Kereső toggle

A Messiás-kód

Dániel elrejtette könyvében a megváltás dátumát?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az 1948-ban a Holt-tenger melletti Qumránban megtalált iratok igazi
szenzációját az jelentette, hogy az addig ismert legrégebbi kéziratoknál több
mint ezer évvel korábban leírt ószövetségi tekercsek lényegében megegyeznek a ma
ismert szövegekkel. Most, amikor a kereszténység keletkezését Jézus kora után
száz-kétszáz évvel keletkezett iratokból próbálják újraértelmezni, különösen
érdekes lehet megnézni, mit tartalmaz egy minden vitán felül jóval a
kereszténység megjelenése előtt élt zsidó szerző műve a Messiás eljöveteléről.



Qumrán, a Holt-tenger partján. Egész könyvtárat rejtettek a barlangok

Az időszámításunk előtti 6. században, a zsidó nép babiloni fogsága idején
élt Dániel próféta könyve annyira pontos előrejelzéseket tartalmaz a későbbi
történelemről, hogy a bibliakritikus tudósok a qumráni felfedezésekig – sőt
néhányan még ma is – el sem tudják képzelni, hogy ne jóval később íródott volna,
mint amit maga az irat állít önmagáról.

A babiloni udvari tudósok vezetőjeként dolgozó próféta egyik előrejelzését (lásd
keretes írásunkban) a történelem során nagyon sokféleképpen értelmezték. A
prófécia abban az évben született, amikor a babiloni birodalom fővárosát
elfoglalta a Kürosz által irányított méd–perzsa-koalíció. Ugyanebben az évben a
perzsa király engedélyezte az immár hetven éve a babiloni fogságban élő zsidó
nép hazatérését és jeruzsálemi Templomuk felépítését is.

A továbbra is Babilonban maradó Dániel pedig böjtöléssel és imával törekedett
Isten kiengesztelésére, hogy mindez megvalósulhasson, amikor látomásban
kinyilatkoztatást kapott, hogy „a Jeruzsálem helyreállítására és felépítésére
[vonatkozó] szó kijövetelétől [a] felkent [messiás] fejedelemig hét hét és
hatvankét hét lesz”.

A zsidóság írástudói között természetesen korán megkezdődött e mondat
értelmezése, hiszen nem kisebb dolgot, mint a Messiás eljövetelének időpontját
határozta meg. Azt soha senki nem vitatta, hogy „hét” alatt itt nem napokból,
hanem évekből álló hetet kell értenünk. A zsidók számára a mózesi Törvény
előírta, hogy hétévenként szombatévet kell tartaniuk, így ők az időt nem
évtizedekben, hanem évhetekben számolták, ezért számukra ez a szóhasználat
természetes volt. 69-szer hét, azaz 483 évről van tehát itt szó.

Az azonban már több értelmezési lehetőséget hagyott, hogy mit is értsünk
pontosan „a Jeruzsálem helyreállítására és felépítésére vonatkozó szó
kijövetelé”-n. A héber dávár jelent szót, beszédet, isteni kinyilatkoztatást,
igét, de dolgot, ügyet, sőt parancsot, rendelkezést is. Miről beszélhetett itt a
próféta? Talán az első olyan isteni kinyilatkoztatásról, próféciáról, amely
elhangzott arról, hogy elpusztulása után a szent város majd újra felépül? Ha
igen, akkor Jeremiás próféta és az Első Templom idejében kell keresnünk az
évhetek számolásának kezdetét, hiszen akkoriban beszéltek először erről a
próféták.

Úgy tűnik, a zsidó írásmagyarázók eleinte ebben az irányban tapogatóztak: az
évheteket az Első Templom pusztulásától (i. e. 586) számlálták. Így aztán
legkésőbb – a 365 napos napévvel számolva is – i. e. 103-ban el kellett volna
jönnie a Messiásnak – ami nem történt meg. Ha pedig a 360 napos mózesi holdévvel
számolunk – a napévre való korrekció nélkül –, akkor ennek i. e. 110-ben kellett
volna megtörténnie.

A hetven évhét egyik értelmezése szerint, amelyben, úgy tűnik, sok
szabadságharcos is hitt a Makkabeus-felkelés idején (i. e. 168–165), a számítást
valamikor az Első Templom pusztulása idején kell kezdeni, amikor az első
próféciák születtek a város majdani újjáépítéséről. A „felkent fejedelmet” és
annak „kivágatását” vélhetően azzal az Óniász főpappal azonosították, akit a
törvényhez való hűsége miatt a kegyetlen pogány diktátor, Antiokhosz Epiphanész
száműzetett. (A masiach szó ugyanis a héberben felkentet jelent, és nemcsak
magára a Messiásra vonatkoztatható tulajdonnévként, hanem jelzőként, a három
felkent hivatalban álló bármely emberre: főpapra, királyra vagy prófétára.) A
hetvenedik évhetet a görög zsarnok rémuralmára vonatkoztatták, aki valóban
megszüntette három évre az áldozatokat az újjáépített jeruzsálemi templomban.


Bár erről konkrét szövegemlék nem maradt fenn, vallástörténetileg szinte
bizonyosra vehető, hogy az ebben hívő Makkabeus chászidok Isten országának
eljövetelét, a halottak feltámadását várták győzelmüktől. E várakozásukban, s
így egész számításukban azonban csalódniuk kellett. Ez a csalódás mély hitbeli
eróziót és megosztottságot indított el a zsidó társadalomban, és egyik fő oka
volt annak, hogy i. e. 165 után a zsidóság vallásilag annyira megosztott lett,
amennyire korábban még soha, s amely miatt különböző felekezetekre szakadt szét.
Az évhetek próféciáját újra kellett gondolni.



 Ezekben az üregekben találták meg 1947–48-ban Dániel könyvének több, mint
kétezer éves másolatait

A qumráni közösség tagjai ekkoriban vonultak ki a társadalomból, hogy
felkészüljenek az Isten és a Sátán seregei közötti végső összecsapásra, amelyről
azt tartották, hogy bármely nap bekövetkezhet. Habakuk egy próféciájára alapozva
úgy dolgozták fel a fent leírt csalódást, hogy azt állították: a végidő
ismeretlen okból késik, de várni kell, és készülni rá, mert bármikor elérkezhet.
A jeruzsálemi főpapi hivatal visszaszerzéséért politikai harcba szálló cádókiták
(szadduceusok) ezzel szemben egyre cinikusabbá váltak a prófétai ígéreteket
illetően, és görög hatásra még a test feltámadásának ígéretét is inkább a
reinkarnációba vetett hit felé hajolva kezdték értelmezni. A farizeus felekezet
is igyekezett újraértelmezni a dánieli előrejelzést, tudomásul véve, hogy az nem
teljesedett be a makkabeusi győzelemmel.

A Római Birodalom fellépésével párhuzamosan azután megjelent a zelóták
mozgalma is, akik szintén buzgón számlálgatták az évheteket. Míg az értelmezések
eltérőek voltak, egy dolgot mindenki bizonyosan tudott, aki egyáltalán hitt az
Írásokban.

Azt, hogy a Messiás érkezése küszöbön áll.

Ennek az izzó messianisztikus várakozásnak a forrpontján lépett fel a papi
családból származó Keresztelő János, aki azt hirdette: „Letelt az idő,
elközelített az Isten királysága!” Valószínűleg még ugyanebben az évben,
Tiberius császár tizenötödik évében, azaz i. sz. 29-ben az általa bemerítkező
názáreti Jézus is ugyanezt az üzenetet kezdte hirdetni. Őt a vallástörténészek
számításai és a hagyomány szerint három évvel később, i. sz. 32-ben ölték meg.
Tanítványai azonban az elkövetkezendő évtizedekben az egész Római Birodalmat
betöltötték azzal az üzenettel, hogy feltámadt a halálból, és ő a megígért
Messiás, a zsidóság és az egész emberiség megváltója és megmentője.

Ezek után nem nehéz rekonstruálni, hogy János, Jézus és tanítványaik miként
értelmezhették a hatvankilenc évhétről szóló dánieli próféciát. Ha a
Messiás-fejedelem kiirtásának az éve i. sz. 32, akkor innen kell visszafelé
számlálni 483 évet, és így megkapjuk, hogy honnan indult valójában az évhetek
számlálása, azaz, mit jelent „a Jeruzsálem helyreállítására és felépítésére
vonatkozó szó kijövetele”. Ha napévben számoljuk ki ezt, akkor i. e. 451-et
kapjuk, amelyhez semmilyen különösebb nagy jelentőségű esemény nem köthető. Ha
azonban a 360 napos holdévvel számolunk – amellyel a Vízözön történetének
leírásakor (Dániel utal is próféciájában a Vízözönre), valamint a Jelenések
könyvében is számol a Szentírás –, akkor az évhetek számlálásának kezdő
időpontja pontosan i. e. 444. Ez az év pedig nem más, mint a perzsa I.
Artaxerxész Longimanus uralkodásának 20. esztendeje, amelyben Nehémiás könyvének
tanúsága szerint a perzsa király kiadta az engedélyt Nehémiásnak, hogy építse
újjá Jeruzsálem falait és magát a várost. A Kürosz által 538/537-ben kiadott
engedély ugyanis csak a hazatelepülést és a Templom felépítését engedélyezte, a
városét, és különösen a városfalakét – ami stratégiai szempontból veszélyes
lehetett volna a birodalom számára – nem. Jeruzsálem tehát majdnem száz évig
védőfal nélkül, nem teljes értékű városként élt. A „Jeruzsálem helyreállítására
és felépítésére vonatkozó szó kijövetele” tehát a korai keresztény értelmezés
szerint Artaxerxész rendeletére vonatkozott, a dávár szó parancs, rendelkezés
jelentését állítva előtérbe. Elképzelhető, hogy a papi családból származó, és
talán Qumránban felnövő Keresztelő János – aki helyzeténél fogva
tanulmányozhatta a papi feljegyzéseket, és tisztában lehetett a történelmi
időpontokkal – tudatában is volt annak, hogy fellépése mindössze három évvel
előzi meg a Messiás-fejedelem kivágatására előrejelzett időpontot, sőt
üzenetének ez lehetett egyik hivatkozási alapja: „Letelt az idő, elközelített az
egek királysága…!”

A szövegnek ezt az értelmezését támasztja alá az i. e. 2. században készült
görög nyelvű Ószövetség-fordítás, a Szeptuaginta is, amelyet később a
keresztények is gyakran használtak. Ugyanis a héber dávár szót ebben a mondatban
görögül a prosztagma szóval adja vissza, amely kifejezetten parancsot,
rendelkezést, utasítást jelent. Eszerint a szöveg alexandriai (egyiptomi) zsidó
fordítói már az i. e. 2. században így értelmezték a szöveget, és nem a
Makkabeusokhoz és utódaikhoz hasonlóan, mint az Első Templom pusztulásának
idejében elhangzott isteni kinyilatkoztatást. De megerősíti ezt a felfogást maga
a dánieli szöveg is, amely a mondatot így folytatja: „…és újra felépíttetnek az
utcák és a városfalak, még pedig viszontagságos időkben”. Ez csak a
Nehémiás-féle városépítkezéskor valósult meg.



A Könyv Szentélye Jeruzsálemben. Az eredeti Ószövetséget rejti Fotó: S. L.

A zsidóság több évtizedes vajúdása a Jézus-kérdésben azonban végül oda
vezetett, hogy a népet kormányzó hetvenegy fős Szanhedrin többszörösen is
elhatárolta magát a Názáretinek Messiásként való elfogadásától, nemcsak halála
előtt, de utólagosan, az apostolok igehirdetése után is. Számukra így a hetven
évhét e korai keresztény értelmezése is elvetendőnek minősült. A rabbinikus
hagyomány Jézus utáni továbbfejlődése már nem kis mértékben annak megfelelően is
alakult, hogy a zsidókeresztény teológia állításait kiszorítsák a zsidó
társadalom közös tudatából. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy a hivatalos
álláspont visszatért a vélhetően makkabeusi eredetű hagyományhoz: az évhetek
számlálását az Első Templom pusztulásánál kell kezdeni. Így azonban
értelmezhetetlenné és homályossá vált a szöveg, hiszen valamiképp magyarázatot
kellett találni arra: miért nem érkezett el akkor már régen a Messiás? Miért nem
zajlott le akkor már régen a végidők nagy konfliktusa, és miért nem jött el
Isten királyi uralma? Az ellentmondást egyre nehezebb volt feloldani, de az
időszámítás bizonytalansága és a történelmi események hiányos ismerete miatt
egyelőre lehetett azt mondani: a hetven évhét még nem is telt le.

I. sz. 66-ban, két évvel Pál és Péter apostol mártírhalála után Júdeában kitört
a rómaiak elleni országos felkelés, amelyet a zelóták már régóta ösztönöztek.
Tévedés őket pusztán valami nemzeti felszabadító mozgalomnak látni: ők éppúgy
vallási irányzat voltak, mint a farizeusok, a qumrániak vagy a zsidókeresztények.
Teológiájuk szerint a végidő eljött, ám a végső háború megkezdésével a zsidó
népnek nem Istenre kell várni, hanem el kell kezdeni a harcot, és ezzel, mint
mondták, „ki kell kényszeríteni a véget”, Istent olyan helyzetbe kell hozni,
hogy kénytelen legyen elküldeni a Messiást és természetfeletti szinten
beavatkozni népe megmentése érdekében. 66-ban sikerült az egész országot –
melynek vezetői és többsége ekkorra már döntött a jézusi megoldás elutasítása
mellett – belerántani a reménytelen felkelésbe.

„Ami a zsidókat különösen sarkallta a háborúra, az egy kétjelentésű jel volt,
mely a szent iratokban található, az tudniillik, hogy abban az időben egy, az ő
országukból származó férfi szerzi meg a világ feletti hatalmat” – írja a zsidók
galileai hadseregének hadvezére, Josephus Flavius, későbbi visszaemlékezésében.
Érdekes felfigyelnünk arra, hogy valószínűleg Dániel próféciájára utaló
mondatában „kétjelentésű jel”-nek nevezi valamelyik messianisztikus próféciát.
„Biztosan kijelenthetjük, hogy a Templom fennállásának utolsó negyven évében
aligha élt olyan zsidó, aki ne a Római Birodalomban látta volna az utolsó
istenellenes világbirodalmat” – írják a vallástörténészek (Strack–Billerbeck) a
háború kirobbantásának vallási motivációiról.

A háború vége felé ismét felbukkant a hetven évhét próféciájának értelmezése,
ezúttal minden eddiginél tragikusabb módon. I. sz. 70. áv hónap 9-ével
kapcsolatban (ez volt ugyanis az Első Templom pusztulásának pontos dátuma)
Jeruzsálemben egy zelóta hamis próféta bejelentette, hogy „Isten megparancsolta
azoknak, akik a megváltás jelét akarják, vonuljanak fel a Szentélyhez”; aminek
következtében majdnem hatezer ember – köztük asszonyok és gyermekek, akik
engedelmeskedtek a parancsnak – meghalt aznap a Templom lerombolásakor a
lángokban. Ez a hamis próféta több ezredmagával együtt szilárdan meg volt
győződve, hogy Dániel hetven évhete i. sz. 70. áv 9-én ér véget, és ezért aznap
a Messiás uralmának is el kell kezdődnie. Ez azonban ismét nem történt meg.

Ennek ellenére a hivatalos rabbinikus álláspont végül ezt az értelmezést
rögzítette elfogadottként a Talmudban. Ez az oka annak, hogy a máig használt
zsidó időszámítás 166 évet „késik”. Ahhoz ugyanis, hogy az Első és a Második
Templom lerombolása közötti időt 490 évnek lehessen venni – holott ez a
történettudomány mai ismeretei szerint 656 év –, éppen ennyit kellett valahogy
eltagadni. Mégis ez maradt a hivatalos álláspont mindmáig.

A szintén óriási véráldozattal végződő messianisztikus Bar-Kochba-felkelés (i.
sz. 135) bukása után a rabbik egyre inkább arra az álláspontra helyezkedtek,
hogy nem szabad tovább kísérletezni „a vég kikényszerítésével” különböző
teológiai koncepciók által. A hetven évhetet sem lehetett már tovább „nyújtani”,
így aztán 246-ban a nagy tekintélyű Rav így nyilatkozott: „Minden kitűzött
végidőpont elmúlt már, a dolog most már csak a bűnbánaton és a jó cselekedeteken
múlik.” Azaz a történelem végét, melynek már el kellett volna jönnie, csak
Izrael meg nem tért volta késlelteti. Ha Isten választott népe megtér, azonnal
elérkezik a vég. Ez a máig érvényes rabbinikus álláspont. A rabbik ezután
eltiltották a zsidóságot a hetven évhét számolgatásától. Erről Maimonidész így
írt a középkorban: „Dániel korának mélységes tudományát tárta fel, mivel azonban
ugyanez előttünk rejtve van, ezért az áldott emlékezetű bölcsek eltiltanak
minket attól, hogy az eljövendő időket kutassuk, számítgassuk, mivel ez által
megbotránkoztathatjuk az egyszerű embereket, és azt a tévelygést sugallhatjuk
nekik, hogy az idők már elteltek, és Ő [a Messiás] mégsem jött el…”

A tiltásnak mindenesetre nem volt elegendő foganatja: mind zsidók, mind
keresztények azóta is gyakran foglalkoznak a dánieli előrejelzéssel.

A Dániel-sor: 7,62,1

Hetven hét szabatott a te népedre és szent városodra, hogy vége szakadjon a
gonoszságnak, és bepecsételtessék a bűn, és hogy eltöröltessék a hamisság, és
elhozassék az örök igazság, és bepecsételtessék a látomás és a próféták, és
felkenettessék a Szentek szentje. Tudd meg azért, és vedd eszedbe: A Jeruzsálem
újraépíttetése felől való szózat keletkezésétől a Messiás-fejedelemig hét hét és
hatvankét hét van, és újra megépíttetnek az utcák és a kerítések, még pedig
viszontagságos időkben. A hatvankét hét múlva pedig kiirtatik a Messiás, és
senkije sem lesz. És a várost és a szenthelyet elpusztítja a következő fejedelem
népe; és vége lesz mintegy vízözön által, és végig tart a háború,
elhatároztatott a pusztulás. És egy héten át sokakkal megerősíti a szövetséget,
de a hét felén véget vet a véres áldozatnak és az ételáldozatnak, és
utálatosságok szárnyán pusztít, amíg az enyészet, és ami elhatároztatott, a
pusztítóra szakad. (Dániel próféta könyve 9:24–27, Károli Gáspár fordítása)

Olvasson tovább: