Kereső toggle

Új tendenciák a 21. században

A kereszténység négy ága

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"Barátim, népem fáradt, menhelyet kér. Tán a kereszténység fővárosában nem kér hiába" – kiált oda "Az ember tragédiája" konstantinápolyi színében Ádám a várfalról rá és keresztes hadára lenéző bizánciaknak.

"Kérdés, nem vagy-e eretnekségben, rosszabb a pogánynál"– válaszolják az eretnekkérdés végleges megoldásán – az eretnekek fizikai kiirtásán – fáradozó, teológiailag
kifinomult ízlés? bizánciak a megfáradt vándornak, Ádámnak, aki a kereszténységen kívül lévő pogányok gyilkolásából tér vissza.Madách érzékenyen ragadja meg azt a nagy vitát, amely a kereszténység irányzatai között az egész egyháztörténet során szüntelenül zajlik. E nagy, üdvösségről folytatott vitáknak – amelyekbe előszeretettel vonták be a világi hatalmat – hangneme kérlelhetetlen. A középkor és kora újkor során a perlekedő vallások (a római katolicizmus, a keleti ortodoxia és a protestantizmus) némelyike időről időre a csatatereken is megpróbált ellenfelének fölébe kerekedni. Szigorúbb értelmezések szerint viszont a spirituális vita csak az emberek, társadalmak nyers leuralását volt hivatott elleplezni.

Magyarországon a 20. századi diktatúrák hatékonyan zárták el társadalmunkat attól, hogy a világról és benne a modern kereszténységről hiteles képet alkosson. A kereszténység különböző irányzatait gyakran a véleményformálók is ellenőrizetlen információk alapján, és nem ritkán felekezeti elfogultságtól sem mentesen közelítették meg. Ráadásul a század folyamán felgyorsuló vallási és hitmozgalmi folyamatok átrendezték világunk vallási térképét. 



Római katolikusok 1 milliárd hívő



Pünkösdi–karizmatikusok 540 millió hívő



Protestánsok 433 millió hívő



Ortodoxok 220 millió hívő

A három fő keresztény irányzat mellett létrejött egy új: a pünkösdi–karizmatikus mozgalom, amely a kereszténység évtizedek óta legdinamikusabban növekvő ágazata, és mára az egész világon jól látható méretekben jelen van. Egyes becslések szerint a római katolikus irányzat után a pünkösdi–karizmatikus mozgalomhoz tartozik a legtöbb keresztény hívő. A mozgalom 1900-ban még szinte a semmiből indult, 1987-re az összkereszténység 21 százalékát tette ki, és növekedése azóta is exponenciális jellegű.

A továbbiakban a négy fő irányzatról, összekapcsolódó, viharoktól sem mentes történetükről és mai szerepükről szólok.



A római katolicizmus



A világon közel egymilliárd római katolikus él. A római katolikusok bonyolult hierarchiájú rendszerbe szervezetten gyakorolják hitüket. Valamennyien megegyeznek a pápa főségében, a Vatikán fennhatóságában. A pápa a római katolikus felfogásban Krisztus helytartója, Péter apostol utódja, az egyház látható feje. Az egyház és vezetője eredetéről vallott felfogásuk meghatározza a római katolikusok viszonyát a kereszténység más részeihez, illetve a társadalmi berendezkedéshez és az állami tekintélyhez. Mivel a római katolicizmus hiszi és állítja magáról, hogy Jézus Krisztus egyetlen igazi egyháza, nem bánik egyenlőként más keresztény irányzatokkal, mert ezzel identitásának lényegét veszélyeztetné. A kereszténység más irányzatai közül a keleti ortodox keresztényeket kiszakadtaknak, a protestánsokat eretnekeknek bélyegezte egészen 1965-ig, a II. vatikáni zsinatig, amikor először nevezték őket "elszakadt testvéreknek".

Ugyancsak identitásából származik a katolicizmus másik alapvető jellegzetessége, hogy eszméinek hirdetéséhez kezdettől – de különösen Ágoston óta – felhasználhatónak tartotta az államhatalmat, illetve jogot formált a helyes társadalmi és állami berendezkedés meghatározására.

A római katolicizmus tanítása egyaránt alapszik a Biblián, a kora középkori egyház dogmatikus örökségén, a történelmi hitvallásokon, a zsinatok határozatain, valamint a keleti és nyugati egyházatyák tanításain. Fontos megkülönböztető jegye a római katolicizmusnak és az ortodoxiának, hogy – szemben a protestantizmussal – különleges tekintélyt tulajdonítanak egyházi hagyományuknak.

A 19–20. században fogalmazódott meg három doktrína, amelyek elkülönítik a római katolicizmust a kereszténység többi irányzatától: a pápa tévedhetetlensége, Szűz Mária szeplőtelen fogantatása és testben való mennybemenetele. Ezek egyike sem a Szentírás kinyilatkoztatásán alapszik.

A római katolikus vallásgyakorlat központja a mise, amely felfogásukban Jézus Krisztus áldozatának megismétlését jelenti, szemben a Szentírás kinyilatkoztatásával, amely Jézus Krisztus áldozatát egyszerinek, tökéletesnek és megismételhetetlennek mondja. A mise középpontjában az átlényegített kenyér, az oltáriszentség imádása áll. 

A római katolikus és a keleti ortodox tanítás számos kérdésben megegyezik (például: hét szentség, mint Isten kegyelmének csatornája).



A keleti ortodoxia



Az ortodoxok száma napjainkban mintegy 220 millió. A római katolicizmus és a keleti kereszténység elkülönülése a 4. és 5. században kezdődött, és a teológiai különbségeken túl a Római Birodalom felbomlásakor zajló hatalmi harc is befolyásolta. A különállás az 1054-es egyházszakadással (szkizma) vált véglegessé, amikor az egyházak egymást kölcsönösen kiközösítették. A szakadás tanbéli oka az úgynevezett filioque vita volt: míg a római katolicizmus azt állítja, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól, addig a keleti ortodoxia azt tanítja, hogy csak az Atyától származik.

Konstantinápoly patriarchája nem a keleti pápa, hanem csupán "első az egyenlők között". Az ortodoxiához tartozó minden nemzeti egyház autonóm, ezért ez a vallás közelebb áll az egyes nemzetekhez, kultúrájukhoz, nyelvükhöz, mint a római rítusú kereszténység. A keleti ortodoxia jellemzően nemzeti egyházakat, felekezeteket hozott létre. Az egyház és az állam kapcsolata keleten a nyugati fejlődéstől eltérően alakult: míg a keleti egyház időnként már-már csak puszta eszközzé vált a nemzeti politika, államvezetés kezében, addig a nyugati egyház megkísérelte leuralni az államot.

A keleti ortodoxia tanítása a Szentíráson túlmenően az egyházi tradíción, az első hét egyetemes zsinat tanításán és az ókori hitvallásokon nyugszik. A bizánci liturgia eltér a latintól abban, hogy házasok is lehetnek papok, és a laikus hívek két szín alatt áldozhatnak. Ez a vallás nagy hangsúlyt helyez a kezdetei óta változatlan rítusaira, a szigorú szabályok betartásával készített ikonok imádására, amelyek több mint másfél ezer éve változatlan ábrázolásmódjukkal állandó és zárt vallási világról árulkodnak, melyben nem szabad újragondolni a teológiát, érinthetetlen a hagyomány.

A keleti ortodoxia nem világjelenség, befolyása elsősorban Kelet- és Dél-Európára terjed ki. Ortodoxoknak nevezik magukat azok a kisebb keleti egyházak is, amelyek a Krisztus természetéről folytatott 5. századi viták során elkülönültek a kereszténység akkori többségétől, így a kopt, az etióp, a szír és az örmény keresztények.



A protestantizmus



A középkori valdensek, lollardok, valamint John Wycliff és Husz János előreformációs mozgalmai után a kereszténység harmadik fő ágazataként a protestantizmus a 16. században lépett színre. A később különféle felekezetekbe szerveződött protestáns mozgalmak igyekeztek megtisztítani a kereszténységet az Isten Igéjétől elszakadt középkori gyakorlatoktól. A reformáció elindulásának közvetlen oka az volt, hogy a modern szóval "pszichobiznisznek" nevezhető római katolikus visszaéléseket, amelyekkel vásárt űztek a keresztény tömegekből (például a búcsúcédula-árusítás gyakorlatát), a reformátorok határozottan elvetették. Közös jellemzője a protestáns irányzatoknak a katolikus mise elutasítása.

A római katolicizmus és a keleti ortodoxia egyházi tradícióikat, a "szent hagyományokat" a Szentírás mellett, sőt, még azzal ellentétben is vallási tiszteletben részesítik (például a halott szentek kultusza, az ereklyekultusz, a mise vagy képimádás). A protestánsok ezzel szemben visszatérést hirdettek a teljes bibliai kinyilatkoztatáshoz, a Szentírást újra a legfontosabb döntőbírónak tekintették a hit, az erkölcs és a gyakorlati keresztény életvitel kérdéseiben.

A protestáns reformáció legnagyobb hatású alakjaként ismert Luther és követői a lutheránusok (evangélikusok) teológiájában a központi gondolat az Isten kegyelméből, a hívő hite általi megigazulás.

A Lutherrel egy időben fellépő korai baptista mozgalmak (akiket ellenfeleik általában anabaptistáknak, vagyis újrakeresztelőknek neveztek) csak a hit tudatos és személyes felnőttkori megvallásával egybekötve tartották valós hatásúnak, újjászületést eredményezőnek a vízkeresztséget. Elutasították a csecsemőkeresztséget, és vallották, hogy az egyén szabadon dönthet egyháztagságáról.

A protestantizmus másik korai irányzata a református (reformált vagy "kálvinista") egyház, amely a Bibliához, mint egyedüli tekintélyhez még az evangélikusoknál is szigorúbban ragaszkodott. Hangsúlyozta az abszolút (vagy eleve) elrendelés tanítását, mely szerint Isten egyeseket örök életre, másokat örök kárhozatra ítélt. Kálvin tekinthető a szesszacionizmus (megszűnéselmélet) újkori úttörőjének is, aki felelevenítette Ágoston nézetét, amely szerint a csodák, természetfeletti események kora teljességgel lejárt az apostoli idő után, ezért a Szentlélek egyetlen munkája az, hogy az egyéni lelkiismeretben tanúságot tesz a Biblia igazságáról. A szesszacionizmus miatt a kálvinisták minden bibliai jelleg? természetfeletti eseményt, csodát, isteni gyógyítást, démonoktól való szabadulást az okkultizmus kategóriájába soroltak, emiatt szembe kellett nézniük hitéletük kiüresedésével és megmerevedésével. 

A Kálvin tanítását követő felekezeteket a kontinensen (Hollandia, Németország, Franciaország, Svájc és Magyarország) reformátusnak (reformáltaknak) hívják. Angliában és az Egyesült Államokban nevük szervezeti felépítésükből származik, presbiteriánusoknak hívják őket. A református protestantizmus az egyház és állam kapcsolatát sajátosan értelmezi: az Isten akaratát hirdető egyháznak befolyásolnia kell a világi kormányzatot. Kálvin befolyása a genfi városi tanácsra, az angol puritán egyház teokratikus jellege Oliver Cromwell protektorátusa alatt, illetve az amerikai puritánok államalkotó tevékenysége az észak-amerikai gyarmatokon ennek a teokratikus felfogásnak a gyümölcsei. A református tradíció nagy jelentőséget tulajdonított az egyháztagok erkölcsi feddhetetlenségének.

A protestantizmus a kontinensről hamarosan átterjedt Nagy Britanniára, ahol a 17. századra az angol nemzeti egyház, az anglikán mellett más, virágzó felekezeti közösségek jöttek létre. Csak a nagyobbakat említve: presbiteriánusok, puritánok, kvékerek, majd a 18. században fellépő metodisták, akik különösen a Jézus Krisztus iránti személyes elkötelezettséget és a közösség erkölcsi tisztaságát hangsúlyozták. Ezekből a protestáns tömegekből került ki az Észak- Amerikát benépesítő telepesek zöme.

2001-es adatok szerint a protestánsok – közéjük számítva a 81 millió anglikánt – összesen mintegy 433 millió hívet számlálnak. Ezen belül a lutheránusok számát 84,5 millióra, a reformátusokét 70 millióra, a presbiteriánusokét 48 millióra tehetjük, a baptisták mintegy 70 millióan vannak, a metodisták számát 50 millióra becsülik.

Ma a kulturális, gyakorlat- és tanításbeli határok a felekezeti határokat átlépve inkább a protestantizmus liberális, illetve konzervatív ágai között húzódnak. Sokféle reakciót váltott ki keresztény körökben a "modernista kereszténység" 19. századi felemelkedése, és nyomában a bibliakritika és a liberális teológia térhódítása, amelyek a kereszténység alapjait, "fundamentumait" is igyekeztek felszámolni. E nézetekkel szemben a legerősebb ellenvélemény az Egyesült Államokban jelentkezett, ahol 1910-től kezdődően protestáns teológusok könyvsorozatot jelentettek meg The Fundamentals: A Testimony to the Truth (Alaptételek: bizonyságtétel az igazságról) címmel, amelyben a kereszténység alapvető (fundamentális) igazságait rögzítették, köztük a Biblia teljes szövegének hitelességébe és tévedhetetlenségébe vetett hitet. Az 1920-as évektől ellenfeleik pejoratív tartalommal "fundamentalistáknak" hívták őket. A kifejezést a ma használatos szerteágazó értelemben 1970 után kezdték alkalmazni más vallásokhoz tartozó – általában erőszakos – mozgalmakra.

A protestáns fundamentalizmust jogosan éri az a kritika, hogy a Szentíráshoz való visszatérés tartalmában pozitív, de önmagában nem elégséges, mivel negatívvá válhat, ha figyelmen kívül hagyja azt az újszövetségi tanítást, hogy "a bet? öl, a Szellem az, amely megelevenít", a kereszténység nem szakadhat el az Írás bet?it ihlető Szellem követésétől. 

A protestáns fundamentalistákra hatást gyakorolt a kálvinizmus szesszacionizmusa, így sokan nem hisznek abban, hogy korunkban természetfölötti események, bibliai csodák, isteni gyógyulások és démonűzések történhetnek. Ez különbözteti meg őket legélesebben a kereszténység negyedik nagy irányzatától: a pünkösdi–karizmatikusoktól. 



A pünkösdi - karizmatikus mozgalom

Megtartva a protestáns megújulás eredményeit és vallva a teljes írás Istentől ihletettségét és tévedhetetlenségét, a mozgalom továbblépett a "bet? szolgálatából" a "Szellem szolgálata" felé. Az irányzat legfontosabb célja, hogy a kereszténységnek visszaadja eredeti tartalmát, helyreállítsa a természetfelettibe vetett hitet, és a kereszténységet spirituálisan felemelje. Emiatt a megtérés mellett nagy hangsúlyt helyez az úgynevezett karizmatikus élményekre, ezen belül is a Szentlélekkel való betöltekezésre. Egyaránt elutasítja és meghaladja mind a bibliakritikus és liberális teológiát valló irányzatokat, mind a protestáns fundamentalisták felfogását. Az utóbbiak és a kálvinisták szesszacionizmusát vallásos mezbe bújtatott materializmusnak tekinti.

A pünkösdi–karizmatikus mozgalom a 20. század első évtizedében kezdődött, mára követőinek számát egyes kutatások 540 millióra, mások 650 millióra becsülik. Ez az irányzat – ellentétben a Magyarországon időnként hallható vélekedésekkel – nem a protestantizmus egy szektája, hanem a kereszténység történetének legdinamikusabban, nemzeti és felekezeti határokon átívelve növekvő ágazata, amelynek terjedése mára a világ kereszténységének minden részét elérte. A Földön ma minden negyedik keresztény pünkösdi–karizmatikus.

A legjelentősebb pünkösdi gyülekezetek Ázsiában, Latin-Amerikában és Afrikában vannak, Európa egyik legnagyobb neopünkösdi-karizmatikus egyháza a magyarországi Hit Gyülekezete. A pünkösdi–karizmatikus mozgalomhoz sorolnak olyan egyházakat, amelyek elsősorban pünkösdinek definiálják magukat, és olyan gyülekezeteket is, amelyek pünkösdi–karizmatikus jegyekkel rendelkeznek, de más felekezetűnek vallják magukat, és más egyházak keretein belül működnek.

Olvasson tovább: