Kereső toggle

Tovább folyik a vita XII. Pius háborús szerepéről

Az elfelejtett enciklika

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Magyar vonatkozású szálakkal bővült a közelmúltban Eugenio Pacelli (XII. Pius pápa) tervezett boldoggá avatása körüli vita. Az amerikai ABC
televízió-csatorna információi szerint 1938-ban Budapestről hívták Rómába azt a jezsuita szerzetest, akit a pápa felkért: szövegezzen meg egy, az antiszemitizmust és a zsidókkal szembeni náci atrocitásokat elítélő enciklikát. Ez a pápai dokumentum elkészült, azonban a megbízást adó XI. Pius pápa a kihirdetését megelőző napokban meghalt. Utóda, XII. Pius nem írta alá az enciklikát, és a szöveget évtizedekre elnyelte a vatikáni archívum. Szintén Pacelli háborús felelősségvállalásához szolgál adalékokkal egy argentin újságíró könyve, amely a náci vezetők kimenekítéséről szól. Uki Goni szerint a nácimentésben katolikus püspökök és papok is részt vettek, köztük egy Edoardo Dömöter nev? magyar ferences szerzetes, aki mások mellett Adolf Eichmann nevére is kiállított útlevelet.



Cezare Orsenigo érsek, a XII. Pius által Berlinbe küldött pápai nuncius Adolf Hitlernél. Kétértelm? szembenállás 

John LaFarge amerikai jezsuita atya 1938-ban éppen Budapestre érkezett az Eucharisztikus Világkongresszusra, amikor üzenetet kapott a Vatikánból, hogy a pápa Rómába hívatja egy sürgős, személyes találkozóra. A pápa azért kérette magához az amerikai szerzetest, mert olvasta egy könyvét a feketékkel szemben elkövetett faji igazságtalanságokról, és LaFarge műve olyan hatást gyakorolt rá, hogy elhatározta: őt bízza meg a náci fajelméletet és antiszemitizmust elítélő enciklika megszövegezésével. Az amerikai ABC televíziós csatornán sugárzott XI. Pius pápa titkos enciklikája cím? műsorban Michael Marrus torontói történészprofesszor elmondta: a katolikus egyházfő szabad kezet adott LaFarge-nak a szöveg megfogalmazásához, és arra kérte őt, hogy "úgy írja meg a szöveget, mintha pápa lenne". 

Marrus professzor – aki tagja volt annak a hattagú, zsidókból és keresztényekből álló bizottságnak, amely 1999-ben a Szentszéknek a holokauszttal kapcsolatos szerepét vizsgálta – úgy véli, hogy XI. Pius az élete utolsó éveiben határozottan szembefordult a nácizmussal és a fasizmussal. Az a pápa, aki korábban többek között Mussolinivel és Hitlerrel kötött konkordátumot, a harmincas évek második felében felismerte, hogy az európai diktátorok közvetlenebb és súlyosabb veszélyt jelentenek, mint a korábban fő ellenségnek tartott szovjet kommunizmus. 

Amikor 1938 májusában Adolf Hitler Rómába látogatott, hogy meglátogassa Mussolinit, a pápa széles kíséretével együtt tüntetőleg elutazott a városból, hogy ne kelljen találkoznia a náci vezérrel. XI. Pius 1937-ben tette közzé a Mit brennender Sorge (Mély aggodalommal) cím? enciklikáját, amelyben a nácizmust a kereszténységgel össze nem egyeztethető eszmeként bélyegezte meg. Hitlerék dühöngtek, amikor kiderült, hogy a pápai üzenetet Németország valamennyi katolikus templomában felolvasták. A pápák történetéről szóló nagysiker? könyvében Eamon Duffy cambridge-i
professzor leírja, amint belga zarándokok egy csoportja előtt 1938. szeptember 6-án XI. Pius kijelentette: a keresztények számára az antiszemitizmus elfogadhatatlan. "Szellemünkben mindnyájan szemiták vagyunk" – tette hozzá, könnyekkel a szemében. A római kúriában nem mindenki osztotta ezt a nézetet, és a pápának ezeket a szavait nem közölte a hivatalos vatikáni lap a L\'Osservatore Romano sem, amely ekkor Pacelli államtitkár irányítása alatt állt.

A pápa azonban, mivel látta, hogy Európa megállíthatatlanul sodródik a háború felé, ennél tovább akart menni. 1938 nyarán az amerikai jezsuita szerzetessel folytatott, már említett találkozón megbízást adott egy új, az eddigieknél erőteljesebb szöveg? enciklika kidolgozására. LaFarge két másik pappal együtt Párizsban munkához látott, és néhány hónap alatt elkészültek a közel százoldalas szöveggel, amely címét a hagyományoknak megfelelően az első szavakról kapta: Humani Generis Unitas – Az emberi faj egységéről.

A katolikus szerzők 1938 késő őszén juttatták el a dokumentumot a Vatikánba, ahol azonban hónapokba telt, míg XI. Pius asztalára került a tervezett enciklika szövege. Időközben a pápa betegsége olyan súlyosra fordult, hogy orvosai feladták a reményt. "Csak néhány napot adjatok még nekem" – könyörgött a beszámolók szerint a pápa az őt kezelő doktoroknak, azonban hiába: XI. Pius 1939. február 10-én, a Humani Generis Unitas enciklika kihirdetése előtt egy nappal elhunyt. Mussolini nem is rejtette véka alá örömét a pápa halálhíre hallatán: "Végre megszabadultunk ettől a makacs öregembertől" – jelentette ki. XI. Pius utóda az az Eugenio Pacelli bíboros, vatikáni államtitkár lett, aki korábban berlini nunciusként személyesen tárgyalt Adolf Hitlerrel az 1933-as birodalmi konkordátum előkészítéséről, és aki a pápa nevében kézjegyével látta el a náci rezsim első külpolitikai sikereként ünnepelt dokumentumot.



XII. Pius aláírása. A náciellenes enciklikára nem került rá 

A történészek szerint Pacelli még beiktatása előtt olvasta az enciklika szövegét, de úgy döntött, hogy nem szolgálná a Vatikán érdekeit annak nyilvános kihirdetése. A dokumentumot elnyelte a pápai levéltár, és a Szentszék egészen a közelmúltig még a létezését sem volt hajlandó elismerni. Az "elveszett enciklika" csak 1997-ben bukkant fel újra, miután John LaFarge hagyatékában megtalálták a dokumentum kéziratát, amelyet egy belga szerzetes, G. Passeleq és egy zsidó történész, B. Suckecky publikált a XI. Pius elrejtett enciklikája cím? könyvben. "Az üldözés következtében emberek millióit fosztják meg legalapvetőbb jogaiktól és polgári kiváltságaiktól a szülőföldjükön" – így kezdődik a zsidó lakosság elleni pogromokat és a faji alapú antiszemitizmust elítélő rész a tervezett enciklikában. 

Megmenthette-e volna ennek az enciklikának a nyilvánosságra hozatala az európai zsidóságot a holokauszttól? Michael Marrus szerint nem, mivel bármennyire is előrelépés volt a dokumentum szövege a rasszizmus elítélése tekintetében, a zsidósággal szembeni hagyományos katolikus előítéleteket még ez az enciklika sem lépte túl. A pápa zsidósággal szembeni teológiai fenntartásai ellenére másként látja ezt Eugen Duffy, A Szentek és bűnösök – a pápák története (Saints and Sinners – A History of the Popes, Yale University Press, 2001) cím? könyv szerzője. Szerinte a Humani Generis Unitas azáltal, hogy egyöntetűen kimondta az "egész emberi faj egységét, és megalkuvás nélkül elítélte a faji gondolkodás minden formáját, különösképpen az antiszemitizmust", sok katolikus számára jelzést adhatott volna.

A "patkányjáratok"

Nem csak az elveszett enciklika kapcsán vetik azt XII. Pius szemére, hogy nem tett meg mindent. Pacelli később sem emelte fel nyilvánosan a szavát a holokauszt ellen. A pápa védelmében megszólaló katolikus szerzők szerint ez a hallgatás éppen a zsidók védelme és megmentése érdekében tett erőfeszítések sikere miatt volt fontos. George Sim Johnson Újra: XII. Pius védelmében cím? írásában (magyarul megjelent a Keresztény szó cím? gyulafehérvári folyóirat 1999. márciusi számában) azt írja: "A zsidók csoportjai a valóságban csakis hálájukat fejezhetik ki azért a nagyszámú zsidó életért, amelyet XII. Pius segített megmenteni. Ám Piusnak a zsidók megmentése érdekében tett hősi erőfeszítéseit mára igencsak elfelejtették", Johnson arra is hivatkozik, hogy amikor Pacelli 1958-ban meghalt, az ENSZ-ben Golda Meir, Izrael akkori külügyminisztere megható dicsérettel búcsúztatta őt.

Miközben a pápa háború alatti magatartásáról tovább folynak a viták, új információkkal láttak napvilágot a Vatikánnak egyes náci vezetők kimenekítésében játszott szerepéről. "Hosszú és részletes kutatás eredményeként derült ki, hogy a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején náci és fasiszta háborús bűnösök ezrei szálltak hajóra Genova kikötőjében, teljesen legálisan, hivatalos csatornákon keresztül kapott papírokkal, latin-amerikai kikötők felé tartva" – írta 2003. november 20-ai számában a francia Le Monde abban a cikkében, amely egy genovai lap, az Il Secolo XIX tényfeltáró riportját ismertette. Az olasz lap riporterei felderítették, hogyan töltötték a náci bűnösök távozásuk előtti utolsó napjaikat Genovában, amíg valódi, ám álnévre szóló útlevelükre és a beutazási vízumokra vártak. "Így derült ki, hogy 1948-ban Josef Mengele a via V.-Ricci 3. szám alatt, Adolf Eichmann 1950-ben a via Balbi 9-ben, míg Klaus Barbie egy évvel később a via Lomellini 6-ban lakott. Egy tanú elmondása szerint, amikor Barbie elment az európai bevándorlási hivatal argentin igazgatóságára, amelyet Peron argentin diktátor hozott létre a nácik menekülésének megsegítésére, akkor a jelenlévő argentin hivatalnokok felálltak, bokájukat összecsapták, és karlendítéssel köszöntötték a lyoni náci vezetőt. Ők barátinak szánták a tiszteletadást, viszont Barbie azt hitte, hogy csapdát állítottak neki, amelyre ha ő is a náci üdvözléssel válaszol, akkor kiderül a személyazonossága" – írja a Le Monde. 

A francia lap szerint a menekülő náci vezér útleveleit papok segítettek beszerezni, akinek a munkáját magas rangú katolikus vezetők, többek között Montini bíboros, a későbbi VI. Pál pápa és Siri genovai segédpüspök (későbbi érsek) támogatta. Az egyik ilyen összekötő volt az Edoardo Dömöter néven említett ferences rendi szerzetes, aki személyesen írta alá 1950. június 1-jén Riccardo Klement, valódi nevén Adolf Eichmann részére ajándékozott útlevelet. A magyar származású papnak tudnia kellett, hogy Eichmann utolsó akciója a 600 ezer magyarországi zsidó deportálásának megszervezése volt, 1944 kora nyarán. Ezt az információt erősíti meg az Adolf Eichmannt elfogó izraeli tiszt, Peter Z. Malkin lapunknak adott korábbi nyilatkozatában is: "Annak ellenére, hogy 1945-ben a szövetségesek fogságába esett, (Eichmann) nem lepleződött le, és Németországban élt 1950-ig, amikor is a földalatti náci mozgalom segítségével Genovába csempészték. Itt egy ferences rendi szerzetes vatikáni útlevelet szerzett a számára, amivel gond nélkül kivándorolhatott Argentínába, sok más nácihoz hasonlóan" – mondta a Heteknek Malkin.
(Akcióhős élőben – Aki elfogta
Eichmannt
, Hetek, 2002. augusztus 29.) Dömöter későbbi sorsáról annyit lehet tudni, hogy a genovai Sant\'Antonio di Pegli templomának a plébánosa volt.

A "Kolostor-út" Rómába vezetett

A szentségtelen hármasságok – A Vatikán, a nácizmus és a svájci bankok (Unholy Trinities. The Vatican, the Nazism and the Swiss Banks New York, St. Martins\' Griffin, 1998) cím? könyvükben a szerzők, Mark Aarons és John F. Loftus azt állítják, hogy a 150 ezer európai háborús bűnös közül 100 ezren megmenekültek a felelősségre vonástól. Közülük 30 ezer németet és további 30 ezer horvát usztasát a Vatikán segített Dél-Amerikába, a Közel-Keletre és Kanadába távozni. Aarons és Loftus szerint a nácikat diplomáciai védettséget élvező intézmények és egyházi védelem alatt álló kolostorok bonyolult hálózatán keresztül sikerült éveken át bújtatni, majd – több esetben a szövetséges hírszerző szolgálatok hallgatólagos támogatásával – külföldre juttatni. Az egyik útvonal, amely a "Kolostor-út" nevet viselte, Svájcon át vezetett Rómába. A bankok szerepe ebben az összeesküvésben a náci vagyon elrejtése és tisztára mosása volt, a szokásos üzleti jutalékokat messze meghaladó részesedés fejében. Több ilyen hálózat létezett egyidejűleg. A Die Spiner (A Pók) biztosította a hamis okmányokat és rejtekhelyeket, míg az ODESSA (Organization Der Ehemaligen SS-Angerhörigen – a Volt SS-tagok Szervezete) a kapcsolatokat.

Egy argentin újságíró, Uki Goni tavaly megjelent könyvében (The Real Odessa – Az igazi Odessa, Granta Books, London, 2002) leírja, hogy Juan Peron tábornok már a háború alatt, 1943-ban arról beszélt az őt hatalomra segítő tábornoki kar előtt, hogy "Hitler küzdelme lesz háborúban és békében a mi iránymutatónk". Amikor Peron 1946-ban megnyerte az elnökválasztást, kampányát az a Ludwig Freude finanszírozta, aki Himmler kémhálózatának a pénzügyeit kezelte. Peron nemcsak befogadta a náci háborús bűnösöket, hanem arról is gondoskodott az utánuk nyomozó hivatalos és magánszervezetek ne akadhassanak egykönnyen a nyomukra. Goni szerint Peron 1955-ben elrendelte Eichmann, Mengele és Erich Priebke személyazonosságát azonosító okmányok megsemmisítését. A náci bűnösök állami szint? bújtatása az újságíró szerint egészen 1996-ig, az utolsó peronista elnök, Carlos Menem idejéig tartott. Amikor 1992-ben a Buenos Aires-i zsidó központot felrobbantották, az argentin hatóságok senkit nem tartóztattak le. "A peronista nácimentés egészen a század végéig tartott" – jegyzi meg könyve végén az argentin újságíró, hozzátéve azt, hogy a bizonyítékok fényében értelmetlen és aggasztóan naiv lenne feltételezni azt, hogy XII. Pius ne tudott volna a nácimentő akcióról.

Olvasson tovább: