Kereső toggle

Szűz maradt-e Mária?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A katolikus teológia i. sz. 680 óta dogmaként – azaz kötelezően elfogadandó hittételként – vallja, hogy Mária, Jézus anyja, Isten fiának megszülése után sem élt házaséletet férjével, Józseffel, s így gyermekei sem születtek később, hanem "örök szűz" maradt. 



A Teremtő parancsa: "Szaporodjatok és sokasodjatok!" Fotó: Somorjai L.

A középkori teológia építményébe alapként beépült tan sok más dogmával (Mária istenanyasága, istenszülősége stb.) együtt egységes, felbonthatatlan rendszert alkot, s a katolikus Mária-kultusz fundamentumául szolgál. Kihatással van a családi életre is, s így már a hétköznapok gyakorlati valóságát is befolyásolja. A protestánsok a 16. század óta mindmáig nem fogadják el ezeket a nézeteket. 

A Máriára, Jézus anyjára vonatkozó vallásos nézetek mindegyike saját kialakulási folyamaton ment keresztül. Fő jellemzőjük, hogy Máriát bibliai ismertetőjegyeitől eltérve különböző pogány istennőkre emlékeztető tulajdonságokkal ruházzák fel. E rendszernek fontos eleme Mária örök szüzességének tanítása, mely szerint Máriának Jézus után már nem születtek gyermekei, sőt a Józseffel kötött házasságában a házasélet elutasítása révén fizikai értelemben is mindvégig szűz maradt. 

"Avagy nem ez-é az az ácsmester, Máriának a fia, Jakabnak, Józsefnek, Júdásnak és Simonnak pedig testvére? És nincsenek-é itt közöttünk az ő nőtestvérei is?" – kérdezték álmélkodva a názáretiek, amikor annak magyarázatát kutatták, hogy honnan származhat az a bölcsesség és azok az erőmegnyilvánulások, amelyeket Jézus Názáretben végzett szolgálata során tapasztaltak. Ennek kapcsán vették számba Jézus természetes származását, anyját és testvéreit. A Márk evangéliumának ezt a beszámolóját (6:3) megerősíti a Máté evangéliuma, amely szintén név szerint felsorolja Jézus négy öccsét: Jakabot, Józsefet, Júdást, Simont, és ismét kijelenti, hogy rajtuk kívül még húgai is voltak Jézusnak (13:55–56).

Az Evangéliumok tanúságától eltérő vélekedések kialakulásában és fenntartásában döntő szerepet játszott a római katolicizmus, melynek mai meghatározó dokumentumai is következetesen hangsúlyozzák az örök szüzesség tanítását. A legfőbb katolikus szertartás szövegében, a misében Máriáról mint "mindenkor szűz" személyről beszélnek. A napjaink katolicizmusának teológiáját alapjaiban meghatározó II. vatikáni zsinat Lumen Gentium cím? dogmatikus konstitúciója szintén "mindenkor szűz Máriáról" beszél, hangsúlyozva azt az orvosilag nehezen értelmezhető elvet, hogy Jézus megszületése "nem csorbította szűzi épségét". Az 1990-es évek elejére kidolgozott Katolikus Katekizmus mint tényt állapítja meg: "Jézus Mária egyetlen fia." Kijelenti, hogy "az Egyház liturgiája úgy ünnepli Máriát mint Aeiparthenoszt, örökké szüzet, aki... szűz maradt szülés közben, szűz maradt őt (Jézust) hordozva, szűz maradt őt keblén táplálva, szűz maradt mindig". 

A jelenkori határozott és egyértelm? katolikus álláspont eltér az első századok apostoli tradíciójától is: az örök szüzesség dogmája csak évszázadokkal később jelentkező, a Bibliával nehezen összeegyeztethető új tanításnak bizonyul. A kereszténység első három évszázadában az egyház meghatározó hitvallási iratai a bibliai kijelentéssel összhangban Máriának kifejezetten férfi nélkül, szűzen történt természetfeletti foganásáról és Jézus születéséig megmaradt szüzességéről beszélnek. Nincs bennük szó arról, hogy Máriának a szülés során megmaradt a szüzessége, sem arról, hogy ezt követően Józseffel való házasságában a házasélet elutasításával megőrizte volna a szüzességet. Tertullianus, a korai egyház jeles tanítója a 3. században még teljesen magától értetődően beszélt Jézus vér szerinti testvéreiről. Ugyanez néhány évszázad elteltével már átokkal sújtandó eretnek véleménynek minősült. 

A tanításokban bekövetkezett alapvető változások szoros összefüggésben álltak a római katolikus egyház 4. századtól megkezdődött kiformálódásával. E században, a Nagy Konstantin nevéhez kötődő fordulat nyomán szervezetileg is különvált egymástól a kortársak által már korábban megkülönböztetett szellemi és pszichikai kereszténység. Szelleminek eredetileg a szentírási kijelentések és a Szentlélek által vezetett keresztényeket nevezték, míg pszichikainak azokat az egyháztagokat, akik a bibliai kijelentésektől, Isten Szellemének vezetésétől elfordulva, saját vallásos elveik és akaratuk alapján fejlesztették ki keresztény színezet? vallási életüket. A katolicizmus kialakulásának lényege abban határozható meg, hogy a 4. század során a hierarchia szövetséget kötött a pogány államhatalommal, majd néhány évtized leforgása alatt kötelező államvallássá lépett elő. 

Az ezt követően államhatalmi erővel a katolikus egyházba kényszerített tömegek körében nagy igény volt a megszokott pogány jelleg? vallásosság iránt. A katolikus egyház irányításában ekkoriban meghatározó szerepet kapott keresztény vezetők és tanítók pedig nyitottnak mutatkoztak az egyházi tanítások ilyen irányú átformálására. Főként ez áll annak a jelenségnek a hátterében, hogy az addigi bibliai alapozottságú hitelveket egyre inkább kezdték felváltani a Bibliától eltérő tanításokkal. A korábban csak apokrif iratokban, pogány kultuszokban szereplő vallási elgondolásokból egyre több kapott helyet az egyházi tanítások között, majd jelentős részüket apostoli szent hagyománynak minősítve megkérdőjelezhetetlen egyházi dogmává emelték. 

Ezek közé tartozik Mária szülés alatti és szülés utáni szüzességének a tanítása. A 4. század előtt ez is csak olyan iratokban szerepelt, mint például az apokrif Jakab protoevangélium. A 4. század végén jelent meg először mint egyházon belüli tanítás. A Szent Ambrus nevéhez kötődő, 390-ből származó levelet tartják számon mint az első ilyen dokumentumot, melyet az ekkor tartott milánói zsinatról küldtek a pápának. Ambrus tanítványa, Szent Ágoston több nagy hatású egyházi beszédében is használta azt a hármas formulát – a szülés előtti, alatti, és utáni szüzességet –, melyet az ő megfogalmazásában épített be a II. vatikáni zsinat is a dogmatikus határozatok szövegébe.

Ágoston kortársa, Szent Jeromos annyira elkötelezett híve volt e tanításnak, hogy már támadólag lépett fel a tan ellenfeleivel szemben. Helvidius ellen cím? munkáját kifejezetten e kérdésnek szentelte, és harcosan védelmezte Mária örök szüzességét, tagadva, hogy Jézusnak lettek volna testvérei.

A három nagy katolikus egyháztanító nyomán a következő századokban már az egyetemes zsinatok határozataiban is megjelent e tan. Először az 553-as konstantinápolyi zsinat beszélt Máriáról mint "mindenkor Szűz"-ről. Ez a Mária már a pogány hátter? tömegek számára is jól összeegyeztethető volt több örök szűz istennővel, így például az eredetileg Itáliában tisztelt Dianának az alakjával. Diana augusztus 15-ei ünnepe áthagyományozódott az örök szűzzé minősített katolikus Máriára, s Maurikiosz császár a 6. század végén már az egész Kelet-Római Birodalomban kötelezővé tette augusztus 15-e megünneplését. Mindmáig ez a legnagyobb Mária-ünnep dátuma. A pogány hátter? görögök számára különösen ismerősen csengett Mária örök szűz, azaz görögül "aeiparthenosz" jelzője. Hiszen híres istennőjüknek, a városvédő Pallasz Athénének egyik neve "Athéna Parthenosz", azaz "a Szűz Athéné" volt. Az athéni Akropoliszon neki épült a fő templom, a nevével is a szüzességét hirdető híres Parthenon még Periklész idején. A 6. századtól aztán az addig az örök szűz Athéné pogány templomát az örök szűznek nyilvánított Mária templomaként kezdték használni az államvallás hívei.

A dogma még hatékonyabb terjesztése érdekében a 649-ben tartott lateráni helyi zsinat már fenyítő eszközöket is kilátásba helyezett, és egyházi átkot mondott ki mindazokra, akik nem vallják Mária szülés alatti és szülés utáni szüzességét is.

A katolicizmusban erősen meggyökerezett Mária-dogmákat a 12. századtól Európa-szerte egyre nagyobb hullámokban meginduló bibliai reformmozgalmak kezdték összevetni az evangéliumi tényekkel. A legkövetkezetesebb munkát e téren a reformáció képviselői végezték el. A dogmák döntő részét bibliai alapon a kereszténységgel összeegyeztethetetlennek találták és elvetették. Az ellenreformáció azonban szívósan ragaszkodott minden ilyen dogma érvényességéhez. Ezek közé tartozott az örök szüzesség tétele is. Hogy ennek megkérdőjelezése milyen heves érzelmeket váltott ki egyesekből, azt jól mutatja az ellenreformáció élharcosának, Loyolai Szent Ignácnak az önéletrajzában szereplő egyik történet. 1521 tavaszán, még mint katolikus lovag egy híres Mária-kegyhely felé tartott. Közben egy spanyolországi arabbal találkozott, aki határozottan megkérdőjelezte, hogy Mária Jézus születése után is szűz maradt volna. A meddőnek bizonyult vita végén az arab otthagyta őt, s Loyolának – mint mondta – "heves vágya támadt arra, hogy a mórt megkeresse, és néhány tőrszúrással fizessen neki beszédéért". A tettlegességet csak Loyola öszvérének makacssága hiúsította meg.

A reformáció időszakában Magyarországon is éles vita folyt a Mária-dogmákkal kapcsolatosan. Annál is inkább, mert a kérdésnek politikai vetülete is volt. A reformátorok szerint az országot sújtó csapások főként a bálványimádás és a Mária-kultusz miatt szakadtak az országra. Ezért is fontosnak tartották Mária biblikus alakjának helyreállítását. Az ellenreformáció hívei azonban úgy látták, hogy éppen a Mária-kultusztól történt országos méret? elfordulás a bajok egyik fő forrása, ezért sem kereszténynek, sem magyarnak nem tekintették azokat, akik a "Boldogasszonynak" nem tisztelői. Az ellenreformáció felülkerekedésével Mária bibliai jellemvonásait széles rétegek körében mindmáig ismét a katolikus tradíció vonásai váltották fel.


Jézus és testvérei

"Hát nem az ács fia ez? Nem Máriának hívják az anyját, Jakabnak, Józsefnek, Simonnak és Júdának a testvéreit [adelphoi]? Nem itt él köztünk az összes lánytestvére [adelphai] is?" – mondják a názáretiek, amikor Jézus Isten küldöttjeként lép fel közöttük (Máté evangéliuma 13:55–56).

Azok a – főként Mária örök szüzességét valló, katolikus – teológusok, akik azt állítják, hogy Jézusnak nem voltak József és Mária egyesüléséből származó féltestvérei, többnyire arra hivatkoznak, hogy a testvért jelentő görög adelphosz szót tágabb értelemben is használták – miként a magyarban is –, távolabbi rokonokra, sőt, még általában a zsidó nemzethez tartozókra is; így a fenti idézetben valójában Jézus unokatestvéreiről van szó. Ezt az értelmezést azonban éppen ennek a résznek a benső szövegösszefüggése nem teszi valószínűvé, hiszen "az ács" (József) és Mária említése a felsorolás előtt sokkal inkább a közvetlen családtagokra, a testvérekre utal. Az unokatestvér görögül anepsziosz, ezt az Újszövetség is használja ("Márk, Barnabás unokatestvére" – Kolosszeiekhez írt levél 4:10), ha tehát Jézus esetében is erről a viszonyról lenne szó, nem használnák a szerzők következetesen, nagyon sok helyen, kivétel nélkül mindig az adelphosz szót az érintettekre. Később Jakab a jeruzsálemi gyülekezet pásztora lett, s vele kapcsolatban is mindig "az Úr testvére" fordulatot említik. Jézus tanítványai körében több testvérpár is volt, akikről jelzi, hogy apjuk és anyjuk közös volt: Péter Andrásnak, János pedig – egy másik – Jakabnak volt a testvére. Viszonyukra a Biblia mindenhol az adelphosz szót használja. 

Jézus rokoni – talán unokatestvéri – kapcsolatban állt Keresztelő Jánossal is, mivel annak anyja, Erzsébet, rokona [szüngenész, egy családból származó] volt Máriának. Ennek ellenére sehol sem nevezi az Újszövetség Keresztelő Jánost Jézus testvérének.

Egy másik nyelvi bizonyíték: József és Mária házasságáról Máté evangéliuma azt írja, hogy "feleségül vette menyasszonyát, de nem ismerte meg [a bibliai szóhasználatban: szexuálisan nem egyesült vele] addig, amíg meg nem szülte első fiát – akit Jézusnak nevezett el" (1:24). Az itt szereplő görög heósz hu szókapcsolat kifejezetten azt jelenti: "mindaddig, amíg". Ez pedig egyértelműen utal arra, hogy Jézus megszületése után József és Mária normális házaséletet éltek. (Ruff Tibor)


Jézus-korabeli családmodell

"Szaporodjatok és sokasodjatok!" – ezt a parancsolatot adta a Teremtő az ősi emberpárnak, akik ily módon kiterjesztették Isten teremtői művét, képmásának "sokszorosításával". A Bibliát értelmező zsidó generációk nagyon komolyan vették a parancs üzenetét. "Aki nem nősül meg, az nem is ember", "aki nem vesz feleséget, az valójában rombolja Isten képmását" – vélekedtek a rabbik. 

József és Mária Jézus megszületése után az átlagos törvénytisztelő, hith? zsidó családok szokása szerint a gyermekágyi tisztulás leteltével áldozatot mutatott be a jeruzsálemi Templomban, és bemutatta Isten színe előtt a nem mindennapi gyermeket. Az egyiptomi emigráció évei és a hazatérés epizódja után az élettörténet hallgat a rákövetkező évekről. Bizonyára azért, mert a család hétköznapi élete nem sokban különbözött másokétól ott Názáretben. 

A boldog családi élet ugyanis elképzelhetetlen volt gyermekek nélkül. Az áldásról alkotott ószövetségi kép foglalata a férfi házában termékeny szőlőtőként gyümölcsöző feleség és az asztalát olajfacsemeték gyanánt körülülő gyereksereg képe. A meddőséget csapásnak és szégyennek tartották. Ezért az olyan asszonyok, akiknek igaz voltuk ellenére mégsem jutott osztályrészül gyermekáldás, szenvedélyesen ostromolták az eget, hogy szülhessenek. "Tegyen téged olyanná az Úr, mint Rákhelt és Leát, akik ketten építették fel Izráel házát" – hullott a nép ajkán élő áldás az ifjú menyecskék fejére. 

A sógorházasság ősi intézményének lényege a név fenntartása volt. Ha egy férj meghalt és nem hagyott gyermeket maga után, az annak az ágnak a kihalását okozta. Ezért, ha volt élő bátyja vagy öccse, az özvegyet el kellett vennie, hogy fenntartsa testvére nevét, és annak öröksége ne szálljon idegenre. Ha valaki erre nem volt hajlandó, szégyellhette magát (az özvegynek nyilvánosan le kellett köpnie). Volt, hogy valaki a közmegvetést el akarta kerülni, de a gyermeknemzést elszabotálta: a nászéjszakán magját a földre ontotta. Onánnak e tettéről feljegyzi a Biblia, hogy Isten ezt a tettét nagy gonoszságnak tekintette, és megölte a férfit. 

Az ősatyák családi történeteiből etikai következtetések is adódnak. A zsidó valláserkölcs legfontosabb kódexe, a középkori Sulchán Árukh a házassági szabályok között a mindkét fél akaratával és ébrenlétével történő minél gyakoribb házaséletet javasolja, s az onániát a szent mag elvesztegetése miatt bűnnek tekinti. 

A zsidó felfogás szerint a házasságkötés a férj feleséghez való "bemenetelében" jut tetőpontra. A lehetséges válóokok közt szerepelt viszont az eltitkolt testi hiba és a három éven túli meddőség is. A feleség is automatikusan szabaddá vált a nemzőképtelen férjtől. 

Ebben a kultúrában az számított volna társadalomellenesnek, családrombolónak, perverzitásnak, ha valaki szánt szándékkal nem akart volna gyermeket. Ugyanilyen érthetetlen lett volna az egykézés is. A normális családi élet hiányát semmiképpen sem lehetett volna feltüntetni úgy, mintha az az önmegtartóztatás nemes erényének gyakorlása volna. (Hack Márta)

Olvasson tovább: