Kereső toggle

Kicsoda hasonló hozzá?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Bár senki sem tudja, valójában mikor született, a történelem legismertebb és legnagyobb hatású személyiségének születésnapját ezekben a napokban ünnepelik az egész földön. Ilyenkor egy-két pillanatra talán még azoknak is eszébe jut ő, akik máskor nem szoktak gondolni rá.

Ebből az alkalomból sok legenda is elhangzik, az őszinte szeretet mellett mesés hangulat és vallásos elérzékenyülés is úrrá lesz sokakon – de hányan olvassák, ismerik és értik valódi történetét? Vallások és felekezetek tömegesen hivatkoznak rá milliónyi szertartásuk közepette – "de kicsoda hasonló hozzá?"

Az ember

Már a születését is elképesztő természetfölötti jelenségek kísérték. Később, tizenkét éves fiatalként, akkor még minden különleges, csodatevő és profetikus képesség nélkül is megdöbbentette az egész fővárosi elitet természetes, veleszületett zsenialitásával és hihetetlen intelligenciájával – jóllehet ő maga nem volt sem értelmiségi, sem pap, sem vallási szaktekintély, hanem vidékről származó, egyszerű, kétkezi munkásgyerek, mint apja is. A trónt bitorló, félig idegen uralkodói dinasztia miatt az ország perifériájára szorult egykori királyi család tagjai ugyanis fizikai munkából tartották fenn magukat. 

Harmincas éveiben, Istentől kapott küldetését követően, csodatevő, gyógyító prófétaként, tanítóként kezdett tevékenykedni. De efféle vándorprédikátorként sem volt egy átlagos, megszokott "vallási ember". Ha lehántjuk a köréje az évszázadok során felgyűlt szertartásos, tömjénfüstös hangulatot, mintha csak ma találkoznánk vele először, mai nyelven talán inkább egy zseninek mondanánk. Tevékenysége nem az ő korában megszokott vallási rituálét követve zajlott. Egy fiatal, bátor vidéki ács, aki nem kapott magasabb szint? hitéleti képzést, sem felhatalmazást, nem pap, nem jár másmilyen ruhákban, mint a többi ember, és nem is celebrál rituális istentiszteletet. Viszont egyedülálló abban, hogy soha nem tart üres beszédeket, egyetlen üres szót sem mond, hanem képes tévedhetetlen érzékkel pontosan megfogalmazni a valódi és gyakorlatias igazságot; és bár külsőleg úgy tűnik, egy a hétköznapi, egyszerű, dolgos emberek közül, mégis csodák történnek érintése nyomán. Nincs párja abban sem, hogy miközben erkölcsileg teljesen feddhetetlen, tiszta, bűntelen életet él, soha sem keveredik kicsinyes moralizálásba, nem veszíti szem elől a jóság igazi, gyakorlati, hétköznapi, eredeti értelmét: egyetlen pillanatra sem téved el a hatszáztizenhárom parancsot tartalmazó etikai törvény és a mindennapi, emberi élet összetett helyzetei által produkált, bonyolult erkölcsi útvesztőkben, amelyekben kora – és minden kor – vallásos emberei mindannyian gyakran szoktak hibázni, némelyek pedig egészen csődöt is mondanak. Ahelyett, hogy saját tiszta élete az erkölcsi felsőbbrendűség érzésével töltötte volna el, míg végül minden kevésbé tökéletes, gyenge embert megvetett vagy meggyűlölt volna – ami szintén gyakori végzete vallási "szakembereknek" –, kapcsolatba lépett a nép bűnöseivel, megvetettjeivel, kitaszítottjaival, hogy megmentse, visszavezesse őket az igaz útra. Ars poeticája szerint azért született, hogy megkeresse és visszahozza azokat, akik már elvesztek – a társadalom, a normális élet, sőt a menny számára is. Isten pedig együttműködött vele, a nép egyszerű, hétköznapi fiával: puszta érintése nyomán ezrek nyerték vissza testi, lelki, szellemi egészségüket csodálatos módon. "Kicsoda hasonló hozzá?" – kérdezi az Írás.

Rendkívül élesen és nagyon bátran konfrontált viszont az önmagukat ezen egyszer? elveszetteknél tökéletesebbnek, igazabbnak, jobbnak és főként képzettebbeknek tartó vallási, papi és értelmiségi elittel, amely az országot – az elnyomó, idegen birodalommal való érdek-összefonódások közepette, korrupt bábkormányként – vezette. Ez a folyamatosan mélyülő feszültség végigkísérte egész tevékenységét, s mivel csípős humorával, a tőle megszokott, elképesztő éleselméjűséggel nyíltan és őszintén újra meg újra megfogalmazta határozott és szigorú ellenvéleményét, végül megöletésének megtervezéséhez vezetett a korrupt, hatalmát féltő felső tízezerben.

Istennel való kapcsolatáról, imáiról szűkszavúan beszél az Újszövetség, de ad egy nyomvonalat, amelyen elindulhatunk, ha mélyebben be akarunk tekinteni életének ebbe a dimenziójába. Ez a nyom a Zsoltárok könyvének imáihoz vezet, amely – többek között – arról is részletesen beszámol, hogyan élte meg a hatalommal való konfliktusait.

Stílusa emberként is leny?göző erej? volt. Beszédei nem voltak bonyolultak, sem szájbarágósak. Vannak mondatai, hasonlatai, amiket kétezer év távlatából is alig értünk: jól feladta a leckét tanítványainak, mintha azt üzenné: "én ugyan nem magyarázom el, csak gondolkodjatok, míg rá nem jöttök, jót fog tenni nektek". Képtelen emberi viselkedéseket már-már abszurdba hajló humorral bélyegzett meg: "Szednek-e a búzavirágról fügét?" "Nem veszed észre a gerendát a saját szemedben?" Gyakran egyetlen rövid, radikális, néha csípős, csontvelőig ható mondattal adott választ a hozzá jövőknek, egy életre a helyes irányba igazítva a kérdezőt, akinek szintén volt min gondolkodnia utána. Bátran, nagyon férfiasan bánt hallgatóival, mint egy jó edző, igazi döntést és hibátlan hitet követelt tőlük, bízva abban, hogy ez az erős bánásmód nem fogja elriasztani őket. Tisztelte és óvta szabadságukat, soha nem erőszakolta meg tanítványai lelkiismeretét, de mindig megmondta nekik az igazat, nem félve a következményektől, a konfliktusoktól. Amikor azonban valóban elfogyott az erő, senki sem tudta úgy vigasztalni, bátorítani és felemelni a másikat, ahogyan ő.

"Soha ember úgy nem beszélt, mint ez az ember!" – mondták a letartóztatására kiküldött katonák a maguk mentségére, amikor dolguk végezetlenül visszatértek megbízóikhoz.

Azonban sem népét, sem az emberiséget nem lehetett csak szavakkal, de még csodákkal sem megmenteni. Ezért úgy határozott – emberileg így fogalmazhatunk, de valójában ez a döntés öröktől fogva létezett –, hogy túllépve minden beszéden és csodán egész valójával fogja átadni üzenetét: magára veszi népe és az egész emberiség bűneit és azok valamennyi igazságos büntetését és következményét Isten színe előtt, beleértve a halált is, hogy ez által kielégítve Isten igazságosságát, tulajdon vérével felszabadítson mindenkit a bűn és a büntetés terhe alól. Mert a bűn büntetést és következményeket eredményez, de ezek a következmények és büntetések újabb bűnöket szülnek, az emberi élet erről szól, és nem volt ebből menekülés senki számára. Ő eldöntötte, hogy felbontja az ördögi kört, saját testével ékeli ki, állítja meg a mókuskereket.

Még ha valaki Istenben sem hisz, ezt a tényt akkor is felfoghatja tehát: élt egy Istenben hívő, erkölcsileg tiszta, a Törvényt megtartó zsidó, aki úgy határozott, hogy magára veszi népe, sőt minden ember minden bűnét Isten előtt, és vállalja ezek minden büntetését és következményét, hogy megmentsen, fölszabadítson bennünket mindettől. Még ha valaki Istenben sem hisz, akkor is visszafordíthatatlan tény az ő számára is, hogy volt egy ember, aki ezt tudatosan elhatározta, és végig is csinálta – ahogyan ő maga fogalmazott: "vérem a bűnök bocsánatáért ömlik ki". Bárhogyan is viszonyul valaki mindehhez, nem tudja meg nem történtté tenni, hogy ez az ember ezt tudatosan megtette, többek között őérte is. Erre valamit mondani kell. 

Halálában is egyedülálló volt, tökéletesen halt meg, mert mindvégig a megbocsátást követte, az őt megölőkért imádkozott: "Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek." Halála pillanatában sem haragudott. Kicsoda hasonló hozzá? Az embernek nincsen többje, mint az élete – aki az életét odaadja, az mindent és mindenét odaadta. Ő egész valóját, lényét, önmagát odaadta értünk. E tény megtörténtét senki sem tudja visszafordítani, tehát a kérdés éppen ez: ki-ki hogyan viszonyul ehhez, mit válaszol erre?

Magára vett minden rosszat, ami egyáltalán elképzelhető az emberi sorsban: betegségeket, fájdalmakat, teljes nincstelenséget, átkozottságot, teljes kudarcot a munkájában, elutasítottságot, elárultságot, megtagadottságot, magányt, megszégyenülést (meztelenül függött népe előtt), kigúnyoltságot és halált. Mind közül számára talán a legszörny?bbet, az Istentől való elvetettséget is, amikor felkiáltott: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?!" És magára vette az emberi sorsban elképzelhető minden rossz legmélyebb, legfőbb gyökerét, okát: magát a bűneinket. Nemcsak az okozatot szüntette meg tehát, hanem az okot is: "Lovat lovasával vetett a tengerbe." Ezzel tette teljessé, visszafordíthatatlanná és legyőzhetetlenné tettét.

Az életéről beszámoló iratok (amelyek eredetileg tényekről beszámoló tanúvallomásokként íródtak, és nem misztikus homályba burkolandó, szakralitásukban megközelíthetetlen, csak a beavatottak számára feltáruló mítoszokként) elmondják, hogy három nappal halála után testi értelemben (!), valóságos, kézzelfogható, teljes mivoltában feltámadt. Ha a vele kapcsolatos írásokat nem vették volna körül a "vallási iratoknak" kijáró speciális, mitikus légkörrel, hanem ma is olyan egyszerű, jogi és történelmi értelemben vett beszámolóknak tekintenék, amilyeneknek szánták őket, aligha volna olyan bíróság vagy történészbizottság, amely a bennük foglalt, sok és egybehangzó írásbeli tanúvallomást lesöpörhetné az asztalról a názáreti ács feltámadásával és az azt követő eseményekkel kapcsolatosan.

Több, mint ember…

De hogy ki is ő valójában, túl külsőleg látható, emberi mivoltán, megdöbbentő beszédein és tettein, az már valóban csak Isten segítségével látható meg az emberek számára. Egy ízben megkérdezte tanítványait: "Mit mondanak az emberek, kicsoda az Emberfia?" "Egyesek szerint Keresztelő János – felelték –, mások szerint Illés; vannak, akik azt mondják, hogy Jeremiás vagy az egyik próféta." "És ti minek mondotok engem, ki vagyok?" – kérdezte erre. "Te vagy a Messiás, az élő Isten Fia" – válaszolta Simon Péter. Erre ő ezt mondta: "Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert nem test és vér nyilatkoztatta ezt ki neked, hanem az én mennyei Atyám!"

Az Újszövetség állítása szerint tehát ez a felismerés a Názáreti belső, valódi természetéről csak Isten Szellemének köszönhetően adatik meg az embernek, ehhez már valóban természetfölötti érintésre, beavatkozásra van szükségünk. De még ennél is tovább megy a másik főapostol, Pál, aki szintén személyesen találkozott a Feltámadottal. Ő így foglalja össze a keresztény hit lényegét: "A helyes életmód nagy titka: Isten megjelent hús-vér testben, igaznak bizonyult a Szellem által, meglátták az angyalok, hirdették a nemzetek között, hittek benne a világon, felemeltetett dicsőségben." 

Az Újszövetség nem mást állít tehát, mint hogy a názáreti ács az emberi testben megjelent Mindenható Isten. Ez azonban nem egy elvont teológiai tétel, dogma, nem is logikus érvelésekkel egymást győzködő vitatkozók érdekes elméleti, filozófiai témája, hanem olyan igazság, amit és aminek jelentőségét csak a szív, lényünk legmélye képes valóságosan felfogni és megérteni. Mit jelent igazából számunkra az, ha megértjük, hogy maga Isten volt az, aki értünk a fent leírtakat mind megtette? Fölfogjuk-e ennek a szinte kimondhatatlan üzenetét? Hogy mit is jelent valójában, túl minden okoskodáson: Isten maga üresítette ki magát, vált emberré – mégpedig nem királlyá vagy főpappá, hanem vidéki áccsá –, Ő vette magára bűneinket, azok minden büntetését és következményét helyettünk emberi élete árán, majd győzte le mindezeket feltámadása által? 

Kicsoda hasonló hozzá? Melyik névnek van még olyan csengése a Földön, minden vallásos, ünnepi beszédtől és hangulattól teljesen függetlenül, mint ennek a névnek: Jézus.

Olvasson tovább: