Kereső toggle

Mi az igazi pünkösd?

Egy fantasztikus nyár eleji nap

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A pünkösd a kiteljesedett szabadság, a jóság, az eksztatikus öröm, a megelégedettség és a Szellem ünnepe – többek között. Idén a zsidóság június 6-án és 7-én, a keresztény kultúrkör 8-án és 9-én tartja meg, így az eredetileg egy-napos ünnepet akár négyszeresen is élvezhetjük. Tartalma azonban annyira gazdag, hogy még ez is kevésnek bizonyulhat.

A pünkösd ünnepének magyar neve a görög pentekoszté szóból ered, amelynek jelentése: "ötvenedik". Az elnevezés arra utal, hogy a mózesi törvények által meghatározott zsidó vallási ünnepkörben az előtte lévő "első zsengék ünnepe" után pontosan hét héttel és egy nappal kellett ünnepelni. 

A pünkösd héber elnevezése éppen erre a hét hétre utal, a sávuót szó jelentése ugyanis: "hetek". 

A mózesi törvény által meghatározott évenkénti ünnepkör maga is hét ünnepből állt, amelyből négyet tavasszal, hármat pedig
ősszel kellett ünnepelni. A tavaszi ünnepek sorában az első a niszán 14. napján – a mi időszámításunk szerint ez általában március-április fordulója tájára esik – ünnepelt pészach (pászkha, "húsvét") volt, amelynek középpontjában egy bárány feláldozása és az egyiptomi fogságból történő szabadulásról való megemlékezés állt. A pészach másnapján vette kezdetét a második tavaszi ünnep, az egyhetes "kovásztalan kenyerek ünnepe", melynek során csak kovász nélkül sütött kenyeret volt szabad fogyasztani. Ugyanezzel egy időben, a pészach utáni harmadik napon, azaz a kovásztalan kenyerek ünnepének második napján tartották az "első zsengék ünnepét", amelynek lényege az volt, hogy az árpa betakarítása ekkor kezdődött, és az első learatott kévéket be kellett mutatni Istennek a jeruzsálemi templomban, mielőtt az aratást – a kovásztalan kenyerek ünnepének elmúltával – folytatták volna.

Az első zsenge ünnepétől kezdték számítani a pünkösd ünnepéig a hét hetet (ezt az időszakot ezért az "ómerszámlálás" vagy "számlálás" néven emlegették), majd az ezek után következő első napon tartották meg az ünnepet. Ez alatt a hét hét alatt befejezték az árpa aratását, és közben – a szubtrópusi izraeli éghajlaton – beérett a búza is. A pünkösd a
búzaaratás megkezdésének ünnepe, amelyen, hasonlóan az árpa esetében lezajlott "eljáráshoz", a zsidó földművesek felvitték a jeruzsálemi templomba a búza első kévéit, hogy ezen az ünnepnapon a belőlük készített kenyérrel együtt felmutassák Istennek hálájuk kifejezéseként. Az aratást csak ez után volt szabad folytatni az ünnep elmúltával – a többi ünnephez hasonlóan ugyanis pünkösdkor sem volt szabad dolgozni. Őszig nem volt több ünnep, így a betakarításra lehetett koncentrálni: a pünkösd zárta le a tavaszi ünnepek sorát.

Fontos még megjegyeznünk, hogy a hét mózesi ünnep közül az első (pészach), az utolsó (sátrak ünnepe) és a középső (pünkösd) kiemelkedő jelentőségűek voltak abból a szempontból is, hogy ezeket nem volt szabad otthon megülni: minden zsidó férfinak fel kellett utaznia Jeruzsálembe, és ott közösen ünnepelni ("szent gyülekezés"). Mint erre az Evangéliumok is utalnak, a férfiak természetesen gyakran családjaikkal együtt jöttek a fővárosba, ezért ezen a három, úgynevezett "zarándokünnepen" Jeruzsálemben és környékén milliós nagyságrend? tömeg koncentrálódott, amely a városban, a környékén elhelyezkedő falvakban, valamint szabad ég alatt a környező "parkokban", gyümölcsösökben, földeken szállt meg (Jézus szokása szerint a Gat-Semané nev? olajfaligetben például). Az ünnep nagyságáról, forgatagáról még hívebb képet alkothatunk, ha elképzeljük, hogy a templom körüli hatalmas téren is elfért ugyan egyszerre mintegy százezer ember, de az egy napig tartó pünkösd ünnepe alatt a több százezer családfő mindegyikének be kellett jutnia a templomba, hogy első kévéit és kenyereit átadhassa a papoknak. A hálaadó nap során "előírt kötelezettség" volt az Isten előtti örvendezés, vigadozás, a vidám éneklés, zene és tánc, amely áthatotta az egész tömeget.

Teljesült kívánságok

Az ünneplés ez utóbbi elemét, az öröm őszinteségét fokozta a mózesi törvény egy csodálatosan bölcs rendelkezése, amelyről manapság kevesebb szó esik (Mózes 5. könyve 14:22–26). E parancsolat szerint a családfőknek a család egyéves jövedelmének egytized részét el kellett különíteniük az év során azzal a céllal, hogy azt a három zarándokünnep valamelyikén Jeruzsálemben az ünnep időtartama alatt magukra – és a család tagjaira – költsék: "és adjad a pénzt mindazért, amit kíván a te lelked: ökrökért, juhokért, borért és vidámító italért és mindenért, amit megáhít neked a te lelked, és egyél ott az Úrnak, a te Istenednek színe előtt, és örvendezzél te és a te házadnak népe". Mivel tehát ezt a parancsot valamelyik zarándokünnepen kellett teljesíteni a három közül, statisztikai alapon úgy becsülhetjük, hogy a pünkösd ünnepén jelen lévő milliós tömegnek mintegy egyharmad része egyúttal ezt a rendelkezést is gyakorolta: egyévi jövedelmének egytized részét egyetlen nap alatt (!) magára és családjára kellett költenie, mégpedig kifejezetten olyan dolgokra, amikre vágytak. A parancs ugyanis kétszeresen is megerősíti: "mindazért, amit kíván a te lelked… mindenért, amit megáhít neked a te lelked", és konkrét javaslatokat is tesz: ételek, bor és "vidámító ital" (!), valamint: minden egyéb.

Kérem a kedves Olvasót, számolja ki és képzelje most el azt, hogy családja egyéves teljes bevételének mennyi az egytized része – valamivel több, mint egyhavi jövedelme! –, és hogy ezt a fővárosba családjával felutazva egyetlen nap alatt önmagukra kell költeniük egy munkaszüneti napon! Gazdag reggeli, ebéd és vacsora egy jó szállodában, valamint bőséges bevásárlás a férjnek, feleségnek és a gyermekeknek: öltönyök, ruhák, ékszerek, használati cikkek – de csakis olyan, "amit kíván a te lelked" –, játékok stb. A "játszani is engedd szép komoly fiadat" bölcsességéből származó mózesi parancs egyet ír elő "szigorúan": hogy az egészet el kell költeni az ünnepen. Mindennek a célja pedig kizárólag az öröm felszabadítása: "és örvendezzél te és a te házadnak népe". Szemben a pogány ünnepek komor ünnepélyességével, a zsidó pünkösdöt Jeruzsálemben boldog gyermekek és feleségek zajos örvendezése, rájuk büszke, elégedett férjek és apák ragyogó arca fémjelezte. A Szentírás nem tiltja, hanem megbecsüli, tiszteli és segíti a természetes örömöket is – ha azok nem bűnös úton keletkeznek –, Salamon szerint "a megadatott kívánság életnek fája", azaz a nem bűnös, hanem természetes vágyak teljesülése valódi, értékes életet közvetít a személyiségnek, s ezt nem puritán módon megtagadni, hanem elfogadni kell, és Isten iránti hálával élvezni. Isten törvénye óriási bölcsességgel ezt a plusz öröm- és életforrást is felszabadította a zarándokünnepeken, és bízvást gondolhatjuk, hogy a tömeg ezen egyharmadának hangulata a többiekre is átragadt. A pünkösd tehát valódi, őszinte népünnepély, örömünnep, nem csak vallási kötelezettség volt.

A szabadság első hét hete

E fantasztikus nyár eleji nap mindezek mellett egy másik, felbecsülhetetlen jelentőség? eseményre való emlékezést is magában foglal. Ezen a napon szállt ugyanis le Isten tűzben, felhőben, kürtzengés és mennydörgések között a Szináj-hegyre, miután kiszabadította Izraelt az egyiptomi fáraó rabszolgaságából, és szólalt meg az egész nép füle hallatára, saját hangján, közvetítő nélkül közölve velük törvényének leglényegét, a Tízparancsolatot. Mózes 2. könyvének 19. fejezetének első verse szerint a kivonulás utáni harmadik hónap kezdőnapján érkeztek meg a hegy lábához. Egyiptomot niszán 14-nek hajnalán hagyták el, ezért a harmincnapos bibliai holdhónappal számolva ez 16+30+1, azaz 47 napot jelent. Ha feltételezzük, hogy Mózes előzetes "egyeztető" beszélgetése Istennel és a néppel igénybe vehetett egy-két napot, majd pedig az Írás szerint erre három nappal később hajnalban érkezett meg Isten jelenléte látványos módon hang- és fényjelenségek között a hegyre, hogy törvényt adjon az emberiségnek, akkor ez valóban a pészachtól számított 51-52. napon, azaz az első zsenge ünnepétől számítva tehát az ötvenedik napon történt. A zsidó nép ezért pünkösdkor az erkölcsi törvény egyetemes alapjainak letételét, ennek kimondhatatlan értékét is ünnepli mindmáig.

Isten Szináj-hegyi dicsőséges megjelenésére emlékeznek azzal is, hogy ezen a napon a Tízparancsolat mellett a próféták könyveiből azokat a részeket olvassák fel, amelyek Isten látható formájában megjelenő dicsőségének legplasztikusabb leírását tartalmazzák: "És látám, és ímé forgószél jött északról, nagy felhő egymást érő villámlással, amely körül fényesség vala, közepéből pedig mintha izzó érc látszott volna ki, tudniillik a villámlás közepéből…" – kezdi a dicsőség érzékletes és részletes leírását a felolvasott passzusban Ezékiel. (A teljes szöveget lásd: Ezékiel könyve 1:1–28, 3:12.) A másik részlet Habakuktól származik: "Isten a Témán felől jön, és a Szent a Párán hegyéről… Dicsősége elborítja az egeket… Ragyogása mint a napé…" (A teljes szöveget lásd: Habakuk könyve 2:20–3:19) Azt mondhatjuk tehát, hogy a pünkösdöt ünneplő zsidó tömeg Jeruzsálemben az aratásünnepi hálaadásnak, az éves jövedelem tizede magukra költésének, valamint az erkölcsi törvény létezésének túláradó öröme mellett elsősorban Isten jelenlétének kézzelfogható, érzékileg megtapasztalható, jelenésszer? megnyilatkozásairól emlékezett meg.

Mindezek rendkívül fontosak az ünnep újszövetségi üzenetének megértéséhez. De mielőtt ehhez hozzáfognánk, még egy dologgal foglalkoznunk kell: a hetes szám jelentésével, amelynek fontosságára maga az ünnep héber neve – "hetek" – hívja fel a figyelmünket. A héber nyelvben maga a "hét" számnevet jelentő szó gyöke közös a "jóllakottság"-ot, "telítettség"-et jelentő szó gyökével. Ez a szám tehát mindig valamilyen valóság beteljesedettségére, teljességére utal. Személyes véleményem szerint az, hogy a Szináj-hegyi törvényadás hét héttel (kétszeresen megerősítve szerepel a teljességet jelentő hetes szám!) az Egyiptomból való szabadulás után történt, a szabadság kiteljesedésére utal. Konkrétan arra, hogy csak szabad ember képes valóban erkölcsös emberré válni. Ezért Isten először megszabadította Izraelt a rabszolgaságból, anélkül, hogy előbb erkölcsi parancsokat adott volna neki. Nem Izrael erkölcsi értékeiért cserébe szabadította meg, hiszen lehetetlen, hogy egy rabszolga, egy szolgalelk? ember hiteles erkölcsi lénnyé válhasson – hanem fordítva: ingyen kegyelemből, érdemek nélkül tette szabaddá, majd teljesen szabaddá (ez tehát a hétszer hét nap szabadság üzenete), hogy ezután, a törvényadás által, jóvá is válhasson. Ezért a Tízparancsolat sem egy paranccsal vagy tiltással kezdődik, hanem egy ténymegállapítással: "Én az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomból, a rabszolgák házából." És ezt követi csak az első parancs: "Ne legyenek neked idegen isteneid előttem." Számomra a pünkösd a kiteljesedett szabadság ünnepe is, amely minden igazi, hiteles emberi erkölcs egyetlen lehetséges alapja.

A szív törvénye

A pünkösd a kereszténység számára is az egyik legnagyobb ünnep. Jézus Krisztus a pészach ünnepén áldozta fel önmagát húsvéti bárányként az egész emberiség bűneiért, hogy a világ-Egyiptom rabszolgaságából, a bűn-fáraó kegyetlen uralma alól mindenkit felszabadítson, aki e bárány vérének oltalma alá helyezi otthonát. A harmadik napon, éppen az első zsengék ünnepén támadt fel a halálból. Ötven nappal később pedig, a pünkösd ünnepén szállt le "a másik Vigasztaló" a mennyből az apostolokra: a Szentlélek (Szent Szellem).

Jeruzsálem a "hetek" ünnepének fentebb leírt módon való megünneplésében forgolódott, amikor délelőtt kilenc órakor a Szent Szellem megérkezett. A városban milliós nagyságrend? tömeg koncentrálódott, az Apostolok cselekedetei 2. részében leírt beszámoló szerint nemcsak Izrael, hanem az egész római birodalom területéről, sőt azon kívülről is érkeztek zsidók az ünnepre, ahogy ez lenni szokott. A "megadatott kívánságok" életadó öröme, a búzatermésért Istennek adott hála, a zene, éneklés és tánc, a szabadság eszménye és az erkölcsi törvény létezése felett érzett öröm, az Isten dicsőségének látható megjelenéseiről való megemlékezés izgalma, és magának az ünnepnek, az ideutazásnak, az összegyülekezésnek, az ismerősök találkozásának, a templom és az istentisztelet pompájának és tisztességének, az áldozatbemutatásoknak az élménye előkészítették a "hangulatot" Isten Szellemének az érkezéséhez, amely egyes bibliakutatók és történészek szerint nem magánháznál, hanem a templomtéren gyülekező százezres sokaság között játszódhatott le.

A jelenség sok tekintetben hasonlított, és párhuzamba is állítható a Szináj-hegyi eseményekkel. 

A Szentlélek isteni személyisége "kettős tüzes nyelvek" formájában, erős szélzúgáshoz hasonló hang kíséretében szállt le Jézus tanítványaira, akik, miután "megteltek Szent Szellemmel", új nyelveken kezdtek szólni, úgy, hogy a körülöttük lévő, különböző anyanyelv? zsidók valamennyien a saját nyelvükön hallották, amint a tanítványok Isten dolgait hirdetik. Ebben az időszakban széles körben élt a zsidó népben az a hagyomány, amely szerint a Szináj-hegyi törvényadáskor a Tízparancsolatot Isten egyszerre hetven nyelven mondta el, a szózat egyszerre szólt a hetven nemzet nyelvén. Egészen biztos, hogy a szintén a régmúlt eseményre emlékeztető tűz- és hangjelenségre egybetóduló sokaság a sok-sok nyelven egyszerre felhangzó "igehirdetésről", dicsőítésről a hetven nyelven szóló törvényadásra asszociált. A párhuzam helyes is, Pál apostol is összekapcsolja a kettőt, a Szentlélek eljövetelekor valóban törvényadás is zajlik a megérintett ember szívében: míg a régmúltban Isten az erkölcsi törvényt kőtáblákra véste, és kívülről állította az ember elé követelményként, addig a Szent Szellem azért jött, hogy "a szív hústábláira" (Korinthosziakhoz írt 2. levél 3:3) vésse be Isten akaratát, hogy így azt ne külső követelményként, kényszerből, hanem belső parancsként, szabadon élhessük meg. Ugyanitt Pál arra is utal, hogy a Szent Szellem hozza el a kiteljesedett szabadságot is: "Az Úr pedig a Szellem; és ahol az Úrnak Szelleme, ott a szabadság." (17. vers) Ami pedig az aratást illeti: Péter akkor és ott elmondott prédikációjával kezdődött meg a Szentlélek erejében zajló keresztény igehirdetés, az emberiség Istenhez hívásának máig tartó világtörténelme, amelyet Jézus gyakran hasonlított aratáshoz. 

A különösen viselkedő tanítványokról azonban egyeseknek más is eszükbe jutott: "Mások csúfolódva mondának: Édes bortól részegedtek meg." (Apostolok cselekedetei 2:13) Itt egy pillanatra visszautalnék a fentebb már idézett ószövetségi parancsolatra: a három zarándokünnepen, így többek közt pünkösdkor is az éves bevételük egytized részét magukra költőket Isten Igéje – számunkra talán ma meglepő módon – arra is felszólította, hogy "bort és vidámító italokat" is vegyenek, azzal is növelve örömüket. Amíg az emberiség nem rendelkezett a Szent Szellem befogadásának lehetőségével, úgy tűnik, Isten bölcsebbnek látta, ha néha akár ezen az áron, a megrészegülés árán is kilépteti az embereket a megszokott hétköznapi sivárságból egy eksztatikusabb létezés felé, mint hogy az Istennel való kapcsolatuk csak egy szigorú, színtelen, érdektelen, rigid fegyelmezettségen alapuló engedelmességi viszony legyen. A Szent Szellem eljövetele után azonban az Újszövetség már szigorúbban kezeli ezt a kérdést, nem engedi meg a hívőknek, hogy örömszerzés céljából alkoholt fogyasszanak. A szigorításnak azonban megvan a szilárd alapja, amely így nem megfosztja az embert a boldog élethez nélkülözhetetlen eksztázis lehetőségétől, hanem biztosítja az igazi eksztázist, kilépést önmagunk korlátai közül, az igazi "megrészegülést", amelynek a régi csak "árnyéka és előképe" volt: "És meg ne részegedjetek bortól, amiben kicsapongás van, hanem teljesedjetek be Szent Szellemmel…" (Epheszosziakhoz írt levél 5:18)

Chag szameach – szól az ilyenkor szokásos köszöntés: Vidám ünnepet!

(a szerző teológus)

Olvasson tovább: