Kereső toggle

Hogyan kerülhető el Eurábia rémálma?

A Nyugat utolsó esélye

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Nyugat utolsó esélye – ezzel a címmel jelent meg a közelmúltban az ismert amerikai konzervatív publicista, Tony Blankley könyve. A szerző szerint a zsidó-keresztény alapokon álló nyugati civilizáció számára az elmúlt ötszáz év legnagyobb kihívását jelenti a militáns iszlám világméretű térhódítása. A franciaországi zavargások, a karikatúrák ürügyén felszított világméretű erőszakhullám vagy a Hamasz elsöprő választási győzelme azt jelzi, hogy a Nyugatnak szembe kell néznie a behódolni vagy ellenállni dilemmájával.



Fotó: Reuters

A Nyugat nagy részén és különösen Európában sokan a mai napig tagadják, hogy a radikális iszlám átformálná a világot. Az európai és az amerikai elit, a politikusok és az újságírók egyaránt azt hiszik, hogy a kihívások, melyekkel szembe kell néznünk, most is csak politikai-üzleti jellegűek. 

A látszólagos stabilitás azonban illúzió. Nincs félrevezetőbb az olyan propagandaszövegeknél, mint: „úgyis minden halad tovább a maga útján…” Föl kell ismernünk végre, hogy a halálos fenyegetés, ami ránk leselkedik, nem csak Oszama bin Ladentől és néhány ezer terroristától jön. A nyugati világ az emberiség egyötödét kitevő iszlám világgal áll szemben, amely úgy forrong, mint az elmúlt ötszáz évben még soha – állítja Blankley
(képünkön), aki a kilencvenes évek közepén az akkori republikánus üstökös, Newt Gingrich képviselőházi elnök szóvivőjeként vált ismertté. 

Szakértők egybehangzó véleménye szerint a jelenlegi iszlám forrongás gyökerei az egyiptomi Muzulmán Testvériség 1928-as megalapításához nyúlnak vissza. Ez volt ugyanis a politikai iszlám első modern tömegmozgalma, amely a kezdetektől a nyugati imperializmus és szekularizáció megdöntését tűzte zászlajára. A mai radikális iszlám gondolkozásnak ugyanakkor új eleme a személyes dzsihád jelentősége. A dzsihád (a szó eredeti jelentése ,küzdelem’, ,szent háború’) sose tartozott az iszlám alapkövetelményei közé. A hit megvallása, az imádkozás, a böjt, az alamizsnaosztás és a kötelező zarándoklatok mellett a dzsihád egy új eleme lett az iszlám vallásnak. 

Irshad Manji kanadai újságíró azon kevés muzulmán közé tartozik, akik a nyilvánosság előtt is felvállalják a saját vallásukkal szembeni kritikát. „Minket, muzulmánokat – még a nyugati országokban is – arra nevelnek, hogy higgyünk abban, hogy mivel a Korán időrendben a Tóra és a Biblia után keletkezett, ez a végső és ezért tökéletes manifesztációja Isten akaratának. A muzulmánok hiszik, hogy a Korán a szent iratok legfontosabbika. Ez azért veszélyes, mert amikor valamilyen visszaélés történik az iszlám nevében, akkor a legtöbb muzulmán el sem tudja képzelni, hogy az esetleg rossz is lehet” – mondta Manji egy berlini konferencián. 

Irshad Manji, aki számos alkalommal kapott halálos fenyegetést, úgy véli, hogy a jelenlegi iszlám világban egy radikális kisebbség megfélemlítéssel hallgatásra kényszeríti a nemradikális többséget, akik esetleg készek lennének kifejezni saját véleményüket is. Nagyon hasonlít ez a helyzet a húszas-harmincas évek Németországára, ahol az
agresszív és jól szervezett náci párt – bár a társadalom szűk kisebbségét alkotta – rá tudta kényszeríteni akaratát a bizonytalankodó többségre. 

Mind az európai muzulmán lakosságnak, mind az újjáéledő, militáns iszlámnak nagy hatása van a világpolitikára is. Számos megfigyelő szerint például annak, hogy Franciaország elutasította Amerika támogatását az iraki háborúban, részben az lehetett az oka, hogy Jacques Chiracnak szüksége van a francia választók tíz százalékát kitevő muzulmán szavazatokra. A tavaly őszi, Párizs környéki zavargások és a karikatúrák ürügyén kirobbantott Európa-ellenes erőszakhullám más kormányok számára is figyelmeztetést jelentett, hogy ne keressenek konfrontációt az iszlámmal. 

Az Egyesült Államok 2001 óta két háborút is vívott muzulmán országokban, miközben Európában választási eredményeket döntöttek el a terrorakciókat előszeretettel alkalmazó dzsihadisták (gondoljunk csak a 2004-es spanyolországi választásokat megelőző madridi robbantásokra), a közel-keleti országokban – Szaúd-Arábiában, Jordániában, Egyiptomban – pedig a Nyugat által támogatott kormányok stabilitását veszélyeztetik. 

Európa egyik fő problémája az alacsony születési arány (lásd keretes írásunkat). Sokan abban bíztak, hogy a demográfiai válság következtében kieső potenciális adófizető réteget – a zömében iszlám országokból jövő – bevándorlókkal lehet majd helyettesíteni. Most kezd azonban világossá válni az európai vezetők számára, hogy a csökkenő európai népesség és a növekvő létszámú muzulmán lakosság kombinációjának eredményeként Európa akár már ebben az évszázadban elveszítheti korábban felépített, nyugati típusú civilizációs kultúráját. 

Az elmúlt harminc év alatt néhány százezerről több mint húszmillióra nőtt az európai muzulmánok száma. A látszólag gyors beilleszkedés mögött azonban sokszor nincs semmilyen világnézet-változás. A fiatal európai muszlimok többsége a betelepültek második, harmadik generációjához tartozik. Nekik már nincs közvetlen kapcsolatuk őseik szülőföldjével, és nem is szándékoznak oda visszatérni. Ehelyett az internet, könyvek, audio- és videokazetták segítségével formálják markáns iszlám öntudatukat. 

Amikor 2005 januárjában a New York Times külpolitikai rovatvezetője interjút készített két tizennyolc éves, Franciaországban felnőtt muzulmán lánnyal, érdekes felfedezést tett. Interjúalanyai ugyanis a híreket kizárólag az al-Dzsazíra televízióból gyűjtötték, mivel a francia csatornáknak egyszerűen nem hisznek. Legnagyobb példaképüknek Oszama bin Ladent tartják, aki szerintük csak az iszlámot védelmezi. Az öngyilkos mártíromság szerintük igazolható, mert nincs nagyobb dicsőség annál, mint amikor valaki az iszlámért adja az életét. Végül pedig sokkal inkább tartják magukat muzulmánnak, mint franciának. 

Az európai társadalmak – és különösen azok vezetői – a közelmúltig a legnagyobb mértékben tagadták az iszlám fenyegetettség tényét. Ők egy fokozatosan növekvő, asszimilálódó, törvénytisztelő muzulmán népességet képzeltek el maguknak, akik megoldják Európa drasztikus népességcsökkenési problémáját. Ám 2004 eseményei keresztülhúzták a számításaikat: márciusban a madridi robbantások, majd a beszláni mészárlás a szeptemberi tanévnyitón és novemberben Amszterdamban Theo van Gogh meggyilkolása. Európa csak ekkor ébredt fel. 2005 tavaszától a politikusok szemmel láthatóan elkezdték megváltoztatni retorikájukat és elveiket az iszlám fenyegetéssel kapcsolatban. 

Nagy kérdés, hogy vajon Európa képes lesz-e felkelni és hatékonyan védelmezni kultúráját. Ehhez Tony Blankley szerint legalább annyit meg kellene tennie, mint az előző amerikai generáció tagjainak, akik visszatértek a szabadpiachoz, a tradicionális kulturális és vallási értékekhez, fölismerték a katonai erő, a nemzeti öntudat és a gyermekvállalási készség fontosságát. Ha Európa kész rálépni erre a konzervatív ösvényre, azzal megerősíthetné kultúráját és – a történelemben immár harmadszor – visszaszoríthatná az iszlám kihívását. Ezúttal nem kellene megvárni, míg eljutunk arra a pontra, ahol kultúránkat már csak véres, erőszakos eseményekkel tudjuk megvédelmezni. A radikális iszlamistákat célzó – például felforgatás-ellenes – törvények életbe léptetésével most még meg lehetne óvni az európai kultúrát az iszlám felfordulástól – véli Blankley. A konfliktusból a Nyugat megerősödve kerülhet ki, viszont ha Európa elutasítja a kesztyű fölvételét, akkor elveszítheti kultúráját, és létrejöhet az, ami a középkori szultánoknak nem sikerült: a zöld zászló alatt egyesített Eurábia. 

Négyszeres termékenység

A muzulmán világban egy nőre négyszer annyi megszületett gyermek esik, mint a nyugati világban. A CIA által idén januárban közzétett adatok szerint az egy nőre eső gyermekek száma az afrikai Nigerben (7,55) és Maliban a legmagasabb (7,48), de Afganisztán és Jemen is az első tízben szerepel közel hétgyermekes átlaggal. A Gázai övezet termékenységi átlaga (5,91) két és félszerese az izraelinek (2,44). Még ennél is nagyobb hátrányba került Európa, amelynek átlaga 1,47. Az Európai Unióban a legjobb eredményt a legnagyobb muzulmán kisebbséggel rendelkező Franciaország mutatja (1,85), míg a sor végén Csehország áll (1,20). Magyarország egyébként a felsorolt 226 ország
között az egy nőre jutó 1,32 gyermekkel a 209. helyen áll. (Forrás: CIA World
Factbook)

Olvasson tovább: