Kereső toggle

A legendás Hanukka

A sátrak és a tüzek ünnepe

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Idén december 20-tól 27-ig tart a zsidó hanukka ünnep. A kilencágú menórán 19-én este gyújtják meg az első mécsest vagy gyertyát, majd további hét napon át a többit a középsővel, a kilencedikkel, amelyet éppen ezért "szolgagyertyának" neveznek. A makkabeus szabadságharcosok győzelmére, a jeruzsálemi templom visszafoglalására és helyreállítására emlékező örömünnep során szokás megajándékozni is egymást, hasonlóan az egyidőben zajló karácsonyhoz.



Hannuka-gyertyatartó a Kreml tövében Fotó: Reuters

Nagy Sándor hatalmas birodalma, amely a zsidó nép hazáját, a Szentföldet is uralma alá hajtotta, a nagyhír? makedón uralkodó halála után négy részre szakadt, négy hadvezére ragadta magához a hatalmat. A négy utódbirodalom közül kettő érintette továbbra is közvetlenül a zsidó történelmet: a szíriai, amelynek fővárosa Antiokhia volt, és az egyiptomi, melyet Alexandriából irányítottak uralkodói. A két birodalom – mindkettő a hellenisztikus, azaz görögös kultúra elkötelezett terjesztője az ókori Közel-Keleten – folyamatosan versengett és hadakozott a zsidók lakta Júdea birtoklásáért.

Mintegy másfél évszázaddal Nagy Sándor halála után i. e. 168-ban a szíriai birodalom uralkodója, IV. Antiokhosz "Epiphanész" (e melléknév "megjelent istent" jelent), akit nehéz természete miatt "Epimanészként" ("őrült") is emlegettek, éppen aktuális hadjáratát kívánta volna a rivális egyiptomi király ellen lebonyolítani, ám ott a felemelkedőben lévő új birodalom, Róma hadai és hadvezére fogadták a szenátus üzenetével, amely az azonnali hazatérést és hódító tervei feladását kívánta tőle. Antiokhosz halogató taktikát akart folytatni, ezért úgy válaszolt, hogy majd gondolkozik a dolgon. Ekkor a római hadvezér, Popilius Laenas egy kört rajzolt köréje a földre, és így szólt: "Ebben a körben kell döntened!" 

A frusztrált Antiokhosz a Szentföldön keresztül tért haza Szíriába. Útközben bizonyos jelekből arra következtetett, hogy Jeruzsálemben lázadás készül ellene, ezért feldúlta a várost, zsidók ezreit ölte meg, és ezreket adott el rabszolgának. 

Az általa eddig is erőltetett hellenizáció (a zsidók kényszerítése a görög kultúra átvételére) ekkor elérte a csúcspontját: Antiokhosz halálbüntetés terhe mellett betiltotta a mózesi törvény tanulmányozását, birtoklását és megtartását, a körülmetélkedést és a szombat megtartását, valamint a zsidókat disznóhús evésére és bálványimádásra kötelezte.

I. e. 167. kiszlév hónap 25-én megszentségtelenítette és kirabolta a jeruzsálemi templomot, betiltotta a mindennapi egészen elégő áldozatot, az égőáldozati oltáron felállíttatta az Olümposzi Zeusz szobrát – amely az ő arcvonásait viselte –, és disznót áldozott a tiszteletére. Az időpont kiválasztása – számos kutató szerint – tudatos volt: Antiokhosz az év legrövidebb napját, a téli napfordulót, "a nap születésnapját", amely egyúttal egy görög Dionüszosz-ünnep is, szemelte ki a szent hely meggyalázására. Az ellenállókat tömegesen végezték ki és vonták kínpadra.

Ekkor azonban egy Mattitjáhu nev? pap gerillaháborút kezdeményezett a hellenista megszállók ellen. A hegyekbe vonult, barlangokban élt, és köréje gyűltek a törvényhez minden körülmények között hűnek maradó zsidók, akiket hászidoknak neveztek. Harcaik sikeresek voltak, Mattitjáhu pedig halálakor a vezéri méltóságot fiára, Júdára bízta.

Júda zseniális partizánvezérnek bizonyult, erre utal "Makkábi" ("Makkabeus") mellékneve is, ami "kalapácsot" jelent. Stratégiájának sikere abban állt, hogy minden nyílt összecsapást került az óriási túlerőben lévő reguláris szír hadsereggel, és lesből támadta őket, hogy a bizonytalanság érzését létrehozza bennük. Sorozatosan aratott diadalai mind zseniális taktikai győzelmek voltak, amelyek végül meghozták az alig remélt eredményt: 164-ben felszabadította Jeruzsálemet. Napra pontosan három évvel annak megszentségtelenítése után, kiszlév hó 25-én megtisztította a templomot egy nyolcnapos ünnep keretében. A tisztátalanná vált oltárt lerombolta, és egy újat épített, új szent edényeket készíttetett, köztük új menórát (hétágú mécstartó), illatáldozati aranyoltárt, függönyöket és aranyasztalt. Az új oltárt áldozatok bemutatásával, dallal, zenével ajánlották fel Istennek (a hanukka szó jelentése: "felajánlás", "felszentelés"). A 113–118. zsoltárokat énekelték – és mondják el mindmáig az ünneplők az ünnep minden napján (a szefárd – keleti – zsidók pedig még a 30.-at is hozzáveszik).

Néhány hónappal korábban, ősszel a törvényt minden körülmények közt betartani igyekvő hászid gerillák megünnepelték a sátrak ünnepét is – a hegyek közötti búvóhelyeiken, barlangjaikban. Ám ezt nem sikerült ott száz százalékosan a mózesi parancsok szerint tenniük, ezért határozott úgy Júda, hogy még egyszer, pótlólag megünneplik, immár tökéletesen eleget téve a parancsolatoknak. Így lett az oltár felszentelése nyolcnapos ünneppé, úgy is nevezték, hogy "a sátrak és a tüzek ünnepe". Júda pedig az eljövendő nemzedékek számára is megtartandó örömünneppé nyilvánította.

Ezekre az eseményekre és az ünnepre az Újszövetség két helyen is utal. János evangéliumában arról olvashatunk, hogy Jézus a templomban tartózkodott ezen az ünnepen (10:22–23), ami azt jelenti, hogy elfogadta ezt a hagyományt (hiszen rendszeresen az ünnepek alkalmával járt fel Jeruzsálembe, a templomba). Ezt a felfogást erősíti meg a Zsidókhoz írt levél is, amely két konkrét utalással a hit hősei közé sorolja a makkabeus szabadságharc résztvevőit, akik "kínpadra vonattak, visszautasítván a szabadulást, hogy becsesebb feltámadásban részesüljenek, mások pedig… juhoknak és kecskéknek bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorgattatva, gyötörtetve…" (11:35,37). Mindkét utalás pontosan azonosítható a makkabeus hászid gerillák tetteivel.

Arra azonban Jézus és az apostolok korából még nincs adat, hogy a nyolc (plusz egy) ágú menóra meggyújtásának szokása mikor alakult ki. Annyi bizonyos, hogy az ünnepet a jeruzsálemi templomban sok fényforrás, fáklyák, mécsesek meggyújtásával, a templom kivilágításával ünnepelték, olyannyira, hogy az i. sz. 90-es években Josephus Flavius így emlékszik vissza rá: "Azóta mind a mai napig megünnepeljük ezt az ünnepet, amelyet »Fények«-nek nevezünk" (A zsidók története 12:325). Egyes források szerint ugyanis, amikor Júda Makkábi visszafoglalta a templomot, mindössze egy napra való tisztán maradt olajat talált a hétágú mécstartó, a menóra számára – ám ez nyolc napon át égett benne! A tűzzel kapcsolatos csoda egyúttal azt is jelentette a zsidók számára, hogy Isten elfogadta az új oltárt – hiszen minden ilyen alkalommal, amikor oltárt szenteltek fel, ez történt: Isten mennyből leszálló tűzzel szentelte fel Mózes és Salamon, majd – a hagyomány szerint – Ezsdrás idején is az elkészített új oltárokat.

A rabbinikus iratok utalnak arra, hogy a kilencágú menóra meggyújtásának szokása körül eltérés van a két fő farizeus iskola, Sammáj és Hillél iskolája között, amiből szintén következtethetünk a szokás kialakulásának korára. "A hanukkai fénygyújtás szabálya előírja, hogy minden háznál kell egy fényt gyújtani; a buzgók előírják, hogy minden lakó után kell egy fényt gyújtani; a nagyon buzgók szerint minden lakóért és minden éjszakáért kell egy fényt gyújtani. Sammáj iskolája szerint az első napon nyolc fényt kell gyújtani, majd naponként csökkenteni, míg Hillél iskolája szerint az első napon egyet kell meggyújtani, majd naponként növelni." (Sabbat 21b) Végül Hillél álláspontja vált bevetté. Viszont ebből megtudhatjuk, hogy ez a szokás is első századi, ugyanis az említett két híres rabbi Jézus gyermekkorának idején tevékenykedett, iskoláik pedig a templom i. sz. 70-ben történt lerombolása utáni második generációig, vagyis a 2. század elejéig álltak csak fenn. Így valószínűsíthető, hogy a hanukka-menóra meggyújtásának szokása már Jézus és az apostolok idejében is kialakult, vagy kialakulóban volt. 

Mindenesetre érdekes összefüggésre világíthat rá, hogy Pál – aki Hillél unokájának, Gamaliélnek, a hillelita iskola vezetőjének volt a tanítványa megtérése előtt – a Szentlélekkel kapcsolatosan rendszeresen a kilences számot alkalmazza leveleiben. A hétágú menóra mécsesei – mint ahogy maga az olaj, illetve a tűz is – egyértelműen a Szentlélek (Szent Szellem) jelképei az Újszövetségben: "És hét tűzlámpás ég vala a királyiszék előtt, amely az Istennek hét Szelleme." (Jelenések 4:5b) A kilencágú menóra tehát utalhat a Szent Szellem hétszeres természete mellett a kilencszeres jellegére is. Pál szerint ugyanis a Szentlélek kilencféle ajándékot (khariszma), valamint kilencféle gyümölcsöt ad át az őt befogadóknak.

December 25: kinek az ünnepe?

Bár az evangéliumok nem tartalmaznak konkrét információt a Názáreti Jézus születésének hónapjával és napjával kapcsolatban, bizonyosra vehetjük, hogy a Megváltó nem decemberben látta meg a napvilágot. A Katolikus Enciklopédia is elismeri, hogy a "Születésnap" (Dies Natalis) csak a kései hagyományban kapcsolódott össze a pogányok által előszeretettel celebrált téli napforduló körüli ünnepekkel. A "karácsonyt" sem Irenaeus, sem Tertullianus nem sorolta fel az ismert keresztény ünnepek között. Órigenész a császárok születésnapi ünnepeire (Natalitia) utalva arra hívta fel a figyelmet, hogy a Bibliában csak a bűnösök ünnepelték meg születésnapjukat. Először az Alexandriában élő Kelemen tudósított arról 200 körül, hogy egyiptomi keresztények megünneplik Jézus születésnapját – május 20-án! Jézus születését ezen kívül ünnepelték még március 28-án, április 19–20-án; és közismert, hogy a keleti egyházakban ma is január 6-án, vízkereszt napján ülik meg a karácsonyt. Egy jezsuita teológus, Antonmaria Lupi 1785-ben már azt is kimutatta, hogy nincs az évnek olyan hónapja, amelyre ne tették volna Jézus születésének napját! 

Természetes, hogy az asztrális világnak általában véve nagy jelentőséget tulajdonító pogány vallás ünnepeit elsősorban a Nap mozgásával és a bolygók állásával kapcsolta össze. Ez azonban igen távol áll a zsidó kinyilatkoztatás világától, amely többek között azzal is megkülönböztette Izrael népét a pogányoktól, hogy nem engedte meg számára az ilyesfajta tevékenységet: "szemeidet fel ne emeld az égre, hogy meglásd a napot, a holdat és a csillagokat, az égnek minden seregét, hogy meg ne tántorodjál és le ne borulj azok előtt, és ne tiszteljed azokat, amelyeket az Úr, a te Istened minden néppel közlött az egész ég alatt" (5Móz 4:19). Az idegen isteneket (értsd: a Napot, a Holdat és a csillagokat) imádó izraelitát két vagy három tanú vallomására agyon kellett kövezni (5Móz 17:3-7). A zsidó naptári ünnepek többsége a Bibliában lejegyzett történeti eseményekhez kapcsolódik, bár kétségkívül akad olyan is, amelyik a Hold változásához kötődik. Az ilyen "mozgóünnepek" dátumait azonban a speciálisan erre a célra kiképzett papok állapították meg és közölték a néppel, pontosan azért, hogy elejét vegyék az okkultizmus és bálványimádás elterjedésének. 

Lukács evangéliuma Keresztelő János születésével kapcsolatban is csak annyit árul el, hogy apja, az Abija papi rendjébe tartozó Zakariás, aznap kapott kijelentést gyermeke fogantatásáról, amikor a rendek beosztása szerint a Templomban teljesített szolgálatot. A Názáreti Jézus születési körülményeiről pedig annyit árul el Lukács – aki saját bevallása szerint "kezdettől fogva alaposan utánajárt mindennek" –, hogy a Megváltó fogantatása hat hónappal később, szintén természetfölötti beavatkozás hatására történt. Emellett azt is megtudjuk, hogy a születéskor Betlehemben nem volt hely a "szent család" számára, aminek oka nyilvánvalóan az lehetett, hogy zarándokünnep volt Jeruzsálemben, amelyre tömegek érkeztek Izraelből és a föld minden tájáról, a diaszpórából. Jézus Krisztus születése azért sem eshetett decemberre, mert az evangélium szerint "voltak pedig pásztorok azon a vidéken, akik kint a mezőn tanyáztak, és vigyáztak éjszaka az ő nyájuk mellett". E sorok írója is tanúsíthatja, hogy Jeruzsálem környékén decemberben meglehetősen hideg van, gyakran napokon át esik az eső, és nem ritkán hó borítja a tájat. A "rideg" pásztorkodás így aligha lehetséges ebben a hónapban. 

A pogány vallások naptárai a téli napforduló körül különös módon "telítődnek" ünnepekkel. A római kalendáriumban – a Julianus-naptár szerint – december 17-én kezdődött a Saturnalia hétnapos ünnepségsorozata, amelyet a Saturnusnak nevezett istenség tiszteletére ültek. Ennek 24-ére eső utolsó napján – amit Sigillatának hívtak – mindenki ajándékokat küldözgetett szeretteinek és barátainak. Ezt előzte meg a Consualia (december 15-én), majd az Opalia, amely a szaturnuszi ünnepkörre, december 19-ére esett. (A rómaiak szerint a gazdagságért és bővölködésért "felelős" Ops istenség Saturnus felesége volt.) Végül az év utolsó napján részegeskedés és dorbézolás közepette ünnepelték meg a "kisebbik Dionüszia" ünnepet, amelyet a bor és a mámor görög istenségéről, Dionüszoszról neveztek el. Ezek a dátumok és ünnepek idővel kisebb-nagyobb változásokon mentek keresztül: a Consualiát néha december 21-én, vagyis a napforduló napján; a Saturnaliát december 24-én; az Opaliát pedig december 26-án ünnepelték. Talán ezt az összevisszaságot elégelte meg Aurelianus császár (270–275), amikor a "Legyőzhetetlen Nap Születésnapját" (Dies Solis Invicti) december 25-ében jelölte meg, és beleolvasztotta Apollón, Attisz, Baál, Dionüszosz, Héliosz, Herkules, Hórusz, Mithrász, Ozirisz, Perszeusz és Thészeusz "születésnapját" is. 

A császár egyébként a napisten iránt érzett különös vonzalmat, ami nem is csoda, hiszen anyja egy általunk közelebbről nem ismert városban a Legyőzhetetlen Nap templomának jóspapnője volt, s a feljegyzések szerint a csecsemő Aurelianus pólyáját is a napisten szobrának bíbor köpönyegéből készítette. Aurelianus egész életében nagy gondot fordított a napisten kultuszára: a legyőzött Palmürában helyreállíttatta annak szentélyét, Rómában pedig hatalmas pénzen emelt neki új templomot. 

A 354-ben Rómában készült Philocalus-kalendáriumban már "január Kalendae-ja előtti nyolcadik napon", vagyis december 25-ére esik Jézus születésnapja, amit a 4. században még nem tettek hivatalossá. A pogány és keresztény ünnep azonosítása az "Aranyszájúnak" nevezett Ióannésszal, Antiokhia püspökével kezdődött, aki a következőt írta: "De a mi Urunk december hónapban született, január Kalendae-ja előtti nyolcadik napon, amit a "Legyőzhetetlen születésnapjának" is neveznek. De kicsoda legyőzhetetlen, ha nem a mi Urunk? Vagyis, amit a Nap születésének mondanak [rá vonatkozik], mert Ő az Igazság Napja!" Íme, így kereszteltek meg a 4. században egy pogány ünnepet! Nem csoda, ha az egyházatyák sőt, a pápák egy részének (Tertullianus, Augustinus, I. Leó) már harcolnia kellett a keresztény hívők között elharapózó pogány napkultusz ellen. Nem sok sikerrel.

Grüll Tibor

Olvasson tovább: