Kereső toggle

Újabb szenzációs bibliai régészeti felfedezés?

Kő kövön

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hétfőn a Haarec cím? izraeli napilap címoldalon közölte annak az óhéber feliratnak a fényképét, amely állítólag Jóás király korából származik. Ha a lelet valódi, egyértelm? bizonyítékul szolgál arra, hogy az i. e. 10. században Salamon által épített jeruzsálemi Templom nagyon is valóságos épület volt: Jóás ugyanis arról számol be a kövön, hogy az akkor már csaknem kétszáz éves épületet felújíttatta. A tudósítás egyébként megfelel a Biblia közléseinek, s így hitelesítő erej? történeti bizonyítékként lehet a Szentírás szövege mellé állítani. A történelmi múlt iránt oly érzékeny országban, Izraelben, máris nagy vihart kavart a felirat közlése.

Az elmúlt napokban többször is kénytelen voltam az eső elől taxival visszamenekülni a jeruzsálemi Albright Régészeti Kutatóintézet védelmet és kényelmet nyújtó falai mögé. Ha a sofőr történetesen arab származású volt – rendszerint így esett –, mindig nekem szegezte a kérdést: miért is foglalkozom én történelemmel? A jeruzsálemi óváros falai előtt elsuhanó taxiban ez a kérdés félreérthetetlen üzeneteket hordoz. Először is: kinek a történelmét tanulmányozom én? A musz-limokét, a zsidókét vagy a keresztényekét? Másodszor: mire használom a tudományomat; lefordítva: melyik előbb említett vallásfelekezet/népcsoport érdekében, és melyikkel szemben fogalmazom meg saját történelmemet? S végül, de nem utolsósorban: hogy viszonyulok a Templomhegyhez, amely az előbb említett három felekezet közül kettőnek: a zsidónak és a muszlimnak egyaránt fontos, sőt, a legfontosabb vallási hely. Mikor aztán – egy izraeli arab taxisofőr angol szókincsét felhasználva – nagy nehezen megpróbálom elmagyarázni, hogy a történelem egy: az, ami a múltban megtörtént, és ami egyszer s mindenkkorra megváltoztathatatlan. Csak a vallás és a politika képes zsidó, keresztény vagy muszlim történelemben gondolkodni, és gondolkodtatni. A történész azt az egyet keresi, ami valóban megtörtént a múltban. Erre már általában fejcsóválás és csendes kuncogás a válasz a sofőr részéről: "ravasz, nagyon ravasz" – gondolja magában –, s miközben kikecmergek az autóból az intézet előtt, még mindig azt vizsgálja rajtam, hogy vajon zsidó, keresztény vagy muszlim történész vagyok-e? 



Harc a múltért 



Az elmúlt években Magyarországon is tanúi lehettünk annak, milyen az, amikor a politika harcba indul a múlt kisajátításáért. Ez a harc Izrael földjén kétezer év óta szüntelen dúl, és valljuk be őszintén, minden érdekelt fél minden eszközt igénybe vesz annak érdekében, hogy ez a kisajátítás minél teljesebb és minél visszafordíthatatlanabb legyen. A harc központjában Izrael földje, közelebbről Jeruzsálem, még közelebbről egy három-négy futballpálya nagyságú terület áll, amit a zsidók Har Habajitnak, azaz a "Ház hegyének", az arabok pedig Harám as-Sarifnak, azaz "nemes szentélynek" hívnak. Ez a Templomhegy.

A Biblia tudósítása szerint a Templomot a Kivonulás után 480 évvel (időszámításunk előtt kb. a tizedik század közepén) Salamon építtette. Az Első Templomnak is nevezett hatalmas épületet i. e. 586-ban Nabúkadneccár újbabilóni uralkodó csapatai rombolták le, majd a zsidók hetven év elteltével újra felépíthették, ezúttal Kürosz perzsa fejedelem engedélyével. A Második Házat az edomita származású, roppant gazdag Nagy Heródes építtette át (az i. e. 19-ben megkezdett építkezés mintegy hatvan évig tartott), majd a római Titus csapatai rombolták le i. sz. 70-ben, ezúttal véglegesen. A Templomhegyet azóta a rómaiak, a bizánciak, az musz-lim-arab Umajjádák, Abbászidák, Fatimidák, a római katolikus Templomos lovagok, a muszlim mamelukok, oszmán-törökök, majd a 20. században az angolok és a jordániaiak birtokolták. Az 1948-ban függetlenné vált Izrael állam 1967-ben, a "hatnapos háború" idején ejtőernyőseivel elfoglalta, majd hatalmas nemzetközi nyomásra egy hét leforgása alatt visszaszolgáltatta a jordániai Waqf-szervezetnek, amely azóta is kézben tartja.

Érthető, ha az iszlám Mekka és Medina után harmadik legszentebb helyének tartott Templomhegyen hosszabb-rövidebb megszakításokkal ezer év óta uralkodó arabok hevesen tagadják, hogy a zsidóknak bármi közük volt a Harám as-Sarífhoz. A Korán ugyan nemhogy a zsidó Templomot, de még Jeruzsálemet sem említi, de egy hith? muzulmán számára a Korán kinyilatkoztatása maga a Történelem, s amiről a Korán nem tesz említést, az nem létezik. A zsidók viszont a hurbán (a Második Templom lerombolása) után több értelemben is "falon kívül rekedtek". A Templomhegy valóságos falai – amelynek Heródes által épített hatalmas alapkövei ma is világosan látszanak – nemcsak a saját bibliai történelmükbe való visszatérés lehetőségét zárják el egyelőre előlük, hanem azt is, hogy ezt a történelmet a modern történeti kutatás módszereivel feltárják. A Templomhegy jelenlegi tulajdonosai (a jordániai Wakf-szervezet) ugyanis minden lehetőséget elzár a kutatások elől. Sőt, erős a gyanú, hogy a terület zsidó múltjára vonatkozó emlékeket szisztematikusan pusztítják. 2000-ben a Harám egyik föld alatti építményéhez hatalmas, széles lépcsőket építettek, becslések szerint több ezer köbméter földet kiemelve és ismeretlen helyre szállítva onnan. Szakemberek nem vizsgálhatták át a kitermelt földet és törmeléket, amellyel együtt minden bizonnyal értékes régészeti leletek is elpusztultak.



"…kijavíttattam a Ház romlásait…"



Az ismeretlen helyről származó, rejtélyes módon felbukkant és hétfőn a sajtóban megszellőztetett lelet akár a Waqf 2000-ben történt "ásatásából" is származhat. A felirat körüli misztikumot azonban tovább növeli, hogy egyelőre nem tudni, kinek a birtokában is van a kő jelenleg. A sajtóban mindössze annyi információ jelent meg, hogy az értékes műkincs "magántulajdonban van".

Nézzük ezek után, miről is szól maga a felirat. A felső részén letört, peremes kőtáblán óhéber írással és óhéber (bibliai) nyelven írt következő szöveg olvasható: "Jóás, Akházia fia, Júdea királya. És én megtettem a [—-] Mikor a földről, a sivatagból és Júdea minden városából származó férfiak nagylelkűsége betelt, adtam megszentelt pénzt, hogy vásároljanak faragott köveket, ciprusfákat, és rezet, [és megparancsoltam] a férfiaknak, hogy végezzék el a munkát hűséggel. És kijavíttattam a Ház romlásait, és a körülötte lévő falakat, és az emeleteket, és a kerítéseket, és a csigalépcsőket, és az üregeket, és a kapukat. És ez a nap legyen bizonyság arra, hogy a mestermunka kiállja a próbát. Az Úr áldja meg az ő népét!"

Amennyiben a felirat valóban eredetinek bizonyul, nemcsak annak adja kétségbevonhatatlan történeti bizonyítékát, hogy a 9. század végén uralkodó Jóás történeti szereplője a Bibliának (ezt asszír források már régebben megerősítették), hanem annak is, hogy az Első Templom valóban létezett, sőt annak a Királyok könyvében lejegyzett renoválása is hiteles történeti esemény (lásd keretes szövegünket). Hogy mi ennek az igazi jelentősége? Azoknak, akik eddig is történeti tényként fogadták el a Biblia tudósításait, még nagyobb megerősítést jelent bibliai hitükben vagy vallásos meggyőződésükben. Azok számára viszont – és ezeknek száma sem lebecsülendő –, akik nem hittek abban, hogy az Első Templom valóban ott és akkor állt, ahol azt a Biblia mondja, eddigi nézeteiket gyökeresen felül kell vizsgálniuk. 



De hol állnak a történészek?



Legjobb esetben középütt. Nem mintha egy történész nem lehetne hívő, vagy éppen agnosztikus, hanem mert a történelem elsősorban olyan szakma, melynek megvannak a maga évszázadok alatt kialakult, mára kifinomodott módszerei és technikai eszközei, amelyekkel a múlt fennmaradt emlékeit – egyebek mellett a feliratokat – kutatja. 

A kifinomult szaglású történész orrát jelen esetben több "gyanús illat" is csavarja. Először is: az előkerülés körülményei tisztázatlanok. Kőből készült emlékeket jelenleg semmilyen tudományos módszerrel nem lehet pontosan datálni (a vitatott érték? úgynevezett "szénizotópos módszer" csak szerves anyagok esetében alkalmazható), ezért az ilyen típusú maradványok kormeghatározása egyes egyedül attól függhet, hogy egy ásatáson milyen egyéb, kormeghatározó leletek (pl. pénzérmék, edények stb.) kerülnek még elő. A követ fedő "patina", vagyis az évszázadok alatt rárakódott földréteg azonban vizsgálható. A Haarec közlése szerint ezt meg is tette az izraeli Geological Survey Institute (Földtani Kutatóintézet) – és mint egy mai tanácskozáson elhangzott a Héber Egyetem felirattani szemináriumán –, az eredmény az i. e. negyedik és második század közötti időszakra esett. Ez azonban fél évezreddel későbbi, mint Jóás kora! 

Ezek után nézzük magát a szöveget. A feliratok kutatása ma külön tudományág (epigráfia), amelynek szintén megvannak a maga kifinomult szabályai. Ezeket a történeti nyelvészet eredményeivel kombinálva, ugyancsak véleményt formálhatunk a felirat keletkezéséről. A mai rögtönzött tanácskozáson Axel Knauf hebraista vetette fel azt, hogy a betűk szárai furcsán eltérő szögben állnak, ami legalábbis arra utal, hogy meglehetősen ügyetlen vésnök lehetett, aki ezt a fontos királyi feliratot kőbe véste. Tekintettel a kő és az elhelyezés fontosságára (feltéve, ha azt a Templomban állították ki), ez felettébb gyanús! Az összes ilyen korú királyi felirat (amiből nem sok van), rendkívül precízen lett kőbe vésbe. De "baj van" a szöveggel is, amelyben olyan szavak is előfordulnak, amelyeket Jóás korában nem így írtak és ejtettek (például a nép szót az utolsó sorban). Knauf ezzel a lesújtó, sommás véleménnyel zárta érvelését: "A felirat egy Amerikában végzett, másod-harmad osztályú régész alkotása."

Van azonban még egy fontos – és biblikus – szempont, amely a felirat valódiságának ellentmondani látszik. A mózesi törvény többször is határozottan megtiltotta az izraeli királyoknak, hogy emlékműveket, vagyis (feliratos) oszlopokat állítsanak. E helyt csak a Deuteronomium tiltását idézzük: "Oszlopot se emelj magadnak, amit gyűlöl az Úr, a te Istened". A Bibliában mindössze két kivételt olvasunk ez alól: Saulét és Absolonét. Izrael első királyáról az szerepel Sámuel első könyvében, hogy az amalekiták legyőzése után "Kármelbe ment és emlékoszlopot állított magának"; Dávid fiáról pedig azt jegyezte fel Sámuel második könyve, hogy "Absolon pedig vett és még életében emelt magának emlékoszlopot, amely a király völgyében van. Mert ezt mondta: nincs nekem oly fiam, akin az én nevemnek emlékezete maradhatna; azért az oszlopot a maga nevéről nevezte el". A Biblia mindkét eseményt annak illusztrálására szánja, hogy bemutassa: a tragikus véget ért királyt, illetve trónbitorlót saját törvényszegéséért sújtotta Isten szigorú ítélete. Bár Jóás felirata nem kifejezetten dicsekvő hangvételű, sőt inkább a nép nagylelkűségét és a mesterek tudását emeli ki, mégsem valószínű, hogy egy olyan istenfélő király, mint a Jójáda pap gyámsága alatt álló Jóás, ilyen királyi építési feliratot akart volna felállítani a Templomban. 



Cui prodest?



Kinek az előnyére szolgál? Így szól a klasszikus kérdés a bíróságokon, amely a bűncselekmény indítékaira igyekszik rámutatni. Ha azzal vádolunk egy Jóás-korabeli feliratot, hogy az nem eredeti, akkor ezzel azt mondjuk, hogy valaki hamisította. Ha pedig az a valaki ilyen cselekedetet visz végbe, megfelelő indítékkal kell rendelkeznie.

De kinek állhatott érdekében az, hogy ilyen hamisítást elkövessen? A válasz egyszer?: a műtárgy-kereskedelemnek. Igaz, ezeket a kiemelt jelentőség? történeti emlékeket általában hiába is keresnénk a Christie\'s vagy a Sotheby\'s aukciós cégek katalógusaiban, mivel főként múzeumok harcolnak értük. Közismert, hogy a kaliforniai Paul Getty Museum megnyitása után szinte tökéletes hamisítványok ezrei lepték el a műtárgypiacot, mert az 5 milliárd dollár alaptőkével alapított (!) Getty számára gyakorlatilag nem létezett határ: évi 200 milliót kötelezően el kellett költeniük beszerzésre, így hát mindent felvásároltak, ami értékesnek látszott. (Azóta kiderült, hogy ezek egy jó része fantasztikusan kifinomult módszerekkel készített hamisítvány, amelyekből már kiállítást is rendeztek. Így legalább a kidobott pénz egy része megtérült…) 

Az is meglehetősen furcsa, hogy az utóbbi húsz évben egyre-másra tünedeznek fel – rendszerint magángyűjtőknél – az érdekesebbnél érdekesebb bibliai vonatkozású műtárgyak. A leghíresebb ilyen kollekcióval rendelkező m?gyűjtő a Londonban élő Shlomo Moussaief. A híres "Bét-Jahve osztrakon" – az Isten Házát említő, az i. e. 8-7. századra datált feliratos cserépdarab – is az ő tulajdonában van. Az izraeli királyokat említő pecsétkövek akkor kezdtek elszaporodni a műtárgypiacon, amikor Nahman Avigad izraeli régész a 80-as évek elején Jeremiás korából származó pecséteket talált a Templomhegy déli oldalán. Azóta – érdekes módon – szinte valamennyi júdeai és izraeli király pecsétköve előkerült, többnyire szintén magángyűjteményekből. Az elmúlt hetekben nagy feltűnést keltett "Jakab, József fia, Jézus testvére" sírládika szintén egy Tel Aviv-i m?gyűjtőnél talált otthonra. E műtárgyak eredetéről többnyire semmit nem tudunk. Sem azt, hogy hol kerültek elő, sem azt, hogy kik adták el és mennyiért a gyűjtőknek. Egyet tudunk csak biztosan: hogy ezek a gyűjtemények egy csapásra hírnévre tettek szert e jeles darabok által. A tárgyakat kiállításokra és konferenciákra hurcolják, a folyóiratok hatalmas pénzeket fizetnek azért, hogy fényképüket leközölhessék. Tudósok tucatjai érvelnek hitelességük mellett vagy ellen, ami nemcsak a tárgyak hír-, hanem kézzelfogható pénzértékének növekedéséhez is nagyban hozzájárul. 

Gyanítható, hogy végleges megoldással még sokáig a Jóás-felirat kérdésben sem fog szolgálni a régészet és az epigráfia. Vannak, akik számára ez a felirat (is) "döntő bizonyítékul" szolgál majd a Biblia hitelessége mellett, és lesznek, akik körömszakadtukig fogják védeni az ellenkező álláspontot. A jeruzsálemi taxisofőr pedig tovább csóválja a fejét…

(A szerző történész, aki jelenleg ösztöndíjasként Jeruzsálemben kutat.)


2800 éves építési napló

"És megparancsolá Jóás a papoknak, hogy minden pénzt, a mely Istennek szenteltetik és az Úr házába bevitetik, mind a megszámlálás pénzét és a személyek váltságának pénzét, mind pedig, a melyet kiki szabad akaratja szerint az Úr házához bevisz. 

5. Vegyék magokhoz a papok, mindenik a maga ismerősétől, és építsék meg az Úr házának romlásait mindenütt, a hol romlást látnak rajta. 

6. De mikor Joás király huszonharmadik esztendejéig sem építették meg a papok az Úr házának romlásait, 

7. Előhivattatá Joás király Jójada papot a többi papokkal együtt, és monda nékik: Miért nem építitek meg az Úr házának romlásait? Ezután ne vegyétek a pénzt magatokhoz a ti ismerőseitektől, hanem az Úr háza romlásainak építésére adjátok azt. 

8. És a papok beleegyeztek, hogy többé semmi pénzt nem vesznek el a néptől, és nem javítják ki a ház romlásait. 

9. És Jójada pap vett egy ládát, és annak a fedelén csinált egy nyílást, és helyhezteté azt az oltár mellé jobbfelől, a mely felől az Úr házába bemennek, hogy abba töltsenek a papok, a templom küszöbinek őrizői minden pénzt, a melyet az Úr házába hoznak. 

10. És mikor látták, hogy sok pénz van a ládában, felment a király íródeákja a főpappal együtt, csomóba kötötték és megszámlálták a pénzt, a mely az Úr házában találtatott. 

11. És a megmért pénzt a munka vezetőinek kezeibe adták, a kik az Úr házához voltak rendelve, és ezek kiadták azt az ácsoknak és építőknek, a kik a házon dolgoztak, 

12. És a kőmíveseknek és a kőfaragóknak, fa és faragott kő vásárlására, az Úrnak háza romlásainak kijavítására, és mindarra, a mi a ház javítására szükséges volt. 

13. De abból a pénzből, a melyet bevittek az Úr házába, nem csináltattak az Úr házához sem ezüst poharakat, sem késeket, sem medenczéket, sem trombitákat, sem valami egyéb arany vagy ezüst edényt. 

14. Hanem a munkásoknak adták azt, és csak az Úr házát javították ki abból. 

15. Számot sem vettek azoktól az emberektől, a kiknek keze által kiadták a pénzt a munkásoknak, mert híven jártak el. 

16. De a vétekért és a bűnért való pénzt nem vitték az Úr házába; az a papoké lett. " 

(II. Királyok 12:4-16)

Olvasson tovább: