülésének rendje,
amikor [Isten] a Messiást nemzi” – olvasható

A Messiás szabályzata című iratban. Jézusnak az Újszövetségben többször
előforduló „Isten Fia” elnevezése is legfeljebb olyan modern tudósoknak
jelenthet gondot, mint az oxfordi Vermes Géza, aki szerint a „valódi” Názáreti
jobban hasonlított egy identitászavaros zsidó vándortanítóra, mint a Dicsőség
Urára. (Vermes az ennek ellentmondó evangéliumi szöveghelyeket egyszerűen
félresöpri, mondván, hogy azok a kései egyházi hagyományt tükröző utólagos
betoldások.) Ugyanez vonatkozik a szűztől születésre is, amely szintén a
Messiásra vonatkozó és a tömegek által évszázadokon át valóságosan várt ígéretek
közé tartozott: „Ezért ád jelt néktek az Úr maga: Íme, a szűz fogan méhében, és
szül fiat, s nevezi azt Immánuelnek” (Ézs 7:14). Az almá héber szót a
kereszténység előtt született Hetvenes görög fordítás (Szeptuaginta)
parthenosznak, azaz „szűz”-nek adta vissza, amely teljes mértékben ráillett
Máriára, József jegyesére, aki így mutatkozott be az angyalnak: „férfit nem
ismerek” (Lk 1:34). Józsefről Máté is megjegyezte, hogy „nem ismerte meg őt
[Máriát], míg meg nem szülte az ő elsőszülött fiát”.

A világon élő egymilliárd keresztény ma is megemlékezik arról a napról, amelyen
„az Ige testté lett és lakozott miközöttünk” (Jn 1:14). De vajon jó időben
ünnepelünk-e? Az Újszövetség nem nevezi meg Jézus Krisztus születésének pontos
dátumát (csak az évre történik utalás, de a történészek erről is mindmáig
vitatkoznak), így csak találgatásokra vagyunk utalva. (Lásd „A Messiás
születése” című keretes szövegünket.) Egy bizonyos: a december 25-ei ünnep
viszonylag kései fejleménynek látszik az egyháztörténetben.

Az Aranyszájú tévedése

Amikor Hieronymus, azaz Szent Jeromos 385-ben Betlehembe költözött, hogy ott
kolostort alapítson, és Damasus pápa parancsára latinra fordítsa a teljes
Bibliát, a kissé morózus egyházatya egy december 25-én a jeruzsálemi Születés
Templomában a latin rítusú keresztények számára elmondott prédikációjában
kifogásolta, amiért Jézus születésének földjén nem találkozott az igazi
ünneppel, mert mint mondotta: „Ma született számunkra az igazság napja!” Rómában
akkor már több mint fél évszázada a téli napfordulókor ünnepelték Jézus
születésének napját.

A december 25-ei ünnep dátuma eleinte ellenállásba ütközött a keleti rítust
követő keresztények körében. Ezt „Aranyszájú” Szent János egy évvel később, 386.
december 25-én mondott első karácsonyi prédikációjából tudjuk, amelyet
Antiokhiában tartott: „Sokan vitatkoznak közöttetek a mai ünnepen. Egyesek azt
mondják, hogy teljesen új előírás következménye, és csak most vezették be, mások
viszont azzal védik, hogy régi és eredeti.” Az Aranyszájú úgy okoskodott, hogy
Keresztelő János apja, Zakariás, a római naptárban szeptemberre eső engesztelési
ünnepen (jóm kippur) teljesített szolgálatot a jeruzsálemi Templomban. Erre rá
hat hónapra, vagyis márciusban jelent meg az angyal Máriának, majd kilenc
hónappal később, azaz decemberben született meg Jézus Krisztus. Csakhogy az
Újszövetség sehol sem állítja, hogy Zakariás éppen az engesztelés napján mutatta
be az áldozatot. Nem is tehette volna, mivel a zsidó vallási előírások szerint
ezen a napon minden áldozatot személyesen a főpapnak kellett elvégeznie, ő pedig
csak egyszerű pap volt!

Ám ekkor már több mint háromszáz éve nem állt a Szentély, s a keresztény
vezetőknek legfeljebb ha felületes ismereteik lehettek a mózesi törvényekről és
szertartásokról. Így Aranyszájú Szent János érvelése biblikusnak és történetileg
is megalapozottnak tűnhetett a hívek szemében. E hamis érvek hatására végül a
Kelet is behódolt a december 25-ei karácsony előtt. Nazianzoszi Gergely
konstantinápolyi privát kápolnájában először 379-ben celebrált karácsonyi misét.
A kappadókiai egyházak közül elsőként 382-ben Nüsszában ünnepelték ezen a napon
Jézus Krisztus születését. Egyiptomban csak Alexandriai Kürillosz alatt (432)
vezették be az ünnepet, végül Jeruzsálemben csak Juvenalis püspök (422–458)
idejében kezdték el tisztelni december 25-ét, eleinte a „Szent Család”
ünnepeként.

A Napisten ünnepe

Mi lehetett az oka a keleti egyházak tétovázásának az ünnep átvételét
illetően?

Az antik Rómában december hava Saturnus istené volt, akiről vidám ünnepségekkel,
mókázással emlékeztek meg. A római hitrege szerint a boldog ősi időkben Saturnus
uralkodott Itália földjén. Ekkoriban még békességben éltek az emberek, nem
osztotta meg őket semmiféle vagyoni vagy társadalmi különbség. Mindenki szabad
volt, senkinek nem kellett embertársát rabszolgaként szolgálnia, nem ismerték a
pénzt, az emberektől idegenek voltak a bűnök. Ennek a boldog kornak emlékére
rendezték meg minden év december havának 17-étől korábban csak három, később öt
napon át tartó ünnepségüket. Ezalatt teljes munkaszünetet tartottak, és mindenki
igyekezett rokonait, barátait, ismerőseit megajándékozni és megvendégelni. Akár
gazdag, akár szegény volt a meghívott, üres kézzel nem jöhetett vendégségbe,
márpedig ezekben a napokban mindenki vendégeskedett. Később költségesebb
ajándékok is divatba jöttek. E néhány napon egyetlen római sem hordta hivatali
jelvényét, sőt még a tógát is felcserélték házi köntösre. A Saturnalia ünnepének
mégis leginkább a rabszolgák örvendtek: „Ünnepnapot rendeltek el, amelyen az
uraknak nemcsak együtt kellett étkezniük a rabszolgákkal, hanem minden
tiszteletben részesítették őket a házban, jogot adtak nekik a nyílt beszédre,
amivel a házat kicsiben mintegy szabad hazának nyilvánították” – írja a
rabszolgák pártfogója, a filozófus Seneca.

Milyen kedves, humanista ünnep! – kiálthat fel korunk embere ezek hallatán.
Csakhogy a Saturnalia hamisítatlan pogány ünnep volt, melyet az egyházatyák
egyáltalán nem tartottak tiszteletre méltónak és követendőnek a keresztények
számára. A 3. század elején Tertullianus a bálványimádásról írt művében élesen
kikelt ellene. Az egyházatyák ellenszenvét december 25-e iránt tovább növelte,
hogy a téli napforduló a pogány vallások – különösen a Mithrasz-kultusz (erről
lásd keretes szövegünket) – szerint a Legyőzhetetlen Napisten (Sol invictus)
születésnapja volt. 274. december 25-én Aurelianus császár kihirdette, hogy a
birodalom védelmezője a Napisten, és templomot is emelt neki a Campus Martiuson,
Rómában.

De ami Tertullianust még elborzasztotta, azt később a hitvédelem fegyvertényként
próbálta meg feltüntetni. Szent Maximinus trieri püspök – az ariánusok ádáz
ellenfele – egyik karácsonyi beszédében azt mondta, hogy „Krisztusnak azért
kellett pogány ünnepen megszületnie, hogy azok, akik pogány babonában leledzenek,
elpiruljanak”. E csavaros logika alapján minden pogány babonaság utat
találhatott a kereszténységbe, mint ahogy talált is.

(A szerző történész.)

A mithrasz-kultusz eredete

Azokban az években, amikor Pál apostol éppen apostoli missziós útjain
terjesztette a Názáreti Jézus evangéliumát, új vallás tűnt fel a Római
Birodalomban. Ha a kutatóknak igazuk van, „tőlünk” nem messze, a szlovéniai
Ptujban, ókori nevén Poetovióban élt az a Mithra(s) nevű vallásalapító, akiről
még azt is gyanítani lehet, hogy a császári vám- és adóhivatal tisztviselője
volt.

Az új kultusz futótűzként terjedt el a birodalom északi tartományaiban:
elsősorban az állami tisztviselők és a hadsereg közvetítésével. (Érdekes, hogy a
mithraizmus, bár sokan perzsa eredetűnek vélték, Keleten sohasem tudott igazán
gyökeret verni.) Az Elba partjától az Al-Dunáig gomba módra szaporodtak azok a
sötét barlangszentélyek, amelyeket egy kaptafára rendeztek be. Középütt a
vallásalapító allegorikus képe, amint tőrét egy bika hátába vágja, amely a
sötétséget jelképezi. Ezen az „oltárképen” – amely, még egyszer hangsúlyozzuk:
valamennyi Mithrasz-barlangban tökéletesen egyformán nézett ki – egyéb, a Nap
járásával összefüggő csillagászati szimbólumok is előfordultak. Az istenséggé
előlépett vallásalapító köré hamarosan mítoszokat szőtt a babonás képzelet, s
bár ezekről igen keveset tudunk, annyi valószínű, hogy szerepelt benne a
„sziklából születés” motívuma, amit a téli napfordulókor (december 25-én)
ünnepeltek.

A „szikla” mint motívum, valamint a „barlang” mint a kultusz helyszíne is
kapcsolatot jelentett a Mithrasz-hiedelem és a kereszténység között. Ezért az
ókeresztény szerzők nem győzték kárhoztatni e vallás követőit, és különösen
azokat, akik a „hit kőszikláját” és a napisten kultuszát összemosták.

A messiás születése

Jézus Krisztus születési időpontjának megállapításában Lukácsra
támaszkodhatunk. Az evangélista-történetíró szerint az Abija papi rendjébe
tartozó Zakariás – Keresztelő János apja – éppen beosztása szerint végezte a
jeruzsálemi Szentélyben a papi szolgálatot, amikor Gabriél angyali fejedelem
bejelentette neki fia közelgő megszületését.

Ezt követően fogant meg felesége, Erzsébet (Lk 1:5–24). Lukács szerint hat
hónapra rá jelent meg Gabriél Máriának, hogy kijelentést adjon neki a Messiás
születéséről. Az ószövetségi Krónikák könyve szerint a papi szolgálatot Áron
huszonnégy leszármazottja között osztották fel (1Krón 24:1–19), ezek között
Abija rendje a nyolcadik volt. Flavius Josephustól tudjuk, hogy az egyes rendek
egy hétig szolgáltak a Templomban, így évente kétszer került rájuk sor. (A három
egyhetes zarándokünnepen azonban mind a huszonnégy rend egyszerre állt
szolgálatban.) A rendek szolgálata a zsidó vallási év kezdetével, niszán
hónapban indult (2Móz 12:2). Ha Zakariás, azaz Abija rendje a nyolcadik volt a
sorban, akkor a niszán utáni hónap (ijjár: április-május) utolsó hetében került
sorra. Ekkorra esett tehát Keresztelő János fogantatása. Hat hónappal később
(vagyis kiszlév folyamán: november-december) fogant meg a Szent Szellemtől
Jézus. Ha ehhez hozzáadjuk a terhesség kb. 265 napját, a születés időpontja
tisri hónapra (szeptember-október) esik, amely az őszi ünnepek időszaka. Van
azonban egy másik lehetőség is: ha ti. Zakariás második szolgálatakor, hesván
hónap (október-november) utolsó hetében jelent meg neki Gabriél, Jézus
születésére is hat hónappal később került sor, azaz niszán hónapban, amely a
tavaszi ünnepkör ideje. Csaknem bizonyosra vehetjük tehát, hogy a Názáreti a két
zarándokünnep valamelyikén: vagy az őszi sátorok ünnepén (szukkót), vagy a
húsvéti ünnepkörben található kovásztalan kenyerek ünnepén látta meg a
napvilágot. A bibliamagyarázók szerint az előbbi a valószínűbb.

Olvasson tovább: