Kereső toggle

Adó: paradicsom vagy pokol?

Négyezer éve fizetjük

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása
Forrás: MNB Látogatóközpont, Fotó: S. L.

Soha nem voltak a történelemben az adók olyan magasak, mint a huszadikszázad végén, állítja egy amerikai történész. Charles Adams az adózás hatását
vizsgálta a civilizációk történetére, és így jutott arra a következtetésre, hogy
– rövid időszakoktól eltekintve – az embereknek ugyan minden korban fizetniük
kellett a hatalmon lévőknek, de az elvonás mértéke még a legelnyomóbbnak
tekintett birodalmak idején sem közelítette meg a modern demokráciákban
alkalmazott állami adók nagyságát.



Forrás: MNB Látogatóközpont, Fotó: S. L.

„Hódolj az istennek, tiszteld a királyt, de félned csak az adószedőtől kell.”
Egy sumér agyagtáblán találták ezt a feliratot, amelyből kiderül, hogy négyezer
év óta nem sokat változott az emberek véleménye az adófizetésről. Az adó
szükséges rossz, szokták mondani, amely a civilizáció kezdete óta kíséri az


emberiség történelmét. Nem csak a mai könyvtárak polcait töltik meg az
adójogszabályok kötetei, a régebbi korokból fennmaradt írásos dokumentumok
jelentős része is az adószedéssel kapcsolatos. Több tízezer sumér agyagtábla
őrzi a rég eltűnt birodalom adószedőinek a feljegyzéseit. A híres egyiptomi
rosette-i kő felirata – amely alapján sikerült megfejteni a hieroglifákat – a
papi adómentességről szóló rendelkezés, de az újszövetségi evangéliumok
legismertebb történetét, Jézus születését is egy nemzetközi adóösszeírással
kapcsolatban jegyezték fel.

Egykulcsos adó Egyiptomban

Egyiptomban a fáraók már fejlett adórendszert működtettek. A Níluson vámot
szedtek, az aratás után pedig adót vetettek ki, amelyet az írnokok mértek fel és
hajtottak be. Az egyiptomi adózást a Biblia alapján egy ókori gazdasági zseni, a
rabszolgából hercegi méltóságra emelkedett József dolgozta ki. Tanácsára a fáraó
stratégiai gabonakészleteket halmozott fel, amelyet a hamarosan bekövetkező
válság idején nagy nyereséggel tudtak értékesíteni. Amikor a lakosság már minden
vagyonát – pénzt, földeket, jószágot – gabonára cserélte, József úgy
rendelkezett, hogy csak az kaphat az állami készletekből, aki vállalja, hogy a
termés ötödét beadja a fáraónak. Ezzel megszületett az egyiptomi adórendszer, a
20 százalékos egykulcsos jövedelemadó. Mentességet csak a papok kaptak. Az
emberek – ritka történelmi pillanat – örömmel fizették meg az adót, hiszen
József rendelkezése az életben maradást jelentette számukra. A 20 százalékos
adótörvény a válság elmúltával is megmaradt, a lakosság lelkesedése valószínűleg
kevésbé. Az adózás kiemelt fontosságát jelzi, hogy Egyiptomban egyedül a
főadószedők síremlékei közelítik meg a fáraósírok méretét.

Az adók – a katonaság mellett – már az ókorban is a központi hatalom
legfontosabb pillérét jelentették, amellyel az uralkodók jelentősen korlátozták
az alattvalók szabadságát. Amikor az egyiptomi elnyomásból kiszabadult és
egyenrangú törzsekbe szerveződött zsidó nép egy idő után közfelkiáltással mégis
királyt akart választani, Sámuel próféta figyelmeztette az embereket, hogy a
rendszerváltásnak súlyos ára lesz: „A királynak, aki uralkodni fog felettetek,
ez lesz a hatalma: …elveszi legjobb szántóföldjeiteket, szőlőhegyeiteket és
olajfás kertjeiteket, és szolgáinak adja, …barmaitokat megdézsmálja, és ti
szolgáitok lesztek néki.” (Sámuel első könyve 8,11–17)

Az asszírok és a perzsák elsősorban a meghódított népekre vetettek ki adót, míg
az ókori görögöknél általános adófizetés nem létezett, kivéve a háborúk idejét.
A háborús különadó rendszerét a későbbi hatalmak is előszeretettel alkalmazták,
igaz a görögtől eltérően a sarc általában a hadjáratok után is megmaradt.
Athénban azonban a külföldieknek havonta egydrachmás különadót kellett
fizetniük. Az Akropolisz mellett talált egyik szobor felirata a „becsületes
adóbeszedő” tisztességét hirdeti, utalva arra, hogy azért a demokrácia
őshazájában sem működött minden hibátlanul.



Charles Adams

Rómát a légiók mellett az adószedők tették naggyá – véli Charles Adams.

A történész szerint Augustus császár volt az, aki adóreformjával új alapokra
helyezte a birodalmat. Augustus hosszú uralkodása alatt háromszor is összeíratta
az impérium lakosságát annak érdekében, hogy az adókat minden provinciában
pontosan ki lehessen vetni.

A cenzus idején mindenkinek a szülőhelyén kellett regisztráltatnia magát, így
került József és Mária is Betlehembe, valószínűleg az i. e. 8-ban tartott
összeírás alkalmával.

Augustus újítása volt az örökösödési adó bevezetése (mértéke 5 százalék) és az,
hogy felszámolta az adóbérlők rendszerét. A „vámszedők” nem véletlenül voltak az
ókorban közutálatnak örvendő személyek: mivel szabad kezet kaptak az adók
kivetésére és behajtására, gyakran a központi hatalom előírásainál többet
követeltek. Augustus reformjával állami hatóságok vették át az adók
összegyűjtését, az adószedők már csak hivatalos alkalmazottként járhattak el.
Népszerűtlenségük azonban megmaradt, és a korrupciót sem sikerült teljesen
felszámolni, mint azt az egyik evangélistának, a kapernaumi vámszedő Máténak az
esete is bizonyítja. Augustus idejében egyébként az általános forgalmi adó (amit
az áruk eladása után számítottak fel) 1 (egy!) százalék volt, kivéve a
rabszolgák kereskedelmét, amire 4 százalékot számítottak fel. A kiszámítható
adóbevételek tették lehetővé a római lakosok számára a bőkezű szociális
juttatások, az ingyenkenyér és a szórakoztatás biztosítását is. A birodalom
hanyatlásának idején a jól működő adóbehajtás rendszere is megroppant. A késői
császárok a kieső jövedelmek pótlására önkényes adókat vetettek ki, s ezek
sorozatos lázadásokhoz vezettek a provinciákban.

Szolgáltat vagy osztogat?

A középkori Európában a királyok általában nem tudták pontosan számba venni
birodalmuk alattvalóit, ezért az állami bevételeket más forrásokból, például
királyi jogok áruba bocsátásával fedezték (lásd keretes írásunkat). Ez persze
nem zárta ki azt, hogy a helyi földesurak rendszeresen megsarcolják – a kötelező
kilenced felett – jobbágyaikat, mint azt a nottinghami Robin Hood története is
megörökítette. A kilenced valójában az egyházi tizeddel azonos mértékű 10
százalékos adó volt, amelyet kezdetben természetben, később azonban pénzben is
meg lehetett fizetni. A középkori elvonások mértéke (mintegy 20-25 százalék)
jóval magasabb volt, mint a Római Birodalom idején, és a nemesi adómentesség
miatt a terhek jóval egyenlőtlenebbek voltak. Ez a török hódítással szembeni
európai ellenállást is gyengítette, mivel az ottomán uralom alatt álló
területeken nem kellett megfizetni az egyházi tizedet, és az adók mértéke – még
a bégek sarcaival együtt is – kisebb volt, mint a katolikus országokban.



Marinus van Roymerswaele: Adószedők (16. század)

Ebben az időszakban is történtek kísérletek nagyszabású adóreformokra.

V. Károly német-római császár tíz hatalmas régióra osztotta fel soknemzetiségű
birodalmát, hogy az adózást függetlenné tudja tenni a fejedelemségektől. Az
egységtörekvés ára az lett, hogy folyamatosan nőtt az adóelvonás, aminek az
egyik áldozata Spanyolország volt, ahol a mesés gyarmati jövedelmek ellenére egy
évszázadon belül csődhelyzet alakult ki.

A protestáns hit terjedése és a felvilágosodás megváltoztatta az adózással
kapcsolatos gondolkodást is. Felismerték, hogy a civilizált társadalmak nem
létezhetnek a polgárok által tudatosan vállalt áldozatok nélkül, ugyanakkor
azzal is tisztában voltak, hogy az adók a hatalom kezében könnyen az elnyomás
legfontosabb eszközeivé válhatnak. Montesquieu szerint az állampolgárokra
kivetett közvetlen adók szükségszerűen zsarnoksághoz vezetnek, ezért ő
közvetett, például a kereskedelmi forgalom alapján számított adózást javasolt.
Egy másik vita a körül bontakozott ki, hogy az adók az állam által nyújtott
hasznos szolgáltatások (honvédelem, közrend, közigazgatás) ellenértékét
jelentik-e csupán, vagy ennél többet, hogy az államnak legyen miből a javakat
újra elosztania. A klasszikus liberális álláspont szerint az adózás minden
formája eredendően rossz, ezért a cél az, hogy ezt a lehető legalacsonyabb, az
emberek lét- és vagyonbiztonságát és a szabadpiaci gazdaság működőképességét
garantáló szinten lehessen tartani, míg az újraelosztás mellett érvelők szerint
az állam feladata jóval szélesebb: a társadalmi igazságtalanságok kiküszöbölése,
az általános egészségügyi és nyugdíjellátás biztosítása és így tovább.

Marx Károlynak – állítja az amerikai történész – sikerült a kapitalizmust olyan
sötét fényben feltüntetnie, hogy azóta a nyugati világban is a kormányok úgy
érzik: egyre többet kell tenniük polgáraik boldogítása érdekében. Ennek pedig
ára van, ami azzal jár, hogy a nagymértékben kibővült termelés és kereskedelem
mellett is rohamosan nőttek az adókulcsok. A szemléletváltás következményeire a
legjobb példa éppen a sokáig igazi adóparadicsomnak számító Egyesült Államok
huszadik századi történelme.

Az amerikai álom vége

Az amerikai függetlenségi háború közvetlen kiváltó oka az Anglia által
kivetett újabb és újabb adók voltak. Ezért nem meglepő, hogy az alapító atyák
eredetileg az alkotmányban rögzítették, hogy az állam nem szedhet közvetlen
(egyenes) adót polgáraitól. Amikor Lincoln elnök és a kongresszus a polgárháború
idején jövedelemadót vetett ki a katonai kiadások fedezésére (mértéke 3-5
százalék volt), a legfelsőbb bíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a
döntést. Az amerikai kormányzatnak egészen 1913-ig a vámokból és a különböző
árucikkekre kivetett jövedéki adókból kellett fenntartania az uniót. Az első
világháború kitörése előtti évben a kongresszus alkotmánymódosítást fogadott el,
amely lehetővé tette, hogy mind a magánszemélyekre, mind a vállalkozásokra
jövedelemadót vethessenek ki. Eredetileg az új adófajta csak a leggazdagabbakat
érintette, olyan magasan húzták meg a mentességi határokat. A háború azonban
közbeszólt, és 1916-ban már a lakosság jelentős része adózott, a legmagasabb
jövedelemadó-kulcs mértéke (az 1 millió dollár feletti összegekre) pedig elérte
a 70 százalékot. A békeidőszakban ismét csökkentek az adók, de az állami elvonás
az adófizetők száma növekedésének köszönhetően folyamatosan emelkedett. 1913-ban
210 ezren adóztak Amerikában 1940-ben 14 millióan, míg a második világháború
végén már 50 millióan. Pearl Harbor után az adókulcsok is az egekbe szöktek: 200
ezer dollár felett már a jövedelem 88 (!) százalékát be kellett fizetni. (Európa
felszabadításának az árát nemcsak Eisenhower tábornok katonái, hanem az amerikai
adófizetők is keményen megfizették.)



Abraham Lincoln

 

Ronald Reagan

1945-től az adó ismét csökkent, de az állam egyre több jóléti szolgáltatást
vállalt magára, például gyermekenként 500 dollár adót visszatérített. A
politikusok persze választások előtt rendszeresen adócsökkentést ígértek, amit –
Ronald Reagan 1986-os radikális reformját leszámítva – nem nagyon tartottak be,
így aztán ma már az Egyesült Államokban is 39,6 százalékos jövedelemadót szabnak
ki (és hajtanak be egyre kifinomultabb módszerekkel), hasonlót mint a költséges
bürokratizmusa miatt sokat bírált Európai Unióban. A huszonegyedik század eddig
annyi változást hozott, hogy adócsökkentést már sem Európában, sem a
tengerentúlon nemigen emlegetnek a politikusok – még ígéret szintjén sem.

Nemesember adót nem fizet

Magyarországon 1848-ig nem sok szerepe volt az állami adóknak. A középkori
államháztartásokhoz hasonlóan a legfőbb bevételi forrás az állambirtokok voltak,
és ezt egészítették ki a nagyobb királyi haszonvételek, például a harmincadnak
nevezett határvámok, a sójövedelem, a nemesi birtokok területén lévő bányák
utáni illeték, a pénzverésből és később a postából szerzett jövedelmek. Országos
adóval először I. Károly próbálkozott 1342-ben, aki a pénzhamisításból származó
veszteségek ellensúlyozására minden parasztportára, vagyis olyan kapura, ahol
egy szénával vagy gabonával terhelt szekér átmehetett, 18 dénár adót vetett ki.
Ez a kapuadó a későbbiekben is megmaradt, és Mátyás király alatt mértéke is
jelentősen megnövekedett. Nemeseknek azonban – kivéve azokat, akik királyi
városban laktak – nem kellett adót fizetniük. 1849 után a bécsi kormány
Magyarországot is az osztrák adórendszer alá vonta, és ennek következtében egyre
több új adófajta jelent meg. Kellett fizetni a föld, a ház, a jövedelem, a
kamatok után, de úgynevezett fényűzési adót róttak ki a cselédtartás, a kocsi-
és lótartás, a tekeasztalok és a játéktermek után. Pénzbe került a hadmentesség,
és az állam gondoskodott egyes egyházi jövedelmekről, így az alsópapság
kárpótlásáról is. A második világháború után a kommunista rendszerben újra
háttérbe szorultak a közvetlen adók (persze a mesterségesen alacsonyan tartott
jövedelmek hasonló szerepet töltöttek be az elvonásban), míg a rendszerváltás
közeledtével fokozatosan helyreállították a nemzetközileg általános adóformákat,
bevezették a személyi jövedelemadót (1987) és az általános forgalmi adót (1992).

Olvasson tovább: