Kereső toggle

Új beállításban a legendás lovagkirály

Artúr, az aposztata

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"Az igaz történet, amelyből a legenda kialakult" – ezzel a bátor ígérettel hirdetik a legújabb történelmi akciófilmet, amelyet július elején mutattak be az Egyesült Államokban. A főhős nem más, mint a lovagok lovagja, a kelta-brit mondák győzhetetlen alakja, Artúr király. Bár az elmúlt években napvilágot láttak olyan hírek, hogy történelmi bizonyítékokat találtak Artúr feltételezett szülőhelyén, az angliai Cornwallban található Tintagel kastélyban, a király alakja továbbra is a mítoszok ködébe vész. Így a rendező, Antoine Fuqua kezét nem kötötte semmi, amikor filmvászonra vitte Artúr "igaz történetét". Az elkészült m? ezért inkább arról szól, hogy milyennek szeretnék az alkotók látni mai szemmel a nagy királyt, aki egy új kor hajnalán uralkodott. Az eredmény egy művészi szempontból legjobb esetben közepes film, amelynek egyetlen figyelemre méltó újdonsága az, ahogy Artúr szembefordulását ábrázolja az addig hűségesen szolgált Rómával és a saját – keresztény – hitével.



A kerekasztal hét lovagja, középen Artúr király. Új hitet választott magának Fotó: WDP

"A hősi cselekedetek értelmetlenek mindaddig, amíg nem szolgálnak egy magasabb célt" – vallja a filmbéli Arthurius (Artúr), aki félig római, félig brit származású lovagként társaival együtt arra esküdött fel, hogy Rómát szolgálja. A lovagok a Britannia közepén húzódó Hadrianus-falat védelmezik, amelyet az északról bevándorló barbárok, a szászok fenyegetnek. Ez a Róma azonban már nem a Ben Hur korabeli dicsőséges impérium, és nem is a Gladiátor Marcus Aureliusának két évszázaddal későbbi sztoikus-hedonista, de katonailag még mindig masszív birodalma. 

Róma Artúr korára – az 5. század elejére – kezdett mindent elveszíteni. Nincsenek már légiók, amelyek a falat védelmeznék, nincsenek nemes patríciusok és szenátorok, legfeljebb olyanok, akik az ősi bíborszegély? tógát viselik. Van viszont egy új államvallás, a kereszténység, amelyre a birodalom északi sarkában is fel kellett esküdniük Róma polgárainak és alattvalóinak. A fővárosból érkező Germanius püspök nyersen közli Artúrral: aki szembeszáll akaratával, az "a pápának, Rómának és magának Istennek az ellenségévé válik". 

Az ellentmondást nem tűrő püspöki fellépés Artúr társait – akik továbbra is népük ősi isteneit tisztelik – a lázadásra indítanák, ha nem lenne erősebb egymásnak tett esküjük, amellyel megfogadták, hogy mindenben követni fogják az egyenlők között is legjobban tisztelt társukat. Egyikük, Lancelot számon kéri Artúrt, hogy miért imádkozik a keresztény Istenhez, mondván: ő gyűlöl mindent, ami arra késztet egy szabad férfit, hogy letérdeljen valaki más előtt. Lancelot cinizmusával szemben Artúr azt válaszolja, hogy a hősi erényeknek és cselekedeteknek csak egy magasabb cél adhat értelmet. A küldetés pedig, amelyre Germanius püspöktől kaptak parancsot – egy nemes római család kimenekítése a szászok által
ostromlott erődítményükből – éppen ilyen feladat. A megbízás egyenesen a pápától érkezett, aki a család elsőszülött fiúgyermekét szeretné személyesen felkészíteni Rómában arra, hogy egykor majd utódja legyen az egyház élén. Artúr tehát – egyfajta korai keresztes lovagként – elindul, ám útközben olyan élmények érik, amelyek végül szembefordítják mindazzal, amiben
addig hitt.

Míg Lancelot nyers kísértésével szemben Artúr kiáll hite mellett, elszántsága semmivé válik, amint szembetalálkozik az őshonos brit törzsek legtekintélyesebb vezetőjével, Merlinnel, akit az utókor a kelta-druida vallás mai napig legnagyobb hatású főpapjaként és látnokaként ismer. A film szerint Merlin egyszer csak felbukkan az erdőben bolyongó Artúr előtt, és számon kéri, hogy britként miért szolgálja ősi ellenségüket, Rómát. Merlin emlékezteti a lovagot arra is, hogy gyermekként az ő segítségével találta meg és húzta ki a földből azt a kardot (a nevezetes Excaliburt), amelyet azóta is visel az oldalán, és amely a győzhetetlenséget biztosítja a számára. 

A varázsló emlékezteti Artúrt az elhívására, amikor azt mondja: "A világ megváltozott. Róma elmúlt, nekünk pedig egy új világot kell teremtenünk. A briteknek vezetőre van szükségük, egy olyan királyra, aki visszaadja nekik azt a szabadságot, amelyet Róma elvett, és megvédelmezi őket a barbár hordákkal szemben is." Az igazi vezető pedig – állítja Merlin – nem más, mint pont ő, Artúr, aki "egy a mi vérünkkel". 

A látnoki szavak a keresztény lovagban felidézik gyermekkora vallását, és előveszi az anyjától kapott, druida farkasfejet mintázó amulettet, amelyet addig rejtve hordott a ruhája alatt. 

Ettől a találkozástól kezdve Artúr már nem Róma h?béresének, hanem a szabad brit törzsek vezetőjének tekinti magát, azonban lovagi fogadalmához hűen az utolsó küldetést – a római család kiszabadítását – még véghezviszi. Utána azonban Merlin elhívását követve a britek élére áll, hogy a "bennünk élő szabadság" védelméért és a függetlenségért szembeszálljon az észak felől behatoló szászokkal. Társai – az egyenlőséget jelképező kerekasztal lovagjai – elismerik Artúrt vezetőjüknek. Még Lancelot is letérdel előtte, hogy teljes legyen az egység a közös ügyért, a nép felszabadításáért az idegen hit és a római elnyomás alól. Természetesen a hősi csaták mellett társat is talál magának Artúr. A szépséges Guinevere a filmben távolról sem a legendákból ismert lovagkori udvarhölgy, hanem amazon harcos, aki a döntő csatában együtt küzd a vitézekkel. Esküvőjük, amely a m? zárójelenete, megpecsételi Artúr visszatérését ősei vallásához. A királyi párt Merlin adja össze, egy, a Stonehenge kultikus kőoszlopaira emlékeztető druida szentélyben. 

A vívódásnak vége. Artúr mindenestől levetette magáról múltját, és a kelta vallás rítusai szerint tesz fogadalmat arra, hogy szabadító királyként fogja vezetni népét.

Hogy a filmben bemutatott, a középkori lovageszmény képétől megfosztott, "visszapogányosított" Artúr "igaz története" mennyire fogja megváltoztatni a legendákban kialakult képet, kérdéses. A Walt Disney egyik stúdiója által jegyzett alkotás fogadtatása az Egyesült Államokban meglehetősen hűvös: a film már a bemutatót követő második héten a tízes toplista aljára csúszott, ami azt vetíti előre, hogy még a készítési költségek megtérülése sem biztos – bár az angliai bemutató még javíthat a helyzeten. Az alacsony nézőszám egyaránt szólhat a szereplőválasztásnak (Clive Owen kifejezéstelen Artúrja nem említhető egy napon sem Russell Crowe Maximusával a Gladiátorból, sem a Rettenthetetlen főhősét, William Wallace-t játszó Mel Gibson alakításával), de annak is, hogy a filmből hiányoznak az Artúr-mondakör legfontosabb elemei. Nem jelenik meg a híres királyi udvar Camelot várában, nincs Grál-kehely, amelynek megszerzése a lovagok legfőbb célja az ismert történetekben, és a nevezetes kerekasztal is – bár feltűnik egy rövid időre a vásznon – inkább modern irodabútorra hasonlít, nélkülözve minden pátoszt. 

Az első lovag

Az újjáformált Artúr-történet azonban csak egy a számos variációból, amelyeket írók, költők és misztikus kincsvadászok az elmúlt nyolcszáz évben megfogalmaztak a lovagkirályról és társairól. A 12. században íródott lovagtörténetekben bukkant fel először Artúr király alakja. Az újabb és újabb elbeszélésekben a legenda számos új szállal bővült, a történet magva azonban változatlan maradt. Eszerint Artúr a brit királynak, Uther Pendragonnak és Cornwall úrnőjének, Igraine-nek a törvénytelen gyermeke volt. Uther halála után az addig titokban neveltetett Artúr elnyerte a királyi trónt, miután sikerült kihúznia egy kőbe zárt kardot, a nevezetes Excaliburt. Merlin, az udvari varázsló és jövendőmondó a győzhetetlen fegyver megszerzése után bejelentette a népnek Artúr királyi származását és azt, hogy ő Uther Pendragon méltó utódja. Artúr Camelot várában állította fel udvarát, és igazságos királyként uralkodott. Ellenségei közül azonban két rokona, húga, Morgan le Fay és unokatestvére, Mordred összeszövetkezett ellene. Morgan le Fay-t az Artúr-történet olyan gonosz boszorkányként állítja be, aki különböző b?bájos rítusokkal igyekezett megszerezni a hatalmat maga és Mordred számára, akivel vérfertőző kapcsolatban állt. Ez sikerült is nekik, amikor a király egyszer a távolban hadakozott. Később egy csatában Artúr megölte Mordredet, aki azonban utolsó csapásával halálosan megsebesítette a királyt. Artúrt Avalon szigetén temették el, de a legenda szerint egy nap begyógyulnak sebei, és visszatér, hogy újra uralkodjon népén. 

A mondakörhöz tartoznak az egyenlőséget és testvériséget jelképező kerekasztal lovagjainak a történetei is, akiknek a sorsa Artúr halála után többnyire tragikusan alakult a különböző szerelmi drámák következtében. (A legismertebb Sir Lancelot viszonya Artúr hitvesével, Guinevere-rel és Sir Tristan kapcsolata nagybátyjának feleségével, Izoldával.) Szintén ismert eleme az Artúr-legendának a Grál-kehely utáni kutatás, amelynek főhőse Sir Galahad, Lancelot fia (lásd keretes írásunkat).

Ami pedig az Artúrt királlyá emelő híres mágus, Merlin személyét illeti, ő a középkori történetek szerint még különösebb körülmények között született. Állítólag a brit király leánya és egy láthatatlan angyal vagy démon egyesüléséből fogant, és már gyermekként rendkívüli képességekkel rendelkezett, többek között meg tudta változtatni az alakját akár más ember, állat vagy tárgy formájára, ahogy a céljai kívánták. A legenda szerint ő építette a híres druida napszentélyt, a Stonehenge-et királyi nagyapjának,
Aurelius Ambrosiusnak temetési helyül. Egy későbbi keresztény elbeszélés szerint, amikor anyja rájött, hogy egy ördögi lényt, talán magát a leendő antikrisztust szülte meg, megkereszteltette Merlint, hogy meghiúsítsa a sátáni tervet. A fiú jövőbelátási képessége és rendkívüli tulajdonságai azonban ezután is megmaradtak, és ezek okozták végül Merlin bukását. Amikor megkívánt egy lányt, Nimue-t, az ellopta tőle a mágikus képességeit, és azokat ellene fordítva egy fába (más verzió szerint egy barlangba) zárta be a varázslót. Merlin tanácsai nélkül Artúr király sebezhetővé vált, és ez végül a halálát okozta.

Az igazságos nagy király története és jövőbeli visszatérésének az ígérete számos párhuzamot kínál a kereszténység Messiás-képével. A teológusok többsége azonban a középkor óta azt a nézetet képviseli, hogy az Artúr-mondakört legfeljebb a Jelenések könyvében szereplő ellen-Messiás, az Antikrisztus történetével lehet azonosítani, míg a mellette álló nagy hatalmú varázsló, Merlin, a szintén János apostol látomásaiban említett "hamis próféta" személyével állítható párhuzamba. 

Az Artúr-mondakört az elmúlt évtizedekben sokan feldolgozták, John Steinbecknek a középkori romantikus történetet újjáélesztő regényétől a Monthy Python véresen szatirikus Szent Grál-filmjén át Spielbergnek a Grál utáni hajtóvadászatra építő Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag cím? opuszáig. Ugyanígy szívesen nyúltak a témához inspirációért zeneszerzők is Richard Wagnertől a szintetizátor-virtuóz Rick Wakemanig. A most bemutatott film, ha a klasszikusok sorát nem is, de a téma bibliográfiáját minden bizonnyal gazdagítani fogja.

A Grál-legenda és az elveszett kincs

A legújabb, föld alatti érzékelési technikát felhasználva szeretné átkutatni egy skóciai szervezet az Edinburgh közelében fekvő Rosslyn-kápolnát. A helyszín az utóbbi hónapokban felkapott turistacélponttá is vált, miután itt játszódik Dan Brown nagy siker? regényének, a Da Vinci-kódnak egy kulcsjelenete is, amely a Grál-legenda új értelmezését állítja a középpontba. 

A Grál mint a kincset őrző misztikus edény motívuma először a kelta mondák között bukkant fel. A kereszténység hatására a kora középkorban az edényt kehelyként ábrázolták, amelyben Jézus az utolsó vacsorán megáldotta a bort, amely ezt követően a vérévé változott. A Grál egy másik hagyomány szerint az a kehely, amelybe Arimathiai József felfogta Jézus vérét, amikor a temetés előtt kimosta a sebeit. A legenda úgy tartja, hogy Józsefnek Mária Magdolnával
együtt menekülnie kellett, és előbb Franciaországba, majd Britanniába vitte a Grál-kelyhet. Katolikus misztikusok, így A passió cím? film kapcsán szélesebb körben ismertté vált Emmerich nővér látomásaiban is felbukkan a Grál mint az eucharisztiánál használt kehely eredeti formája és mintaképe.

A Grál-legendának a középkorban legnépszerűbb feldolgozása Wolfram von Eschenbach 1210 körül írt műve, a Parzival volt. Ő a Grálról nem mint kehelyről, hanem mint egy kőről beszélt, amelynek eredete az ember teremtése előtti korra nyúlik vissza. Eschenbach művében Lucifer fellázad a Teremtő ellen, de Mihály arkangyal legyőzi őt. A történet szerint mielőtt a Mindenható Lucifert a mélybe vetette volna, azt az értékes smaragdot is a földre dobta, amely a lázadó angyal homlokát övező és védő diadémbe volt belefoglalva. Amikor Isten megteremtette az első emberpárt, az ebből a páratlan smaragdból készült kelyhet is nekik adta. A legenda szerint Ádám és Éva kiűzetése után a Grál ott maradt az Édenben, de az emberiség azóta is sóvárog az elveszett kincs után, várva azt a lovagot, aki megtalálja és visszahozza majd a kelyhet.

Az utóbbi években felbukkant egy olyan értelmezés is, amely az evangéliumokban rögzített tényekkel szemben azt állítja, hogy Jézus elkerülte a halált, és titokban családot alapított Mária Magdolnával. Ebben az értelemben Magdolna méhe maga a Grál, és az erről szóló "titok" az emberiség elől eddig el volt rejtve, csak a beavatottak ismerhették azt meg – állítja a Szent vér, szent Grál cím? bestsellerében Michael Baigent és Richard Leigh. Az összeesküvési elmélet szerint a kora középkori frank uralkodók, a Merovingok is ebből a vérvonalból származtak. Amióta Róma utasítására Nagy Károly elődei megfosztották őket hatalmuktól, titokban, álnéven nevelik gyermekeiket, amíg el nem jön az idő, hogy Dávid király leszármazottaiként ismét
hatalomra juthatnak. A vérvonal fenntartásáról és az utódok védelméről állítólag egy titkos szervezet, a Sion Rendje gondoskodik. Ezt a koncepciót népszerűsíti Dan Brown is regényében, amelyből hamarosan szintén film készül.

Olvasson tovább: