Kereső toggle

Láthatatlan történelem

A megkerült Paradicsom

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"Írtam egy történelemkönyvet a mennyről, kiadnák-e?" Erre a komolytalannak tűnő kérdésre a neves amerikai egyetem kiadója, a Yale University Press nemrég igennel felelt egy nemzetközi történész szerzőpáros megkeresésére. A könyv A menny – Történelem (Heaven. A History) címmel jelent meg, és egyik lelkes kritikusa szerint elolvasásánál "már csak a személyes helyszíni látogatás a jobb". A utahi egyetem professzora, Colleen McDannel és a németországi Paderborn Egyetem vallástörténésze, Bernhard Lang nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy feltérképezze: milyen hatással voltak az elmúlt kétezer év történelmére, kultúrájára és közgondolkodására a mennyről szóló zsidó–keresztény tanítások és hagyomány. Az eredmény egy tudományos alaposságú, mégis lebilincselő könyv, amelyből persze jóval többet lehet megtudni a túlvilágról gondolkodó emberekről, mint magáról a mennyről.



Földfelkelte a Holdról (Apollo 11, 1969). Más perspektíva Fotó: NASA

A középkor óta soha nem hittek annyian a menny létezésében, mint ma. A Gallup cég 1994-ben készített közvélemény-kutatása szerint az amerikaiak 93 százaléka válaszolt igennel arra a kérdésre, hogy "hisz-e ön a mennyben?". Erre a még a vallási kérdések iránt hagyományosan fogékony amerikai népesség körében is meglepően magas arányra némi magyarázatot ad egy másik felmérés, amely szerint az emberek több mint fele egyetért azzal a megállapítással, hogy a "jó emberek, függetlenül attól, hogy elfogadják-e Jézus Krisztust megváltójuknak, a földi halálukat követően a mennyben élnek majd tovább". Az emberek nagy része tehát a "maga módján", és nem feltétlenül abban az értelemben hisz a túlvilági létezésben, mint ahogy arról a Biblia szerzői beszéltek. A menny azonban a maga láthatatlan, ám mégis provokatív valóságában jelen van, és erőteljesen hat a teológusok, de még inkább a hétköznapi emberek gondolkodására – állítja a német–amerikai szerzőpáros. A földön kívüli valóság megtermékenyítette filozófusok, teológusok, költők gondolatait éppúgy, mint ahogy reménységet adott sok millió hétköznapi embernek, akiket szeretteik elvesztése miatt ért szomorúság, vagy a földi lét küzdelmei tettek próbára.

"A történelem során élt sok keresztény számára a születéstől a halálig tartó teljes földi létezésük az örök életre történő felkészülés. A menny elérésének és jutalmának reményében az emberek készek voltak elviselni szegénységet, kizsákmányolást, megpróbáltatásokat és szenvedéseket, sőt még az üldözést és a mártíromságot is… A halál utáni élet témája tehát központi szerepet játszik a keresztény megtapasztalásban. De milyen életben is lesz része egy kereszténynek a halála után? Milyen is az örökkévalóság a mennyben?" Hol fognak élni az emberek a feltámadás után: távol, a mennyben, vagy itt, az újra édenkertté változó földön? Az igazak jutalma az elmaradt földi örömökért való kárpótlás lesz, vagy pedig új, magasabb szint? létezés vár rájuk? Találkoznak-e egymással a földi rokonok, barátok a mennyben? A kutatók munkájuk során maguk is meglepődtek azon, milyen sokan és milyen intenzíven foglalkoztak ezzel a kérdéssel, és hányféle válasz született az ilyen kérdésekre.



Három szinten



McDannell és Lang szerint a kereszténységet megelőzően a túlvilágról és a földön élő embereknek a túlvilággal való kapcsolatáról szóló ószövetségi tanítás radikálisan újat képviselt a térségben élő népek hitvilágához és hitgyakorlatához képest. Az időszámításunk előtti közel-keleti társadalmakban általában úgy gondolkodtak, hogy a világ egy háromszintes épülethez hasonít: a legfelső szinten élnek a mennyei istenségek, a középső szinten a földön élő emberek, míg az alsó régióban (az alvilágban) tartózkodnak a meghaltak és az alacsonyabb rend? istenségek. Bármilyen tehetséges, ügyes, gazdag is valaki, az asszírok, sumérok, föníciaiak és a kánaániták szerint életét végső soron a felső és az alsó szinten élők döntik el. Ennek megfelelően e népek hitvilágában központi szerepet játszottak a túlvilági lényekkel történő változatos kapcsolattartási formák, rituálék. E praktikák célja a magasságban tartózkodó hatalmasságok vagy éppen az alvilágban élő, a földi színtérről eltávozott ősök jóindulatának megnyerése, földi célok (például háború megnyerése) érdekében történő befolyásolása, illetve szükség esetén kiengesztelésük volt. A közösségi célok érdekében általában ünnepélyes, papok által végzett rituálékat tartottak, amelyek a felsőbb istenségek segítségére apelláltak, míg az egyéni, hétköznapibb szükségekre a családtagok is kereshették a halott ősök jóindulatát.

Ezzel az ősi, az egész életet átfogó tradícióval szakítottak az egyetlen, mindenható Istenben hívő zsidók, már Ábrahámtól fogva. A radikális változtatás elsősorban nem a háromszint? világképpel, sokkal inkább a különböző szintekkel történő kommunikációval volt kapcsolatos.

A zsidó nép és az egyes emberek sorsa a mennyben egyedül uralkodó Jahvéval kapcsolódott össze. A halottak és a hozzájuk kapcsolódó természetfeletti lények létezését az ószövetség (mint ahogy később a keresztény tanítás is) elismerte, csakúgy, mint a kozmoszban található teremtett dolgokhoz (például égitestekhez, földrajzi térségekhez, vagy állatokhoz) kapcsolódó angyalokét és démonokét is. Az Istennel kötött szövetség azonban kategorikusan kizárta nemcsak azt, hogy a zsidók (nemcsak a papok, hanem a közemberek is) természetfeletti lényeket vagy meghalt embereket imádásban részesítsenek, hanem azt is, hogy velük bármilyen kommunikációt folytassanak.

Aki mégis a népek szokását követve, a régi módon a halottakhoz fordult (mint például Saul király a halála előtti napon Endorban), kiesett az "élők Istenével" való szövetségből. A törvény az alvilágtól való elválasztást különösen szigorúan vette az istentiszteletben résztvevő papok esetében, akik még halott rokonuk temetésén sem vehettek részt. 

További "forradalmi" változást jelentett a zsidók világképében, hogy a halál nem jelentett számukra végleges eltávozást a földről. Míg Colleen McDannel és Bernhard Lang a feltámadásról szóló első bibliai bizonyítékként Ezékiel próféta látomását idézi a száraz csontokkal teli völgyről, amelyek az isteni beavatkozás nyomán újra testi valóságukban helyreállnak, számos bibliakutató szerint a feltámadásban már Ábrahám is hitt, sőt a zsidósághoz nem tartozó Jób is, aki nyomorúságai közepette reménykedve mondta: "Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll. És miután ezt a bőrömet megrágják, testemből (más fordítások szerint "testemben", illetve "testem nélkül") látom meg az Istent. A kit magam látok meg magamnak; az én szemeim látják meg, nem más."

A föld és a menny közötti kapcsolat különleges formái is megtalálhatók az Ószövetségben, amikor élő, jó egészségnek örvendő emberek a halált kikerülve, fizikai testükben kerültek fel a mennybe. Volt, aki ehhez földönkívüli járművet használt (mint Illés), és volt, aki egyszerűen átlépett a teremtett világ tér-idő korlátain (mint Énok). A menny tehát már korán elkezdett benépesülni angyalokon kívül emberekkel is, ami új perspektívát nyitott a túlvilágról való gondolkodásban.



A menny benépesül



Figyelmesen elolvasva a Jézus földi életéről beszámoló Evangéliumokat, feltűnő, hogy a tömör leírások között milyen nagy hangsúlyt kapnak a mennyre vonatkozó utalások, amelyekből nemcsak a Jézus, hanem a kortársai által képviselt nézeteket is megismerhetjük. A szerzőpáros ennek illusztrálására felidézi a több evangéliumban is szereplő történetet, amikor egy csoport arra kér választ Jézustól, hogy mi történik a mennyben azzal az asszonnyal, akit férje halála után annak testvére vett el feleségül. A szóban forgó esetben ráadásul ez a – zsidó törvények alapján kötelező – újraházasodás többször is megtörtént, míg végül a nő is meghalt. A Jézushoz intézett kérdés ezek után az volt: vajon a mennyben kinek a felesége lesz az asszony? Az első férjéé, netán mindegyiké, akivel itt a földön jogszerűen együtt élt? Ráadásul a kérdést egy olyan irányzathoz – a szadduceusokhoz – tartozó zsidó férfi tette fel, amelynek tagjai nem hittek a feltámadásban. 

A provokatív kérdés egy másik zsidó csoport, az esszénusok által vallott nézetre hivatkozott, amely szerint a feltámadás után a megtisztult igazak itt a földön, az Isten királysága alatt, paradicsomi körülmények között élvezik a boldog lét, a házasság és gyermekek örömeit. Az esszénus értelmezés szerint az aszszony esetében megoldhatatlan dilemma állt elő, amelyet a szadduceusok utóbb könnyen nevetségessé tehettek volna. Jézus ezzel szemben mindkét csoport álláspontjával vitába szállt. Akik "méltókká tétetnek", hogy feltámadjanak, már "sem nem házasodnak, sem férjhez nem adatnak". Nem halnak meg, és az angyalokhoz hasonlóan nincsenek előttük fizikai korlátok. A szadduceusokat pedig az általuk egyetlen tekintélynek elfogadott személyre, Mózesre hivatkozva korrigálta: "Hogy pedig a halottak feltámadnak, Mózes is megjelentette a csipkebokornál, mikor az Urat Ábrahám Istenének és Izsák Istenének és Jákób Istenének mondja. Az Isten pedig nem a holtaknak, hanem az élőknek Istene: mert mindenek élnek ő néki."

Jézus mellett a kereszténység mennyről alkotott képére a legnagyobb hatást Pál és János apostolok írásai tették. Pál – aki utal arra, hogy egy látomásban maga is járt a "harmadik égben" – a feltámadás utáni "szellemi testet" a Nap erejéhez hasonlítja, ám a mennyben hallott "kibeszélhetetlen dolgokról" hallgat. János azonban a Patmosz szigetén kapott kijelentésében (apokalipszisében) mindenkinél részletesebben ír a menny földrajzáról, lakóiról és az ott zajló eseményekről. Ebben a leírásban – hívja fel a figyelmet a történész szerzőpáros – "a menny benépesül és emberszabásúvá válik": mártírok keverednek angyalokkal, miközben folyik a hangos, változatos mennyei istentisztelet, eleven párbeszéd, kérdés-felelet zajlik az egekben emberek és angyalok, illetve maga Jézus között, mintegy illusztrálva Jézus szavait arról, hogy a feltámadott emberek olyanok lesznek, mint az angyalok.

János apostol leírásában a menny valóságos világ: olyan, mint egy távoli bolygó vagy galaxis, ahol épületek, tenger, hegyek és városok vannak. Ez a sokszínű, zajos, akciókkal teli világ nem emlékeztet a görög–római kultúra árnyékvilágára és a passzív nyugalom helyszíneként ábrázolt elíziumi mezőkre sem. (Ezt a sejtelmes, sztoikus túlvilágot, ahová egy kapun keresztül léphetnek be a meghalt emberek, érzékletesen ábrázolja például a Gladiátor cím? film egyik jelenete.)

A művészek képzeletére – Dantétól Hieronymus Boschon keresztül George Lucasig – az apokalipszis filmszer? képsorai minden más bibliai leírásnál nagyobb hatást gyakoroltak.

A mennyről szóló keresztény tanítás még nagyobb hangsúlyt kapott a korai egyház üldöztetésének századaiban. A római hatóságok gyakran feldarabolták és elégették a mártírhalált halt keresztények holttesteit, mivel tudták, hogy ők hisznek a feltámadásban. A lyoni vérengzés után például az egyik hóhér, miután a máglyákról a hamut a Rhone folyóba szórták, megjegyezte: "Most aztán meglátjuk, feltámadnak-e, hogy tud-e rajtuk az ő Istenük segíteni?" A korai keresztények nem keresték fatalista módon a halált, és nem gyűlölték aszkétaként a körülöttük lévő világot, ám amikor hitük miatt elkerülhetetlenné vált a konfliktus a császári hatóságokkal, a feltámadásba vetett hitük erőt és bátorságot adott a szenvedések elviselésére. Polikárp püspök például utolsó imájában megerősítette: hisz abban, hogy mind a lelke, mind a teste a Szentlélek által romolhatatlanná formálva feltámad az örök életre.

Polikárp a második századi neves teológus, Iraeneus tanítója, és János apostol tanítványa volt. Iraeneus azt vallotta, hogy az üldözésekkel tarkított jelenkori történelem lezárulta után a Messiás királysága következik a földön, majd ezt ezer év elteltével követi a harmadik szakasz: Istennek mint Atyának az uralma. A messiási korszakban a szerepek megcserélődnek: az üldözöttek kárpótlást kapnak az igazi aranykorát élő földön, míg a kínzók és hóhérok a Hádész börtönébe zárva várják az utolsó ítéletet, amely a következő, harmadik korszak nyitánya lesz. Az Iraeneus által várt kárpótlás különbözött az eszszénusok és más apokaliptikus zsidó csoportok által képviselt földi paradicsom képétől, mivel csupán átmenetet jelentett az új korszakba, amelyben Isten nemcsak "felújítja" a jelenlegi, teremtett univerzumot, hanem teljesen újat, "új eget és új földet" teremt. A testben történő feltámadásba vetett hit ekkor még eleven és valóságos volt, olyannyira, hogy a szellemi testbe költözött igazakat képesnek tekintették arra, hogy táplálkozzanak. Igaz, az étkezés célja ekkor már nem a szükségek kielégítése, hanem az élmény és a közösség gyakorlása lesz. (Erre példaként Jézust idézték, aki a feltámadása után együtt evett a tanítványokkal a Genezáreti-tó partján, és követőinek arról beszélt, hogy a viszszajövetele után vacsorán látja vendégül az igazakat.)

Hamarosan azonban üldözöttből államegyházzá vált a kereszténység, és ez a fordulat a mennyről alkotott elképzeléseket is átformálta. Szent Ágoston nagyszabású művében, az Isten városában nem vigasztalás és kárpótlás, hanem az Isten méltóságteljes dicséretének a helye a menny. Ágoston részletesen ír arról, hogy ebben a világban a földi örömök, a szexualitás helyét a szépség veszi át. A feltámadás után a női test már nem a kívánság felkeltését szolgálja majd (mert ilyen nem lesz), hanem az Isten által teremtett tökéletes formát tükrözi. Szent Ágoston művei már egy következő korszak, a középkori kereszténység alapjait vetették meg. Ez a korszak igazi paradicsom volt a mennyről szóló misztikus vagy filozófiai, pórias vagy éppen lovagi emelkedettség? teóriák számára. 

(folytatjuk)

Olvasson tovább: