Kereső toggle

A Mozart-legenda kétszázötven éve él

Amadeus

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A rocknemzedék nem volt kíméletes a korábbi idők zenei nagyságaihoz. „Lökd félre Beethovent, és mondd el Csajkovszkijnak, hogy mi újság” – énekelte 1963-ban Chuck Berry nyomán a Beatles. A Roll over Beethoven félresöpörte a bársonyüléses hangversenytermek érinthetetlen zenei tekintélyeit. A polgárpukkasztó nemzedék azért egy zeneszerzővel kivételt tett. Rock me Amadeus, Ringass el, Amadeus – szólt a nyolcvanas évek egyik nagy slágere. Falco dala szerint: „Szupersztár volt, virtuóz és rockbálvány”. Kétszázötven éve, 1756. január 27-én született Wolfgang Amadeus Mozart, az osztrák csodagyerek.



Salzburg két évszázada Mozart–város. A név milliókat vonz Fotó: Reuters

Mozart szülővárosa, a középkor óta érseki székhely Salzburg nem volt éppen ideális helyszín a szabadgondolkodók számára. Apja, Leopold Mozart 1731-ben, tizenkét évesen még szemtanúja lehetett annak, hogy Firmian salzburgi hercegérsek örökre száműzte tartományából azokat a protestánsokat, akik nemet mondtak a jezsuita ellenreformátoroknak. Mintegy húszezer hitvalló kereszténynek kellett elhagynia az otthonát. Az ódon hangulatú barokk házak között az érsek katonái ütötték-hajtották végig a földönfutóvá tett protestánsokat, akik közül a szerencsésebbek Poroszországban jutottak menedékhez.

Talán ez a gyermekkori emlék is közrejátszott abban, hogy Leopold Mozart – bár ő maga udvari muzsikusként és komponistaként alkalmazkodott kora feudális elvárásaihoz –, fiát már felvilágosult eszmék szerint nevelte.

Salzburgból a csúcsra

A zsenik néha csak a véletlennek köszönhetik, hogy túlélik a gyermekkorukat. A pestis egy egész utcát letarolt Stratford-upon-Avonban, de a csecsemő Shakespeare és családja otthonát elkerülte. Anna Maria és Leopold Mozart hét gyermeke közül is csak ketten maradtak életben, az egyik lány, a másik fiú. Az utóbbit szülei Johannes Chrysostomus Wolfgangus Theophilus névre keresztelték. Az első két keresztnév csak formális volt, a kor szokása szerint katolikus szentek iránti tiszteletet fejezett ki. A görög Theophilus név azt jelenti, hogy ’Istent szerető’ vagy ’akit Isten szeret’. Mozart ezt később az azonos jelentésű német Gottlieb, illetve a latin Amadeus formában használta.

Wolfgang Amadeus Mozartról muzsikus szülei már háromévesen megállapították, hogy különleges érzéke van a zenéhez. Felfigyeltek arra, hogy nővére zongoraóráit nagy érdeklődéssel követi, ezért apja őt is elkezdte tanítani. Wolfgang négyévesen fél óra alatt megtanult kívülről egy menüettet, egy évvel később pedig saját műveket kezdett komponálni. Hatévesen magától tanult meg hegedülni. A család egyik zenész barátja azt írta róla: „Amint zenével kezdett el foglalkozni, érdeklődése minden más tevékenység iránt megszűnt. Egyszer a kis Wolfgangot tollal való bajlódás közben találtuk. Apja megkérdezte tőle, hogy mit csinál, mire a válasz az volt: Zongorakoncertet, az első rész nemsokára kész. Az összemázolt papírlapon hangjegyek voltak, amelyeket apja könnyes szemmel kezdett el játszani a zongorán…”

A csodagyereket nővérével együtt 1762-ben apjuk Münchenbe vitte, ahol József bajor választófejdelem előtt léptek fel. A kis Wolfgang ettől kezdve öt éven át járta szüleivel Európa királyi és fejedelmi udvarait. Németország után Franciaország következett, majd 1764 áprilisában a család áthajózott Angliába. A Mozart családnak ekkor már olyan híre volt, hogy a megérkezésük utáni második napon fogadta őket III. György angol király. Három órát zenéltek, és fellépésükért a kontinensen megszokott honorárium kétszeresét, huszonnégy guinea ajándékot kaptak az uralkodótól. A pénzügyekhez is jól értő apa mégsem volt elégedett a bevétellel, de megenyhült, amikor a király két héttel később ismét üzent, hogy szívesen meghallgatná újra a családi zenekart, különösen
„Master Wolfgang játékát”.

A világjárás kiszakította a Mozart családot a gőgös és feudális salzburgi környezetből. A kor legkiválóbb zenészeivel volt alkalmuk megismerkedni, köztük Johann Christian Bachhal, a német zeneszerző-óriás fiával, akivel a nyolcéves Wolfgang Londonban hosszan tartó barátságba került. Az itáliai utazás során pedig a dallamos és népszerű olasz opera mestereivel játszottak együtt, megalapozva ezzel Mozartnak a műfaj iránti érdeklődését.

Miután visszaköltöztek Salzburgba, a még mindig csak tizenöt éves Wolfgangnak a hercegérsek udvari komponista állást ajánlott. Mozart engedelmes fiúként családjára való tekintettel elfogadta a felkérést. A salzburgi udvari robotból egyedül a Bécsbe tett látogatások jelentettek felüdülést, ahol Mária Terézia udvarában Joseph Haydn is felkarolta a fiatal zeneszerzőt. A bécsi hónapok után azonban újra vissza kellett mennie Salzburgba, ahonnan Wolfgang csak egy évtizeddel később tudott véglegesen elszakadni.

A fordulat 1781-ben következett be, amikor Mozart szabadúszó zeneszerzőként és muzsikusként véglegesen Bécsbe költözött. A szakítás közvetlen előzménye az volt, hogy egyszer az érsek egy apró késésen felháborodva rátámadt udvari zeneszerzőjére. Az egyik szemtanú szerint felrótta neki, hogy egyetlen ember sem szolgálja őt olyan rosszul, mint Mozart. Közölte, hogy megvonja a fizetését, eddig is hiába vesztegette rá a pénzét. Mozart némán hallgatta a hercegérsek kirohanását, majd végül megkérdezte: „Tehát kegyelmességed nincs velem megelégedve?” „Micsoda? – harsogta erre a főpap. – Még fenyegetni mer? Maga gazfickó, távozzék, mert ilyen nyomorult alakkal nincs többé dolgom.” „Nekem sincs önnel – válaszolta Mozart. – És ezt holnap írásba is adom.”

Leopold Mozart azonban elítélte fia döntését, és leveleiben őt okolta a hercegérsek bizalmának elvesztéséért. Azt követelte, hogy alázatosan kérjen tőle bocsánatot. Wolfgang, aki őszintén szerette apját, megdöbbenve olvasta a keserű sorokat. „Nem tudtam, hogy lakáj vagyok az udvarban, és emiatt törték ki ott a nyakamat” – írta apjának. Mivel anyja három évvel korábban meghalt, Wolfgang ezzel a döntésével felégetett maga mögött szinte mindent, ami szülővárosához és családjához kötötte. Elkezdődött életének utolsó, zenei szempontból legtermékenyebb, de ugyanakkor legdrámaibb évtizede.

Bécs: sikerek és tragédiák

A kétszázezer fős császárváros az 1780-as évek elején II. József vallási és társadalmi reformjainak lázában élt. Az uralkodó nem sokkal korábban feloszlatta az ellenreformáció vezető erejének számító jezsuita rendet, és nyíltan szimpatizált az addig eretnekségnek tartott szabadkőműves mozgalommal. A titkos társaság nem volt ismeretlen Wolfgang Mozart előtt, mivel már Párizsban kapcsolatba került több szabadkőműves személyiséggel. Köztük volt állítólag a mozgalom legradikálisabb, a klérus és a monarchia felszámolására törekvő ágazatához, az illuminátusokhoz tartozó misztikus, Cagliostro gróf is. Mozart végül Bécsben 1784. december 14-én lépett be a Zur Wohltätigkeit (A jócselekedethez) elnevezésű szabadkőműves páholyba, ahol egy évvel később már a rend mesterévé avatták. Wolfgang lelkes és elkötelezett szabadkőműves volt, amit részben a salzburgi sérelmek is táplálhattak. A felvilágosodás korának nagyjait sorai között tudó mozgalmat a katolikus főpapság hivatalosan ellenségnek tekintette, jóllehet többen a klérusból is páholytagok voltak. Mozart zenei tehetségét is készségesen a „testvériség” szolgálatába állította: megnyitót és finálét komponált többek között az egyik új páholy felavatásához is. Más alkotásai, főleg utolsó nagy operája, a Varázsfuvola szintén számos szabadkőműves utalást tartalmaz. (Egyes vélemények szerint az opera főhőse, az egyiptomi Ízisz-pap, Sarastro alakja éppen Cagliostro grófot mintázza. Az életrajzírók többsége azt tartja, hogy Mozart népszerűsíteni akarta művével a „testvériség” eszméit, mások azonban azt gyanítják, hogy a páholy vezetői árulásnak tartották a titkos beavatási rítusok bemutatását, és Mozartnak ezért kellett hamarosan meghalnia.)

„A nőtlen ember az én szememben csak félig él” – ez a meglepő sor olvasható Mozart egyik Bécsből írt levelében. 

A huszonöt éves fiatalember addig meglehetősen könnyelmű és kicsapongó életet élt, ám a fővárosban megismerkedett egy tizenkilenc éves lánnyal, Constanze Weberrel, akit 1782-ben feleségül is vett. „Constanze erkölcsös, becsületére adó, okos és hűséges szerelmese egyeneslelkű és jóakaró Mozartjának” – írta röviddel az esküvő előtt menyasszonyának. Bár valóban gyengéden szerették egymást, a jellemzés mégis túloz, hiszen Constanze éppolyan könnyelműen bánt a pénzzel, mint Wolfgang. Az udvari megrendelések és az operaházi sikerek szeszélyesen alakultak: volt, amikor a bevételek fényűző megélhetést biztosítottak a fiatal házaspárnak, máskor viszont elapadtak. Ezekben a hónapokban kezdtek felhalmozódni az adósságok, amelyek miatt Mozartnak egyre több munkát kellett vállalnia, miközben lelki és fizikai egészsége is romlani kezdett. A Mozart házaspárnak nyolc év alatt hat gyermeke született, ám közülük csak ketten maradtak életben. Miközben remekműveit komponálta, Wolfgang egyre gyakrabban süllyedt mély depresszióba. Derűs időszakaiban azonban figyelmességével és kedvességével halmozta el Constanzét és gyermekeit.

A zaklatott életvitel mellett Mozart nehezen dolgozta fel azt, hogy házasságát apja tragikus tévedésnek tartotta, és ezért megszakította fiával a kapcsolatot – gyakorlatilag kitagadta őt. Leopold Mozart 1787-ben bekövetkezett halála Wolfgangot nagyon megviselte. Ágynak esett, és leveleiben már a saját temetéséről rendelkezett. Talán nem véletlen, hogy ekkoriban írta leghíresebb operája, a
Don Giovanni kísérteties temetői jelenetét. A művész válságát a korábban oly lelkes bécsi közönség is megérezte. A kor zenei fővárosában ezekben az években olyan sok világhírű zenész élt, hogy Mozart kénytelen volt barátai segítségével a távoli Prágában munkát vállalni. „A prágaiak megértenek engem” – írta egyik barátjának. Életének utolsó évében a bécsi magisztrátustól azt kérte: engedélyezzék számára, hogy ideiglenesen helyettesíthesse a Stephansdom megbetegedett segédkarmesterét. A városi tanács azzal a feltétellel fogadta el Mozart kérelmét, hogy a végleges döntésig ingyen kell betöltenie az állást. A zeneszerző helyzetét az is nehezítette, hogy 1790-ben meghalt II. József császár, és utódja, II. Lipót a francia forradalom hírétől megrettenve rendőri megfigyelés alá helyezte a szabadkőműves páholyokat. 

Mozart éppen Prágából tartott vissza Bécsbe, amikor 1791 őszén hirtelen belázasodott. Életének utolsó heteiben, halálos betegen komponálta megrázó gyászmiséjét, a
Requiemet. 

Wolfgang Amadeus Mozart 1791. december 5-én hajnalban halt meg. Az egyházzal való szakítása az utolsó pillanatig megmaradt: nem hívott magához papot, és amikor kétségbeesett felesége titokban elküldte húgát a közeli templomba, a pap nem volt hajlandó elmenni a nagybeteg zeneszerzőhöz.

A legenda azt tartja, hogy senki nem volt hajlandó kifizetni az eladósodott zeneszerző temetési költségeit, ezért jeltelen tömegsírba temették, és utolsó útjára csak a kutyája kísérte el. A valóságban Mozartot egy „szegénysírba” hantolták el Bécsben a Szent Marx temetőben. Mivel ezeket a sírokat tízévente felszántották, amikor felesége két évtized múltán meg akarta keresni férje nyugvóhelyét, már nyomát sem találta. A
Wiener Zeitung 1791. december 7-ei száma szűkszavúan közölte: „E hó 5-én meghalt Wolfgang Mozart cs.k. udvari zeneszerző.” 

Egy példátlan életmű

Mozart harminchat évet élt, ebből harminchárom éven át komponált, összesen több mint hatszáz művet, köztük negyvenegy szimfóniát és tizenhat operát. Barátja és művésztársa, Franz Joseph Haydn egyszer azt mondta Leopold Mozartnak: „Az ön fia a legnagyobb zeneszerző, akit valaha személyesen vagy hallomásból ismertem.” Az olasz operaszerző, Rossini szerint Mozart volt „az egyetlen zenész, akinek a tudása éppolyan hatalmas volt, mint géniusza, géniusza pedig, mint a tudása”. Nagyságát Beethoven is elismerte. Amikor a német zeneszerző meghallotta Mozart egyik zongoraversenyét, azt mondta egyik zenész barátjának: „Ilyet mi még álmodni sem tudnánk.” Életének utolsó éveiről Alekszander Puskin írt kisregényt, amelyben bécsi riválisával, Antonio Salierivel való végzetes konfliktusát mutatta be. Puskin óta tartják magukat azok a mendemondák, hogy Mozart halálát Salieri bosszúja okozta. Ezt a történetet Peter Shaffer brit drámaíró is megörökítette, ebből készült Milos Forman 1984-ben nyolc Oscar-díjat elnyert alkotása, az
Amadeus.

Olvasson tovább: