Kereső toggle

Népek, nyelvek és hitek családfája

Valláskárosodás

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az egyes nemzetek eredetéről már számos könyv látott napvilágot, és valószínűleg még sok meg fog jelenni a jövőben is, ami azt mutatja, hogy az eredetkutatás nem egy lezárt dolog, újabb információk bukkanhatnak fel egy nép múltjából, melyek átrajzolhatják az addigi képet. Kevesen tudják azonban, hogy a Biblia is sok érdekes állítást fogalmaz meg a nemzetek eredetével kapcsolatban. De vajon igaza volt-e Ady Endrének, amikor azt mondta: "Góg és Magóg fia vagyok én", vagy valamely másik bibliai őstől származhatnak a magyarok? Egyáltalán mit tudhatunk a Bibliából és a népek emlékezetéből nemzetünk eredetével kapcsolatban?

A mezopotámiai nagy folyók egyike, az Eufrátesz. Innen indultunk mindnyájan Fotó: Reuters 

A nemzetek eredetének megértéséhez egészen az özönvízig kell viszszamennünk, amely esemény a Biblia beszámolója alapján mintegy négyezer-négyszáz évvel ezelőtt történt, és amelyet mindössze nyolc személy, Noé és a felesége, három fiuk és azok feleségei éltek túl. A ma élő emberiség tehát Noé három fiától: Sémtől, Hámtól és Jáfettől származik. A történelem e korai időszakából ki kell emelnünk egy olyan eseményt, amely döntő módon határozta meg az emberiség sorsának későbbi alakulását: egy családi incidens során Noé Istentől kapott szellemi erejénél és hatalmánál fogva megáldotta Sémet, akit ezzel – üdvtörténeti vonatkozásban – másik két testvére fölé emelt, Jáfetet alárendelte ugyan Sémnek, de ezen belül ő is áldást örökölt, Hám azonban nem kapott atyai áldást, hanem ráadásul egyik fiát, Kanaánt még meg is átkozta Noé.
Az özönvíz utáni első nemzedék idejében azonban úgy tűnt, nem Noé beszéde szerint alakulnak a dolgok. 
E folyamat betetőzéseképpen egy Nimród nevű személy került hatalomra, aki származását tekintve nem volt sem sémita, sem pedig jáfetita, tehát nem illeszkedett abba a vonalba, amelyet Noé megáldott, hanem Hám egyik unokája volt. Hogy nem tudott érvényesülni Isten akarata Noé beszédével kapcsolatban, amögött gonosz angyalok befolyása állhatott, amely előtt Nimród megnyitotta magát. Erre utal Nimród neve is, amely a lázadást jelentő héber márad szóból származik. Nem véletlen, hogy a Biblia úgy jellemzi őt: "hatalmas vadász az Úrral szemben". Az általa alapított legnagyobb város, Bábel (görögül Babilon) korabeli feljegyzései szerint a város építését végsősoron nem is Nimród rendelte el, hanem az "istenek" az égben. Nimród egy olyan misztériumvallás alapját vetette meg az általa alapított Babilonban a köréje csoportosuló egész akkori emberiség számára, amely az élő Istennel szemben egy Marduk nevű istenség tiszteletét írta elő. A város építése során felhasznált minden egyes téglára felírták Marduk isten nevét. 
Ebben az időszakban azonban nem alakultak még ki a nemzetek, hanem a Noétól származó akkori emberiség teljesen egységes volt mind nyelvi, mind vallási-kulturális, mind pedig etnikai értelemben. Mózes azonban beszámol arról, hogy a nemzetek kialakulásának közvetlen előzményeként a Babilonban összegyűlt emberiség egy hatalmas torony építésébe fogott, amely istentiszteleti központként volt hivatott funkcionálni. Feltehetőleg ez a torony volt a későbbi mezopotámiai zikkuratok, toronytemplomok elődje. Tulajdonképpen olyan volt ez, mint egy mesterségesen épített hegy, amely nemcsak az özönvíz emlékétől még mindig rettegő emberek számára kívánt egy esetleges újabb özönvíz ellen védelmül szolgálni, hanem a tetején kisebb templom is volt oltárral, itt lakott a főpapnő, aki évente egyszer, rituális ünnepség keretében "egyesült" az istenséggel. A toronytemplom tehát kultikus célokat is szolgált, és a szellemvilágba való behatolásnak, okkult tudás megszerzésének és gonosz szellemi lényekkel való kapcsolattartásnak a helye lett. 
Erre az építkezésre Istennek az lett a válasza, hogy összezavarta az emberek nyelvét, és nyelvileg és etnikailag is megosztotta az akkori emberiséget. Egy zsidó hagyomány szerint, ha valaki habarcsot kért, téglát adtak neki, mert egy másik nyelven a habarcs szó téglát jelentett, így aztán rövid időn belül leállt az építkezés. Lényegében ez az esemény lett a nemzetek kialakulásának alapja, és ezzel vette kezdetét a népvándorlás is, mivel Isten a nyelvzavar után elszélesztette az azonos nyelvet beszélő embereket csoportonként az egész világra. 
Számos bibliamagyarázó úgy véli, hogy Isten beavatkozását nem csupán az váltotta ki, hogy az emberek gonosz angyalokat tiszteltek istenekként, hanem az is, hogy ennek hatására pont az ellenkezőjét csinálták, mint amit Isten kezdetben Ádámnak parancsolt, majd az új világ hajnalán Noénak megismételt, vagyis hogy: "Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet." (1Móz 9:1) Nimród vezetése alatt ugyanis az emberiség minden erejével azon volt, hogy "el ne széledjünk az egész föld színén". (1Móz 11:4) 
Istennek ezzel a beavatkozásával végre megnyílt az út az előtt, hogy az emberi történelem a Noé beszéde által felszabadított sorsformáló erő szerint alakuljon. Vagyis hogy az egész emberiség fölött kialakult hámita uralom véget érjen, és majd Ábrám elhívásával a sémita vonal jusson vezető szerephez az üdvtörténelem alakításában. 
A Szentírásban Mózes éneke tartalmaz a nemzetek kialakulásával kapcsolatban egy olyan utalást, amely alapján sokan úgy vélik, az emberiség a népvándorlás kezdetén szám szerint hetven nemzetre oszlott: "Mikor a Felséges örökséget osztott a népeknek; mikor szétválasztá az ember fiait: megszabta a népek határait – Izrael fiainak száma szerint. Mert az Úrnak része az ő népe, Jákob neki sorssal jutott öröksége." (5Móz. 32:8–9) A Biblia megemlíti, hogy Jákob háza népének férfi tagjai Egyiptomban hetvenen voltak, ezért a zsidó hagyomány régtől fogva úgy értelmezi az "Izrael fiainak száma szerint" kifejezést, hogy az emberiség Isten szemében a mai napig hetven népre oszlik, amelyek valamelyikébe a népvándorlás későbbi szakaszában elkülönült nemzetek, így a magyar is besorolható. A rabbinikus hagyomány azt is tudni véli, hogy a hetven nép mindegyike fölött egy-egy angyali fejedelem áll, melyek közül hatvankilenc bukott angyal, Izraelt ellenben egy kiválasztott angyali fejedelem, Mikaél (Mihály) védi, akinek az a feladata, hogy Izraelt elválassza Babilon misztériumvallásától és szellemiségétől. Sokak szerint erre az elkülönítésre utal az idézet folytatásában az a megállapítás, hogy a többi nemzettel szemben Izrael Isten "saját része" és "sorssal jutott öröksége". 
A pogány nemzeteket Izraellel ellentétben Isten nem különítette el a babiloni örökségtől, ezért ősi pogány hiedelmeik lényegében ebből a közös forrásból származnak. Ez az oka annak, hogy a különböző nemzetek ősi pogány, samanisztikus hiedelemvilága minden kontinensen nagyon hasonló vonásokat mutat. Igaz ez az ősi magyar pogány hitvilágra is. Bár a magyar kultúrát egyesek hagyományosan kereszténynek szokták nevezni, tudat alatti rétegeiben azonban a sámánizmus pogány mítoszaira épül. Ez az ősi magyar hitvilág nem szűnt meg, amikor a magyar nemzet István király idejében felvette a kereszténységet, hanem egyrészt beépült a történelmi kereszténységbe, másrészt annak keretein kívül a népi vallásosságban, a népmesékben és a népi gyermekdalokban élt tovább. A samanisztikus világkép egyik központi eleme, a totemizmus annak emlékét őrzi, hogy a nemzetek a népvándorlás kezdetétől fogva angyalok befolyása alatt állnak. A totemizmus lényege az, hogy egy szellemi lény megjelenik valamilyen állat képében, és ettől az állattól származik az egész nemzet, amely ezért a totemállatot saját isteneként tiszteli. A magyarság ősi hiedelemvilága két híres eredetmondát őrzött meg, amely azt mutatja, hogy a népek emlékezetében eltorzult formában tovább él az a felfogás, hogy a nemzetek Babilonban angyalok befolyása alá kerültek. Az egyik, magának a fejedelmi családnak az eredetmondája, amely szerint Emesét álmában megjelenve teherbe ejti egy turulmadár, a frigyből születő gyermeket ezért Álmosnak nevezik, az ő fia pedig Árpád fejedelem lesz, akitől az Árpád-házi királyok származnak. A másik eredetmonda már a magyar nemzetről szól, amely szerint népünk egy csodaszarvas képében megjelenő anyaistennőtől származik. 
A Biblia szerint a bábeli nyelvzavar során egymástól elkülönülő hetven nemzet névadó ősei (tehát akiktől e nemzetek erednek is), Noé fiainak – Sémnek, Hámnak és Jáfetnek – hetven leszármazottja, akiket Mózes első könyvének tizedik fejezete név szerint fel is sorol. Ilyenek például – hogy csak az ismertebbeket említsük – Kús, Micráim, Kanaán, Nimród, Magóg, Arám vagy Héber. Szám szerint a hetven ősi nemzetet Jáfet tizennégy, Hám harminc és Sém huszonhat utódjának a neve fémjelzi. 
A Szentírás a próféciákban szereplő nemzeteket többnyire ezekkel az ősi nevekkel illeti, jelezve ezzel azt is, hogy Isten emlékezetében megőrződött, hogy a népvándorlás során melyik nemzet honnan ágazott el, és az újabb nemzetek eredetüket tekintve kicsodák is valójában. 
Jáfet tizennégy leszármazottjától erednek az északi népek, amely alatt természetesen az Izraelhez képest északi népeket kell értenünk. Hám leszármazottai kezdetben a mai Szudántól és Etiópiától fogva Egyiptomon át Arábiáig ívelő területen éltek, majd innen vándoroltak távolabbi vidékekre. Sém leszármazottai a hámiták mellett éltek Mezopotámia területén, egyesek Kelet-Babilóniában, mások Ninivétől északkeletre vagy Mezopotámia sztyeppéin, a hámitákkal ellentétben azonban nem vándoroltak dél felé. 
Ez alapján látható, hogy a magyaroknak, mint északi népnek, Jáfettől kellett származniuk. Jáfetnek a bibliai leírás alapján hét fia volt: Gómer, Magóg, Madai, Jáván, Thubál, Mésekh és Tirász. Hogy közülük melyiktől eredhettek a magyarok, arra vonatkozóan az szolgálhat kiindulópontul, hogy melyikük bibliai jellemzése illik rá az ősmagyarságra. 
A magyarság eredetével kapcsolatos különböző vélemények általában két nagy csoportba sorolhatók. Az egyik, amely elsősorban nyelvészeti kutatásokon alapul, a finnugor rokonságot tartja valószínűnek, míg a másik, amelyik inkább történeti és régészeti kutatásokra épít, a magyarokat türk pusztai lovas népekkel hozza rokonságba, melyek az i. sz. 5-10. században rablásaiknak köszönhetően a leggazdagabb nemzetek voltak, vezéreik aranyból szőtt sátrakban laktak, aranyedényeik voltak stb. A nyelvészeti megközelítést sokan azért nem fogadják el perdöntőnek a magyarság eredetének, rokonságának meghatározásánál, mert a népvándorlás során, amikor a különböző népek huzamosabb ideig egymás mellett éltek, esetleg egy időre eltűntek, majd ismét előbukkantak, a nyelvük erőteljesen hatott egymásra, sőt olyan is előfordult, hogy teljes nyelvcsere történt egy nép életében. Ennélfogva a nyelvészeti bizonyítékok jól mutatják ugyan, hogy milyen hatások értek egy nemzetet a népvándorlás során, ám teljes kizárólagossággal nem bizonyítják egy nemzet ősi identitását. Számos esetben azonban ősi életmódjuk, habitusuk a nyelvi és kulturális befolyások ellenére is fenn tudott maradni. Ha tehát ez alapján a történeti érvelést erősebbnek tartjuk, amely azt hangsúlyozza, hogy lovas életmódja miatt a magyarság türk pusztai lovas népektől ered, akkor ez a jellemvonás a Bibliában Jáfet leszármazottai közül a leginkább két személyre illik rá. Az egyik Magóg, a másik pedig Gómer fia, Tógarma. 
Pontosabban Magógnak lovas népként való azonosítása nem is a Bibliában szerepel, hanem Josephus Flavius Zsidó régiségek című művében, melyben Josephus, aki összekötő láncszem a zsidó hagyomány és a pogányság között, tehát mindkét világra van rálátása, Magógot a korabeli zsidó hagyomány alapján a szkítákkal azonosítja. A szkítákat pedig Hérodotosz lovas nemzetként jellemzi, amikor leírja, hogy a Babilont meghódító Kűrosz úgy halt meg, hogy harcba szállt a Kaukázus környékén harcoló szkítákkal. Ez alapján nem lehet kizárni azt a feltételezést, hogy a magyarok a szkítáktól származnak, akik pedig a zsidó hagyomány szerint Magóggal azonosak. A magyarok Magógtól mint szkítáktól való eredeztetése egyébként a kora középkori magyar krónikák visszatérő motívuma is. Anonymus például ebben a kérdésben így foglal állást: "Az Úr megtestesülésének 819. esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Scítiának, aki feleségül vette Dentümogyerben Eunedubelianus vezérnek Emes nevű lányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta." Tegyük hozzá azonban, hogy a Nimródtól való származtatás ritkábban ugyan, de éppúgy megtalálható a korban, például a néhány évtizeddel később keletkezett Kézai Simon-féle krónikában, ahol Ménrót, az óriás nyilván Nimród egy eltorzult alakja. Ezek az eredetértelmezések azonban az adott korban nem voltak mentesek az aktuálpolitikai céloktól, ezért óvatosan kell bánnunk velük. A Kézai-féle értelmezés alapja például feltehetőleg az lehetett, hogy a szerző annak a IV. Kun Lászlónak volt az udvari papja, aki szemben állt a pápával, és inkább egyfajta pogány életmódot választott. Hasonlóképpen meg lehet találni az Anonymus-féle eredetértelmezés aktuálpolitikai célját is. 
Tógarma lovas népként való azonosítása viszont a Bibliában is szerepel Ezékiel prófétánál, aki amellett, hogy Gómert és fiát, Tógarmát mint népeket a "messze északra" helyezi, még azt is mondja róla, hogy "Tógarma házából lovakat és lovagokat és öszvéreket adtak néked árukul." (Ez 27:14) A magyarok lovas őseként tehát elvileg akár Tógarma is szóba jöhet. A nemzetek ősi emlékezetében is találhatunk ezzel kapcsolatos utalásokat. Például az örmények is Tógarmát tartják a kaukázusi népek ősének, és Torgom, illetve Torgomassz néven ismerik. 
Ennél azonban nyomósabb érv az a két kora középkori zsidó forrás, amely a magyar népet szintén Tógarmától származónak állítja. Az egyik a héber Jószippon, másként "Ál-Josephus" híres könyve, amely miközben a zsidók történelmét Ádámtól a második Templom pusztulásáig elbeszéli, sok más népre vonatkozó ismeretet, hagyományt is megőrzött. Jószippon műve mintegy ötven évvel a magyarok honfoglalása után íródott. Tógarmához a következő hagyományt fűzi: "Tógarma tíz családból áll, melyektől származtak: Kuzar és Pácinák és Alikánosz és Bulgár és Rágbina és Turkí és Búz és Zábúk és Ungri és Tilmec". Bennünket e felsorolásból most elsősorban az érdekel, hogy az Ungri kifejezés a magyarokat jelenti. Jószippon szerint a tíz törzs Hetel folyónál (a Volga mellékfolyója) lakott, amely megfelel a Volga melléki Etelköznek. Jószippon ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy az ő idejében Tógarma fiai közül már csak hét nép lakott "Hetel folyóinál" (Etelközben). A magyarok "már a nagy folyó mellett laknak, melynek neve Dubni", amely névben a Danubius, azaz Duna névre ismerünk. 
Emellett másik forrásunk, a kazár levelezés is érdekes adalékokkal szolgál a Tógarmától való származással kapcsolatban. Ibn Sáprút zsidó származású córdobai államférfit nagyon foglalkoztatta az a saját korában, tehát a 10. században egész Hispániában ismert híresztelés, hogy létezik zsidó állam Kazáriában, ugyanis ez a hír felfokozott messiásvárást idézett elő. Ibn Sáprútnak hosszas nehézségek árán végre sikerült felvennie a kapcsolatot Jószéf kazár kagánnal, aki 960 körül egy válaszlevélben a következőt írta neki: "Tudd meg, hogy én Jefet fiaitól, Tógarma ivadékaitól származom; őseimnek nemzetségi leveleiben azt találtam ugyanis, hogy Tógarmának tíz fia született, ezek neve: Ujgur, Tíros, Avvar, Úgin, Bízal, Tárna, Kozar, Zagur, Bulgat, Szávir. Mi a hetediknek, Kozarnak gyerekeitől származunk…" A felsorolásban szereplő Ujgur elnevezés lenne az ugor, akik közé a magyarok is számítanak.

Olvasson tovább: