Kereső toggle

Az örökkévalóságból Betlehembe

Isten útja az emberig

Németh Sándor írása

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Messiás már a megtestesülése előtt, az örökkévalóságban létezett. Amikor aztán elindult, hogy az elveszett embert megkeresse, első lépésként kiüresítette magát, mert nem tekintette isteni mivoltát zsákmánynak, hanem lemondott róla azért, hogy emberi formát, tehát hús-vér testet vegyen fel magára. Ezt nevezzük megtestesülésnek.

Krisztusnak azért kellett bejönnie a világba, mert másképpen nem tudott volna az emberhez elközelíteni Isten jelenléte, élete, Isten természete. Valakinek azt le kellett hoznia a mennyből, mert az emberek elszakadtak az isteni jelenléttől, az Ő természetétől, igazságától, erejétől, hatalmától, Isten életétől. Mivel pedig ez az elszakadás az ember részéről olyan mértékű volt, hogy kibékíthetetlen ellentét jött létre saját állapota és Isten állapota között, így ezt a mély szakadékot emberi oldalról nem lehetett áthidalni. Ezért a másik oldalról kellett Istennek hidat vernie az emberi szív, sőt az egész emberi élet felé. 
A mennyben ugyanis emberi mértékkel és szóval kifejezhetetlen fontosságú jelenet zajlott le: az örökkévaló Krisztus, látván, hogy az ószövetségi áldozatokon keresztül az ember nem tud Isten jelenlétébe kerülni, fölajánlotta magát az Atyának – ahogyan az a Zsidókhoz írt levél 10. fejezetében le van írva –, hogy cselekedje az Atya akaratát. Ezt a felajánlást az Atya elfogadta, és megajándékozta az önmagát isteni természetéből kiüresített Krisztust emberi természettel: hús-vér valósággal. Ő aztán ebben a hús-vér valóságában elhozta az emberi természetben megvalósuló isteni tisztaságot és szentséget, az isteni életet és természetet, valamint az isteni erőt és hatalmat a bajba jutott emberek számára. 
Ha a Messiás nem testesült volna meg, akkor az embernek semmi esélye sem volna arra, hogy Istennel találkozzon. Ehhez a Messiásnak feltétlenül le kellett jönnie a mennyből, és az emberi természetet fel kellett vennie magára. Ezt az emberi természetét kente fel a Szentlélek, amely esemény által Isten bizonyságot tett arról, hogy amennyiben az emberi természet mentes a bűntől és annak következményeitől, továbbá rájön még a Szentlélek kenete is, akkor igenis képes az ember Isten jelenlétében élni; tehát az ember képes Istennel együtt élni. Sőt, nemcsak együtt élni képes az ember Istennel, hanem még Isten dolgait is tudja cselekedni. 
A názáreti Jézus földi életére ezért úgy kell tekintenünk, mint egy hozzánk mindenben hasonló embernek az életére és cselekedeteire, aki bár származására nézve különbözött a többi embertől – hiszen a mennyből jött –, mégis igazi emberré lett, ugyanis valóságosan kiüresítette magát. Isteni természetét nemcsak leplezte, hanem valóban le is mondott róla, azaz emberi természetet vett fel, hogy a későbbiekben ebben az emberi természetben jelenjen meg a romolhatatlan, halhatatlan élet, az isteni egészség, az isteni áldások, az isteni gyógyító és szabadító erők. Mindazon áldások megmutatkoztak a názáreti Jézus Krisztusban földi szolgálata alatt, amelyek az ember számára a szabadságot jelentik a Sátán elnyomása és a halál uralma alól, illetve magától a bűntől is megszabadítják.
Isten útja, amely a mennyből, a halhatatlanság, romolhatatlanság, tökéletesség világából indul ki, egészen a golgotai kereszthalálig tart. A megfeszített Jézus Krisztus jelzi azt a pontot, ameddig Isten eljött értünk. Ezen a megfeszítetten ott vannak a bűneink, továbbá ott vannak a bűneink következményei is: a betegségek, a nyomorúságok, a megkötözöttségek és minden, ami a bűnnel áll összefüggésben. Rajta vannak az átkaink is: személyes, generációs és nemzeti átkaink egyaránt. 
Az emberek gyakran szomorúan veszik tudomásul, hogy Jézus Krisztus a feltámadása után viszszatért a mennybe, mert ebből csak annyit érzékelnek, hogy Ő már nincs itt. Holott a mennybemenetel is felmérhetetlen jelentőségű esemény: miután Isten országa visszafogadta az ember Jézust, az Atya újra Úrrá és Krisztussá kente fel, jobbjára ültette, és mindent a lábai alá vetett, ami csak létezik a mennyben és a földön. 
A felmagasztalás nekünk is szól: azt hirdeti, hogy megnyílt a menny ajtaja, és szabad lett a Szentek Szentjébe vezető út. A Messiás a lehető legtávolabbi pontig eljött az emberért, vagyis egészen a kereszthalálig, de utána feltámadott és visszatért a mennybe. Jézusból olyan természetfölötti erő áradt ki, hogy rajta keresztül az embereket megérintette az örökkévalóság: meglátogatta őket a romolhatatlan élet ereje, a feltámadás ereje.

(részlet Németh Sándor: Újjászületés címmel decemberben megjelent könyvéből)

Olvasson tovább: