Kereső toggle

Megkezdődött a muzulmán holdünnep

Ramadán: háború vagy béke?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Múlt héten vette kezdetét az az ünnep, amit a földön a legtöbben 

ünnepelnek. A ramadán (törökül: ramazán) az elkövetkező hónapban nemcsak a Közel-Keleten vagy Afrikában, a Kaukázusban, Dél-kelet-Ázsiában, de Amerikában és Nyugat-Európában is meghatározza közel egymilliárd muzulmán hívő életét. Az ünnep látszólag sokban emlékeztet a kereszténység és a zsidó vallás egyes ünnepeire, ám a hasonlóságok mellett legalább annyi lényeges ponton találunk különbségeket is.



Készül a napnyugta utáni édesség a pakisztáni fővárosban. Ellentmondások ünnepe Fotó: Reuters

Az iszlám hagyományai szerint a próféta ramadán havában (amely a Hidzsra szerint a kilencedik hónap) felvonult Híra hegyére elmélkedni és böjtölni, és ekkor kapta meg Gavriel angyaltól a kinyilatkoztatást, azaz a Koránt. Ezért a hívők a ramadán alatt arra törekszenek, hogy elmondják az egész Koránt, amiért ilyenkor nagyobb jutalom is jár, mint az év többi részében.

Az ünnep időpontja évről évre változik a Hold mozgásának megfelelően, mivel az iszlám naptári rendszer is a holdnaptáron alapul. Ennek a naptári rendszernek a következménye az is, hogy a ramadán vagy 29, vagy 30 napos. Ez alatt az egy hónap alatt a muzulmánok Mohamedre emlékezve napkeltétől napnyugtáig böjtölnek, és ez a böjt egyike a vallás öt alappillérének (ezek a napi ötszöri ima, a hit megvallása, jótékonykodás, böjt és az egyszer mindenki számára kötelező mekkai zarándoklat, a hadzs). 

A napkelte és napnyugta között tartó böjtbe beletartozik az evés, ivás, dohányzás, szexuális élet tilalma, és a szigorú szabályok alól csak az utazók, a betegek kivételek – de valamikor nekik is be kell pótolniuk az év során a böjtöt. A böjt célja – amellett, hogy Mohamedre és a kinyilatkoztatásra emlékeztessen – az, hogy erősítse a hitet, és hogy a hívő bebizonyítsa, hogy képes legyőzni testi vágyát, és átérezni a nélkülözés terheit. Ezért szokás ilyenkor élelmet adni a szegényeknek. 

Ramadánkor tehát a kinyilatkoztatást ünneplik, amit az iszlám hagyományai szerint Mohamed ugyanúgy egy hegyen kapott meg, mint Mózes. A szóhasználat
annak meghatározására, hogy mettől meddig tart a böjt, talmudi hatásra utal. A Korán szerint akkor kezdődik, amikor a "egy fehér fonalat meg lehet különböztetni egy fekete fonaltól". A babilóniai Talmud a Sema imádkozásának idejét hasonló kifejezésekkel határozza meg, azzal a különbséggel, hogy kék és fehér vagy kék és zöld fonalakat említ. Maga a zsidó naptár is a holdat követi. A böjtnek is vannak megfelelői a keresztény és a zsidó vallásban – a keresztények például húsvét előtt tartanak böjtöt, a zsidók jóm kippurkor.

A muzulmánok nem fogadják el, hogy ezek a párhuzamok zsidó vagy keresztény hatást képviselnének, szerintük a hasonlóságok oka, hogy miután a két idősebb vallás is megkapta a kinyilatkoztatást, számos elemét meghamisította, de néhány törvényt és szokást megőrzött belőle.

Azonban a ramadánnak (vagy helyesebben a ramadáni böjtnek) van két olyan momentuma, ami mind a kereszténységtől, mind a judaizmustól idegen. Az egyik az aszketikus nappali böjtöt követő alkonyat utáni lakomázás. Természetes, hogy egy hetekig tartó, megszakítás nélküli böjtöt az emberi szervezet nem képes kibírni, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a ramadán júliusra éppúgy eshet, mint decemberre, és tekintettel a közel-keleti és az afrikai éghajlatra, a nagy melegre, szükség van az éjszakai étkezésekre.

A ramadán-ipar

Elvben csak mértékletesen szabad étkezni, és minden élvezettől tartózkodni kell. Ám a mértékletesség és az ünnep szellemének tiszteletben tartása gyakran háttérbe szorul, és a már-már lucullusi lakomák hedonizmusa megkérdőjelezi a böjt lényegét. A ramadán-ipar, ami sokak szemét szúrja, nagyon jövedelmező. Miközben a munkahelyek csökkentett munkaidőben működnek, az éttermek ilyenkor szerte a muzulmán világban hatalmas üzletet csinálnak. Ramadánkor szokás meglátogatni az ismerősöket, barátokat, családtagokat, és a találkozásra szívesen kerítenek sort egy étteremben, így ugrásszerűen megnő azok látogatottsága, és az ünnep legalább akkora üzlet, mint a Valentin-nap a virágárusoknak. Egy jordániai asszony ezt így fogalmazta meg: "Manapság a muzulmánok azért böjtölnek, hogy többet ehessenek és költhessenek." 

A tévék többsége ilyenkor szórakoztató műsorokat tűz a programjára, amelyeknek semmi közük az ünnephez. Néhány évvel ezelőtt például az egyiptomi televízió a Ló lovas nélkül cím? sorozatot tartotta megfelelőnek az ünnep szelleméhez. A sorozat alapjául a Cion bölcseinek jegyzőkönyve cím? antiszemita hamisítvány (egy III. Napóleon-ellenes pamflet meghamisítása) szolgált. A rijadi Al-Vatan publicistája, Mohammed Al-Rotajjan úgy véli, ha megállítanának egy gyereket az utcán, akkor az a ramadánt nem az "irgalom és a megbocsátás", hanem a "tévésorozatok és a vetélkedők" havának tartaná. Mindez annak ellenére, hogy különösen az olyan államokban, mint Szaúd-Arábia vagy Irán, ahol a vallási rendőrség teljhatalmat élvez, komoly retorziók várnak a böjt megszegőire, sőt, a külföldieket ki is utasíthatják. 

Ez a kommercializálódás meglepő abban az iszlám világban, amely előszeretettel támadja a globalizációt és a nyugati világot azzal, hogy a nyugati embereknek nincs hitük, csak a pénz és a kereskedelem érdekli őket, és az ünnepeiket sem tisztelik. Különösen, ha felidézzük, hogy a Muzulmán Testvériség egyik fő ideológusát, Szaid Kuttabot (Kuh-Tháb) hogyan sokkolták az amerikai (nyugati) életmód általa istentelennek tartott szokásai. A hatvanas években, amikor az egyiptomi oktatási minisztérium megbízásából hosszabb időt töltött az Egyesült Államokban, felháborította, hogy a férfiak és a nők szabadon érintkeznek egymással, és úgy látta, hogy a templomokban is csak az üzlet számít.

Kuttab láthatólag nem értette meg, hogy a keresztény egyházak, felekezetek gondolkodásától nem idegen az életöröm. Az, hogy
az egyházi szabadidőközpontokban táncmulatságokat szerveznek, hogy a közösség fiataljai megismerkedjenek egymással, számára döntő bizonyítéka volt a keleti világ spiritualizmusa és a nyugati világ materializmusa közötti különbségnek. (Ez a nézet ma is tartja magát: a hippikorszaktól kezdve Nyugaton is elterjedt, hogy az európaiak és az amerikaiak csak az anyagi dolgokkal foglalkoznak, szemben a keleti kultúrákban élőkkel, és a távol-keleti vallások, filozófiák divatját rendszerint ezzel magyarázzák.) Szaid Kuttab és mai társai a
ramadán elüzletiesedését valószínűleg nyugati hatásnak tudnák be, miközben a tény az, hogy az emberiség történetében mindig és mindenütt voltak olyan emberek, akiket a lelki és/vagy erkölcsi tartalom hidegen hagyott – ez alól a muzulmánok sem kivételek, még a magukat puritánnak tartó fundamentalisták sem.

Ünnepel az al-Kaida

Ami a nem muzulmán külvilág számára aggasztóbb, és mindig komolyan befolyásolja a külpolitikát is, hogy a ramadán, amelyet békében, fegyvernyugvással kellene megünnepelni, egyre kevésbé számít békés ünnepnek, sőt több erőszakhullám éppen a ramadán alatt vette kezdetét. A fundamentalisták szerint, aki a ramadán idején hal meg az iszlámért, az könnyebben juthat a Paradicsomba. Az izraeli hatóságok minden évben komoly aggodalommal tekintenek az ünnep – főleg első – napjai elé, elsősorban az ilyenkor szinte rendszeresen kirobbanó zavargások miatt, amelyeknek során a Templom-hegy mecseteiből kilépő, uszító szónoklatokkal felheccelt hívők gyakran kővel dobálják meg a Nyugati Falnál imádkozó zsidókat.

Az utóbbi években azonban a Templom-hegy állaga is okot ad az aggodalomra. Egy ideje ugyanis a Vakf fennhatósága alatt a palesztinok mindent elkövetnek, hogy az általuk Haram al-Sarifnak nevezett területen elpusztítsák azokat a nyomokat, amelyek azt bizonyítják, hogy az ókorban ezen a helyen állt a salamoni és a heródesi templom, és Jeruzsálem az ókori zsidó állam fővárosa volt – hogy ezzel fosszák meg Izraelt legitimációs alapjaitól és a városhoz fűződő jogától. A hegy belsejében, az úgynevezett Salamon istállóiban újabb mecsetet is felépítettek, ráadásul a rombolás-építés hatását idén februárban tovább súlyosbította egy földrengés is. A munkálatok miatt amúgy is megroggyant alapok statikailag még jobban meglazultak, és ez azzal fenyeget, hogy a hívők alatt beomlik az al-Aksza mecset és a Sziklamecset (más néven Omár mecset), aminek politikai következményeire gondolni is rossz. Márpedig ramadánkor rendszeresen több százezer hívő igyekszik a mecsetekbe, akiket az esetleges tragédia után csak tovább tüzelne a Paradicsomba jutás gyors esélye. Ezért a hatóságok rendszeresen rákényszerülnek, hogy korlátozásokat vezessenek be, és maximálják az imádkozók számát – idén kétszázezer főben.

Az izraeli aggodalmakat az is táplálja, hogy 1973-ban éppen ramadánkor – ami akkor egybeesett a legszentebb zsidó ünneppel, a jom kippurral – indítottak összehangolt támadást Izrael ellen. De a világ más térségeiben is gyakori, hogy ilyenkor fellángol az erőszak. Irakban, amely manapság az al-Kaida és egyéb terrorszervezetek jelentős kapacitásait leköti, az ünnep beköszöntének "tiszteletére" tavaly egy több mint negyven halálos áldozatot követelő merényletet hajtottak végre. (A merénylet után több segélyszervezet is hazahívta munkatársait, és beszüntette tevékenységét.) Hasonló események bekövetkeztétől tartva idén az indonéz hatóságok bezáratták a mulatókat. Algéria és Pakisztán példája is azt bizonyítja, hogy a ramadán alatt ugrásszerűen megnő az iszlamista erőszakcselekmények száma. Algériában a véres polgárháború során minden egyes ramadán kezdetekor jóval több ember torkát vágták át, mint máskor, Pakisztánban pedig nemcsak keresztény (és Kasmírban hindu) templomok, hanem síita mecsetek is célponttá váltak már, bár sokan általában abban reménykednek, hogy a ramadán csökkenti a két muzulmán irányzat hívei közötti feszültséget.

Út a boldogsághoz

A ramadán beköszöntével fokozódott az erőszakhullám Irakban. Az Egyesült Államok katonai vezetői már korábban is figyelmeztettek a növekvő veszélyre, mivel az elmúlt évben az iraki lázadók aktivitása éppen a muszlim szent hónap idején növekedett meg ugrásszerűen. Az idei ramadán az iraki keresztények ellen indított újabb merényletsorozattal kezdődött.

Mohamedán terroristák másfél órán belül öt templomnál hajtottak végre robbantást Bagdadban szombaton hajnalban. Három épületnél autóból kidobott pokolgépeket alkalmaztak, a másik két helyen előre elhelyezett bombák robbantak fel. A robbanószerkezetek a jelentések szerint házi készítésűek voltak. A korai időpont miatt a merényleteknek halálos áldozata vagy sebesültje nem volt, de az anyagi kár jelentős. 

A jelentések szerint ugyanazon a napon Bagdad utcáin szórólapok jelentek meg, amelyek arra figyelmeztették a lakosságot: a lázadók keményebben és sűr?bben hajtanak majd végre akciókat a ramadán ideje alatt. 

Augusztus elején hasonló robbantássorozatra került sor Bagdadban és az északabbra fekvő Moszul városkában. A merényleteknek akkor hét halálos áldozata és több mint ötven sebesültje volt. Az akciókért az amerikai és az iraki katonai vezetés a jordániai származású Abu Muszab al-Zarkavi terroristacsoportját tette felelőssé. Az iraki keresztények – tradicionálisok és evangéliumiak egyaránt – az utóbbi időben egyre intenzívebb támadásnak voltak kitéve, bár ezek a támadások ritkán kapnak nagyobb publicitást. A mohamedánok gyakran azért választják a hívőket célpontul, mert sokan dolgoznak közülük a koalíciós erők által létrehozott munkahelyeken, s ezért a megszálló amerikai csapatokkal kollaboráló árulóknak tekintik őket. 

Tény, hogy a folyamatos megfélemlítés miatt a keresztények csendes exodusa indult meg Irakból az elmúlt hónapok során. Az írásos fenyegetések, merényletek, gyilkosságok és emberrablások következtében több ezren vették útjukat Jordánia és Szíria felé. 

A damaszkuszi menekültügyi intézet adatai szerint például az eddig bejegyzett négyezer iraki családnak több mint a fele keresztény. Jordániába kevesebben érkeznek, mivel a közfelfogás szerint ott drágább a megélhetés, és többen azt vallják, hogy erősebb kulturális és szellemi kötelék köti őket Szíriához. 

A menekültek beszámolói szerint a keresztények több okból kényszerülnek emigrálni. "A híveknek nincs igazán vezetőjük Irakban. Nincs olyan személy, aki az érdekeinket képviselné a hatóságok előtt, így aztán mindenki megpróbál saját maga gondoskodni magáról" – nyilatkozta az egyik menekült a
Crosswalk.com cím? keresztény honlapnak. 

A káldeus katolikus közösség egyik tagja viszont arról számolt be, hogy családja személyes fenyegető levelet kapott. 

Annak ellenére, hogy nem mindenki választja az emigrációt, a keresztények száma tovább csökken az országban. Míg egy 1987-es népszámlálás szerint számuk elérte az 1,4 millió főt, ma már csupán 750 ezerre teszik a létszámukat. Bár a márciusban aláírt ideiglenes alkotmány garantálja a vallásszabadságot, a keresztények erőteljesebb jelenléte és az állam és az egyház szétválasztását kitartóan követelő országos vezetők nélkül fennáll a veszélye annak, hogy Irak az iszlám pártok és a klérus által irányított teokráciává alakul.

Busa Viola

Olvasson tovább: