Kereső toggle

A Vatikán is felfigyelt a vallási fordulatra

A pünkösdi egyházak előretörése

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Múlt heti számunkban a kereken száz éve, 1906 tavaszán indult
pünkösdi-evangéliumi mozgalom gyökereiről írtunk. A világon ma minden harmadik
keresztény – több mint 600 millió hívő – állítja azt magáról, hogy
„Szentlélekkel betöltött” karizmatikus keresztény. Egy részük a hagyományos
katolikus, illetve protestáns felekezetekben talált otthonra, ám többségük –
elsősorban Afrikában és Latin-Amerikában – új, önálló egyházakhoz tartozik. A
leglátványosabb fordulat a világ legnépesebb katolikus országában, Brazíliában
történt, ahol a mintegy 30 millióra becsült pünkösdi-evangéliumi közösség a
legutóbbi elnökválasztáson önálló jelöltet is indított, aki meglepetésre a
harmadik helyen végzett. De nem csak Brazíliában történt vallási fordulat:
Guatemalában, Nicaraguában és szerte Közép-Amerikában az összlakosság 25-40
százalékát is meghaladó pünkösdiek szintén komoly társadalmi-politikai
tényezőnek számítanak.



A pünkösdi jellegű szabadtéri istentiszteleteken nem ritka látvány a milliós
tömeg. Ez a felvétel Reinhard Bonnke német igehirdető nigériai rendezvényén
készült, 2000 novemberében Fotó: CfaN

Két svéd keresztény, David Berg és Gunnar Vingren egyszer csak arra lett
figyelmes, hogy a Szentlélek által inspirált imáikban rendszeresen egyetlen szó
ismétlődik. Kíváncsiak lettek arra, hogy a „Pará, Pará” szavak mire utalhatnak.
Miután a világtérképen megtalálták a hasonló nevű brazil tagállamot, ezt
missziós jelnek vették, és 1910. november 19-én ki is kötöttek Belém de Pará
városában. A két svéd, az Apostoli Hit Misszió megalapítói új fejezetet
nyitottak a kontinensnyi ország vallástörténelmében. Mivel nem beszélték a helyi
nyelvet, és semmilyen szervezet nem állt a szolgálatuk mögött, jobb híján
baptista vagy protestáns istentiszteleteken énekeltek – svédül. Ahogy elkezdték
beszélni a portugált, rögtön prédikálni is kezdtek, és fél évvel megérkezésük
után, 1911. június 8-án a megtérők megtapasztalták a Szent Szellem kiáradását is
– éppen úgy, mint a jeruzsálemi hívők pünkösdkor. Ők lettek a pünkösdizmus első
zsengéi Brazíliában.

Az akkor oly furcsa jelek miatt a baptista egyházból azonnal kizárt mintegy
tucatnyi hívő lett a ma már országszerte több mint 13 millió tagot számláló
Assambleia de Deus (Isten Gyülekezetei) egyház első közössége. Legnépszerűbb
televíziós evangélistájuk, Silas Malafaia szerint ma is valóságos szellemi
ébredés zajlik Brazíliában, aminek a legbiztosabb jele, hogy „a társadalom
minden rétegéből térnek meg az emberek, a színésztől a büntetőbíróig, a
minisztertől a futballistáig. Ébredés az, ha maga Isten jár közöttünk, és
jelenléte mindenütt átalakítja az emberek életét. Gazdagokét és szegényekét,
szépekét és csúnyákét, feketékét és fehérekét, akiket megment anélkül, hogy
különbséget tenne közöttük”.



Silas Malafaia

Diktatúrából a szabadságba

Chilében a pünkösdi mozgalom kezdetei Valparaiso kikötővárosához köthetők
1909-ben. Az itt élő keresztények először a távoli Indiából hallottak híreket
arról, hogyan találkoztak hívők a Szentlélekkel. Miután maguk is átélték a
pünkösdi élményt, megalakítottak Metodista Pünkösdi Egyház néven egy kreol
gyülekezetet, amelyből később további közösségek indultak útjukra.

Evangélium Katedrális: ez a neve annak a evangéliumi-protestáns templomnak,
amely a fővárosban, Santiago de Chilében működik. A mintegy ötven-ezer fős
gyülekezet lelkészének, Javier Vázqueznek a prédikációjára személyesen a hívek
töredéke tud csak bejutni: a többiek egyszerre 58 kisebb közösségben találkoznak
városszerte, és élő közvetítésben követik az istentiszteletet.

Ez a közösség abban volt úttörő, hogy a számtalan apró pünkösdi közösségtől
eltérően a növekedésre törekedett. Ennek köszönhető, hogy az evangéliumi
felekezetek a társadalom és a szekuláris állam szemében is a katolikus egyház
elfogadott alternatívájává váltak. „Senki sem képzelheti ma komolyan, hogy
figyelmen kívül hagyhat kétmillió embert. Sokan vagyunk, és szavazunk is” –
idézik az evangéliumiak új öntudatát a helyi politológusok.

Ma a chilei sajtó még arra is figyel, hogy az ünnepi istentisztelteken,
amelyeken gyakran közéleti személyiségek, politikusok is részt vesznek, kit hová
ültetnek le a chilei Evangélium Katedrálisban. Különösen a választási kampányok
időszakában, mivel a szoros versenyfutásban sokszor a „mérleg nyelve” szerepét
töltik be a pünkösdi evangéliumiak. Persze nem csak Chilében. A legutóbbi brazil
elnökválasztáson a pünkösdiek önállóan induló államfőjelöltje például valamivel
több szavazatot kapott az első fordulóban, mint a második körben győztes Lula da
Silva és jobboldali ellenfele szavazatainak a különbsége. Nem is véletlenül,
hiszen a hívek készek voltak „átszavazni”, politikusaik pedig már évek óta a
képviselők mintegy 15 százalékát tömörítő úgynevezett Evangéliumi Frakciót
alkotják a brazil alsó- és felsőházban. Guatemalában, Nicaraguában és szerte
Közép-Amerikában az összlakosság 25-40 százalékát is meghaladó pünkösdiek már
államelnököt is adnak, s nemegyszer kormányzati tényezőnek számítanak.

Protestáns kontinens?

Az ötvenes évek második pünkösdi hullámát a „jenki ideológiai fellazítás”
eszközeként értékelték az ultrabalos ideológusok. Ha igazuk lett volna, valahol
az Egyesült Államok és Mexikó határán kéne élnie a legtöbb nem katolikus
dél-amerikainak. Ezzel szemben éppen a Yucatan-félszigeten, Mexikó déli részén
él a legtöbb pünkösdi-karizmatikus. Pontosabban „evangéliumi indián”, hiszen míg
a katolikus térítés megelégedett a vallási szinkretizmussal, a törzsi
bennszülött és katolikus szentek vegyes kultuszával, addig a pünkösdiek az
őslakosokat is megismertették az evangéliummal. Miguez Bonino szavaival: „A
prédikátoroknak minden bizonnyal még idegen volt az akcentusa, de a »szellem
nyelvén szólva« megértették és visszhangozták ezt az új nyelvet a »leszakadt«
chileiek csakúgy, mint a tobas indiánok, az aymarák és a parasztok tömegei.” Míg
a sajtó és a katolikus püspökök az úgynevezett „felszabadítás teológiája”
drámájára figyelt, arra, hogyan hozhatná ismét emberközelbe az egyházat ez a
katolikus irányzat, az evangéliumi egyházak hatalmas iramban terjeszkedtek a
szegények között.

Ebben a folyamatban a katalizátor szerepét játszották még a külföldről
meghívott, sok esetben észak-amerikai prédikátorok – mint például a kaliforniai
Tommy Hicks, akinek 1954-es Buenos Aires-i rendezvényeit már 200 ezer fő kísérte
figyelemmel. Ma az evangéliumi protestáns irányzathoz tartozó keresztények 75
százaléka „Szentlélekkel betöltött” pünkösdi hívő – állapítja meg egy, a
katolikus egyház defenzív helyzetét a ma Dél-Amerikájában firtató vitaanyag.
1992-ben, Amerika felfedezésének és a katolikus térítés kezdetének 500.
évfordulóján már azt vizsgálták a kontinens katolikus püspökeinek konferenciáján
Santo Domingóban, hogy miért válik protestánssá az egész kontinens. Az eddigi
válaszokra az élet sorra rácáfolt: nem protestáns népi vallásosságról van szó,
és nem is a szekularizációnak a városokba költözéstől kísért jelenségéről
csupán, de még csak a vallási pluralizmusnak a katonai diktatúrák utáni
demokráciákban szokásos térnyeréséről sem. Erre a kérdésre az igazi választ a
„pünkösd harmadik hulláma” adta csak meg.

A nyolcvanas években a legjobb példa Argentína esete. Akkor fordultak tömegek az
evangéliumi kereszténység felé, miután az ország egy háborút elveszített. A
Falkland-szigeteki csúfos vereség megtépázta az argentínok nemzeti gőgjét, és
megnyitotta az utat az evangélium előtt. Carlos Annacondia, egy tehetős
vállalkozóból lett prédikátor lett a legismertebb pünkösdi vezető, akit sokan
Latin-Amerika Billy Grahamjének neveztek. Brazíliában a hasonló felfogásban
működő IURD (Isten Királyságának Egyetemes Egyháza) nevű felekezet többmilliós
tagságra tett szert, miután a közösség megvásárolt egy országos tévéhálózatot.



Carlos Annacondia

A brazil médiaegyház II. János Pál pápa 1997-es braziliai látogatásainak idején
elérte azt, hogy a párhuzamosan tartott Sao Paoló-i rendezvényén több mint
egymillióan vettek részt. A világ legnépesebb katolikus országában ez nem kis
teljesítmény volt, amire a Vatikánban is felfigyeltek. Elemzők szerint
Latin-Amerikában ma gyorsabb ütemben veszít tért a katolikus egyház, mint
Közép-Európában a lutheri reformáció idején. A legutóbbi konklávén Rómában a
dél-amerikai bíborosokat emiatt kritika is érte, és részben ennek köszönhető,
hogy a pápaválasztáson korábban esélyesnek gondolt térségbeli bíborosok közül
egyiknek sem sikerült számottevő támogatásra szert tennie.

Börtönből menti az embereket

Juan Zuccarelli 1983-ban tért meg.

A volt katona megfogadta, hogy soha többé nem vesz fegyvert a kezébe, és ezután
rögtön egy börtönbe került. Nem a fegyveres szolgálat megtagadásáért, hiszen
közben leszerelt, hanem mert úgy érezte: Isten azt mondta neki, „vonuljon be” a
Los Olmos-i dohos fegyenctelepre, és ott prédikáljon. Mivel a hírhedt és
túlzsúfolt fegyintézet egy börtönlázadás miatt éppen hermetikusan el volt zárva,
Zuccarelli nem talált más megoldást, mint hogy jelentkezett börtönőrnek.

Zuccarelli munkaidő után megjavította a belső rádióhálózatot, és séta helyett
istentiszteletre hívta a rabokat. Sorra tértek meg a rabok a börtönben, és
mondták el egymásnak, hogy megtapasztalták: a rács mögött is lehet valaki
szabad. A latin-amerikai kontinens első börtönébredésének a következménye a ma
is működő Jézus az Egyetlen Élő Remény Egyház.

A kereszténnyé lett fegyencek közül sokaknak jó magaviseletük miatt elengedik
büntetésük egy részét. Az itt megtértek között ritka a visszaeső, de annál
gyakoribb a visszalátogató. Zuccarellinek köszönhetően ma más az evangéliumi
hívők társadalmi megítélése Argentínában, és az is előfordult már fiatalkorú
bűnelkövetők esetében, hogy a bíró nem javító-nevelőintézetbe, hanem a
legközelebbi evangéliumi gyülekezetbe küldte el a vádlottat, mondván: ha ott
megtér, több esélye van arra, hogy megváltozzon.

Olvasson tovább: